Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
8 1984. AUGUSZTUS 25. Oláh János: Szélhámosné legszívesebben itt a nyílt utcán szabadjára engedte volna a jókedvét, de nem akart föltűnést kelteni, félt tőle, a végén még bolondnak néznék, ösz- szeszorította inkább a száját, és magába fojtotta a jókdevét. — Kinek mi köze hozzá — gondolta. Azért látszott rajta, hogy történt valami vele, nem volt olyan búval bélelt, mint máskor ilyenkor munka után. Igyekezni most is igyekezett, mert apja-anyja megkövetelték, hogy pontosan érkezzék, de a titkát, amit magába rejtett, ez a sietség nem érintette. Kiszámították, mennyi az út a munkahelyétől hazáig, kiálltak az ablakba, és úgy várták, és kitört a ribillió, ha ne- talántán hébe-hóba betévedt valamelyik cukrászdába a barátnőkkel egy fagylaltra, kávéra, pedig hát miért ne, elvégre felnőtt nő volt már, amit költött, azt meg is kereste. Azt nem lehet mondani, hogy valami fényesen érettségizett volna, azért valahogy túlesett rajta. A matematika tanárnő korholta is, a rossz tanulók közül ő volt a kedvence: — mért nem tanulsz, ha csak egy kicsit igyekeznél, te lehetnél a legjobb matekos az osztályban, mert neked érzéked van hozzá. Ezen igazán nem lehetett, csak nevetni: — maga tényleg azt gondolja, hogy ebből akarok megélni — buggyant ki belőle a vihogás. Nem akart ő tiszteletlen lenni, a körülmények játszottak össze ellene, igen, a körülmények. Minden fiút az ujja köré csavarhatott volna, és nemcsak az osztályban, akár az egész iskolában, ha törődik velük, de nem törődött, valami másra vágyott, nem ilyen hétköznapi, kicsinyes kapcsolatokra, amiket aztán a pénztelenség tesz végül tönkre. Az volt a meggyőződése, a szerelem, ha megterem is, megélni már nem élhet meg ott, ahol lehangolón fortyognak a napi gondok. Csak annyit tudott, akibe 6 képes lesz beleszertni, annak egészen különleges embernek kell lennie, aki nemcsak megérti, meg is érdemli őt — a szépségemet, mért, talán bűn az, ha tudom, mit érek, mert itt ezek — és fitymálva nézett szét az osztálytársai, most meg a munkatársai között — mama-kedvencek, üres fejű vagányok, kisstílű albérletlovagok mellett mi lenne belőlem, semmi, pelenkák közé ragadt dagadt kezű, ráncos arcú, hízásba feledkezett háziasszony, jóesetben. Pedig nem erről ábrándozott évekig a jobb sorsra érdemes fizika meg matematika órákon, egyáltalán nem, délszaki tengerre nyíló, széljárta nyaralóról, ahol ő a ház úrnője, és semmi mást nem kell csinálnia, csak heverészni egész nap a puha kanapén; egy-egy lemez, egy-két félig olvasott könyv, farkas- és medvebőrök dobálva szerteszét, a mesés rendetlenséget sietve hozza helyre a személyzet, estére fényes társaság ígérkezik, mindenféle hírességek. Az iskolában nem szólt ezekről a dolgokról senkinek, majd a tízéves érettségi találkozónkon, akkor táthatjátok a szátokat, ha egyáltalán elmegyek, gondolta, de lehet, hogy csak egy képeslapot küldök Miami Beach-ből, vagy valahonnan máshonnan, akár a Bahamákról, a földrajz nem volt éppen az erőssége. Megpukkadhat az a sok hülye jótanuló, akik azt hitték, a fantáziátlan, ostoba biflázásukkal jutnak valamire, vegyészmérnök, számtan tanár, na bumm, egy nyamvadt iroda, büdös osztályterem mennyivel jobb az IBUSZ- nál? Ez a vacak IBUSZ, még ez se volt semmivel se rosszabb semelyik diplomás munkahelynél, még így se, hogy csak a belföldi jegynél volt hely. A többihez nyelvvizsga kellett volna. Beiratkozott ugyan valami tanfolyamra, de olyan, de olyan unalmas volt, úgy döntött, ott egye meg a fene, minek törje magát halálra avval a süket némettel, amikor lehet, hogy egy görög, egy olasz, vagy akár egy spanyol fiút vet az útjába a véletlen, mit lehet azt előre tudni, jaj, ezeket a délieket nagyon szerette, szemtől szembe sose találkozott még eggyel se, elképzelte, milyenek lehetnek, neki igazán nem került sokba az ilyesmi, csak behunyta a szemét, egy tizedmá- sodperc elég volt hozzá, amíg a fiókban a félre tett jegyek között turkált, hogy maga előtt lássa, akire várt, vajszínű öltöny, ugyanolyan ing, a nyakkendő világosbarna, talán még egy kis zsebkendő is elmenne ugyanilyen barnából mondjuk a szivarzsebbe... Eh, mit ábrándozom itt, gondolta, és folytatni akarta a munkáját, egész sor állt az ablaka előtt, de hiába nézett föl, nyitotta tágra, talán túl tágra is a szemét, az imént elképzelt ábrándlovag csak nem akart eltűnni előle. Szinte megijedt, még a jól begyakorolt csábmosoly is — pedig mennyit vesződött vele otthon a fürdőszobatükör előtt — lehervadt a szájáról, olyan kuka volt, mint egy falusi liba, és a nyakában úgy lógott az anyja nyaklánca, rajta az aranykereszt, mint egy kötőfék, nem volt érkezése elrejteni ezt se, pedig mennyire utálta, ósdinak tartotta, csak azért hordta, mert nem akart balhét otthon, és a blúz alatt úgyse látszott. Alighanem csak tévedésből tolakodott ide hozzám, gondolta, biztosan Zsuzsit keresi a valutánál, vagy Andreát a külföldi jegynél. A csábmosolyból, amit csak nem akart veszni hagyni, csupán egy sületlen grimasz lett, amivel elriasztani lehet valakit, nem pedig megnyerni. Szégyellte magát, jaj de nagyon szégyelte. Az arca vörös volt, a szája fölött gyöngyözve ütött ki az izzadtság. — Hát ami azt illeti, nem lehetek valami vonzó — gondolta, és tüntetőén bújt bele a jegyekkel, menetrendekkel, irattartókkal megrakott asztalba. férfi azonban mintha tudomást se vett volna a szégyenéről, átható tekintetével az ő tekintetét kereste, ezt még ha háttal álltak volna egymásnak, akkor is megérezte volna. — Lesz, ami lesz — gondolta —. és újra fölemelte a fejét, és a szemébe nézett a férfinak. Fiatalnak látszott, az arca szinte fiús volt, azért mégis egészen másképpen nézett ki, mint ezek a tejfelesszájú, a gimnáziumból éppen csak kikerült kollégák, talán a mosolya miatt, amin látszott, egyformán otthon van ezen a po6hadt pesti IBUSZ kirendeltségen, s a legelőkelőbb párizsi szállodában. — Mit parancsol? — bökte ki magyarul a szinte kötelességszerű kérdést, pedig, ha nagyon összeszedi magát, egy-két szót ki tudott volna nyögni németül is, de úgy érezte, úgyis mindegy, csak még nevetségesebbé tenné magát, ha tovább erőlködne. Ha nem érti, menjen Zsuzsihoz vagy Andreához, majd ők elcsevegnek vele, gondolta, és dacosan félrefordította az arcát, de csak annyira, hogy finom arcéle, amit már sokan megdicsértek, jól érvényesüljön, ha itthagyja is a férfi, azért tudja meg, mit veszít. Érezte, kezd magához térni. — Itt kellett volna kezdenem — gondolta. — Szép lánca van — mondta némi idegen hangsúllyal, de hibátlan magyarsággal a férfi, és a kezébe vette a lelógó keresztet. Hagyta. Túl bizalmasnak tetszett ez a mozdulat, de nem merte elutasítani. — Anyámnak is pont ilyen volt — mondta a férfi, s hanyag, ráérős mozdulattal odakönyökölt a pultra —, szegénynek — tette még hozzá szinte szégyenlősen. — Azért jöttem, hogy kivigyem magammal Miami Beach-be — itt megállt a beszédben, mintha észrevette volna, a kimondott helységnév milyen hatással van a lányra, szegény lélegzetet is alig kapott —» de már csak a temetésére érkeztem. Szegény anyám, fiatal korában nagyon szép volt, hasonlított magára, és ez a lánc, milyen furcsa, ugyanilyen lánca volt, csakhogy a kereszten gyémánt Jézus Krisztus, a kereszt lábánál Szűz Mária ... Szép volt... Valahol talán még mindig megvan... — Szórakozottan kiejtette a kezéből a keresztet, és a lány arcába nézett, de nem volt ebben a nézésben semmi tolakodás, lemondás lapult benne inkább, mintha el akarna menni, hogy ne zavarjon. De hiszen nem zavar, kapott ijedten két kézzel a férfi keze után a lány, hogy visszatartsa. — Hát volna egy perce számomra? — kérdezte hálásan, csodálkozó arccal a férfi. — Egy pillanat — mondta a lány, és nem törődve a hosszú sorral, ahonnan hangos megjegyzéseket eregettek utána, fölállt a helyéről, és átsétált Zsuzsihoz, aki a körmét piszkálta méla unalommal. — Zsuzsikám, gyere át hozzám, amíg én kiugróm egy-két percre... csak ide... vásárolni... — Jól van — mondta Zsuzsi, és gúnyosan elmosolyodott —, de előttem kár titkolóznod ... A presszó cigarettabűzös, kávéillatos délelőtti csöndje öntelten terpeszkedett el az asztalok között. Leültek az egyik sarokba. Arra számított, hogy a férfi most már heves ostromba kezd, nem ellenkezem túlságosan, határozta el, csak amennyire az illem megkívánja, még ha a szoknyám alá nyúl is, de a férfi csak a kezét fogta meg, azt is alig. — Ez meg mit akar — húzódott vissza ijedten a lány. Lehajtotta a fejét. — Legyen a feleségem! — mondta a férfi. — Elviszem innen. — Jó — suttogta a lány. — íját akkor pecsételjük meg valamivel ezt a találkozást — mondta a férfi, és könnyedén, alig érezhetően szájon csókolta, aztán a kezébe vette a kis aranykeresztet, ami már megint kibukott a blúz alól. — Ha ide adja, ráforrasztatom azt a Jézust, meg a Máriát, amiről beszéltem, hogy addig is emlékeztesse rám valami... amíg... — Köszönöm — mondta a lány, és lecsatolta a nyakából a láncot, és a férfi kezébe csúsztatta. Megfordult ugyan a fejében, mit mondok majd az anyámnak, de ilyen jelentéktelen apróságon most igazán nem akadhatott fenn. Otthon szelesen csapta be maga mögött az ajtót, harsányan köszönt, körülugrálta, összecsókolta az anyját, aki hiába zsörtölődött, nem tudta útját állni a jókedvének. Beült a szobájába, könyvet vett elő, de olvasni nem tudott, lebbent ki a nappaliba, az erkélyre, a konyhába, észre se vette, hogy már este van, csak arról, hogy szólt a televízió. Egyébként le nem ült volna eléje, annyira félt tőle, hogy így fog megöregedni, egy itthoni házasságban, eltompulva az egész napi munka, bevásárlás, főzés, mosás, gyerekek hurcolása okozta fáradtságtól lerogyva a televízió elé, nézve, amit elé löknek, nesze, itt van, zabáid, te hülye, de most már, hogy ennyire kívülről nézhette, úgy érezte, egyáltalán nem zavarja a képernyő bárgyúsága, az ostoba riporterek ostoba kérdései. A kék fény ment éppen, betörők, tolvajok, kocsmai verekedők, útszéli kurvák, micsoda szerencsétlen népség, már éppen föl akart állni, hogy tovább menjen, ennél még a legrosszabb könyv is többet ér, gondolta, amikor váratlanul föltűnt a képernyőn az irodabeli férfi arca. Á, csak tévedés lehet, gondolta, s indult kifelé, de fél füllel azért hallotta, mit mond a riporter, veszélyes szélhámos, orvosnak, ügyvédnek adja ki magát, és egyedülálló, védtelen nőket szemel ki magának, akiknek házasságot ígér, ennek orvén pénzt, ékszereket csal ki tőlük, és aztán odébb áll, a rendőrség arra kéri a károsultakat, hogy jelentkezzenek a... erohant a szobájába, hasra vetette magát a heverőn, nem mozdult. ß Föl volt háborodva, nem hitt a tévének. Mért csinálják ezt, miért? Egyetlen rendes emberrel találkoztam ebben a büdös életben, azt is börtönbe akarják csukni, hát nem, az én följelentésemet várhatják, én nem leszek a cinkosuk, én nem, az egyszer biztos. Jaj, csak ne fognák el, jaj, csak sikerülne egérutat nyernie, akkor biztosan elvinne, hát persze ... Miami Beach-be ... Micsoda kicsinyes, pitiáner ország, alig várják, hogy föltűnjön egy igazi férfi, rendőrökkel üldöztetik, börtönbe csuknák, csak azért, mert különb náluk, hogy ne legyen feltűnő a saját közönségességük, butaságuk, hogy szabadon és önhit- ten garázdálkodhassanak tovább. Dienes Eszter: Gyopárt álmodnék Ha átvergődnék a berámázott ablakon, hajnalok kertjében járnék. Tenyerem tavába gyűlne a zápor, csontváry-sárga lenne az ég, gyopárt álmodnék nagy hegyekkel... Négyzetes szobában behatárolt csend vagyok, forintos könnyet csurgatok, szara-facsari éhes vagyok, Itista és jajgatás. Ha néha játszom — magamba hallgatást. Napot lesek az égen, ahogy csendesen leég, porbafingó galambok bóbitás fejét. Dallamra dicsekszik bennem a bánat. Karol Drexler: Kunyhó a szőlőben Szűcs Mariann: Búcsú Sanyo szuszogva föltápászko- dott, kissé megbillent, majd egyensúlyát visszanyerve odakiáltott a többieknek. — Na, gyertek! Lássátok, hogyan tudok lőni! A többiek elnéztek Sanyo válla fölött, és hamiskásan vigyorogtak. Sanyo, na ja, a tücsök. Iszik két korit, aztán csak a szája jár. Nincs ennek semmije a nagy száján kívül. Csak úgy vonzza a szerencsétlenséget. Minden nőnél csődöt mond, a cigarettára is fordítva gyújt rá, a nadrágja foltos, mert valami trutymóba mindig beleül. Szóval ez a Sanyo egy százkilós pech. De a Sanyo tovább szívóskodik, hogy menjenek a céllövöldébe Ráhagyták. — Na, gyertek, ott minden puska félrehord. de én úgy is tudok ám lőni, he?! Sanyo végül két elázott ürgét fölráncigált, s akár a kioldódzott cipőfűzőjét, vonszolta őket maga után, egyenesen a céllövöldéig. A pultnál egyszál. aszott öregember álldogált. Sanyo a két havert a pulthoz támasztotta, hogy el ne dőljenek, és kért egy puskát. Az öreg reszkető mutatóujját a fiú orra alá dugta, és figyelmeztetően megingatta. — Aztán fiacskám, okosan! A pálcikát kell eltalálnod! — Hö, hö — röhintett fel az egyik, a széles vállú. — A pálcikát? A Sanyónak mondja? — Legfeljebb magát találja el, papa! — dünnyögte a másik, és megigazította kuszán álló öltönyét. — Kuss! — emelte a vállára a puskát Sanyó. Egy másodpercig némán bámulták S&nyó készülődését. A céllö- völdés riadtan nézte a művirágait. — A hurkapálcát, fiam! — lehelte halványan az öreg. Sanyó letette a fegyvert. — Api! Azt a babát, ott, a második sorban! Azt fogom eltalálni ! — Jó, fiam, de csak a pálcikáját. Akkor majd kettétörik a pálcika, le fog esni, és a tied lesz! — És a jobb szemit, aztat fogom eltalálni! — Ne tedd! Én ebből élek. Ha kilövöd a szemét, mégnem fog leesni, ha meg más lövi le, akkor meg mérges lesz, hogy félszemű babája van. Érted már, fiam?
