Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
8 Irodalom» művészet 1984. JÚLIUS 14. Pablo Neruda emlékezete „Gyermekkorom ... egyetlen igazán feledhetetlen hőse az eső volt... úgy tűnik, ma már nem létezik az a fajta esőzés, amely oly szörnyű és finom hatalmat gyakorolt szülőföldemen, Azaukámiában.” „Szüleim Par- ralból jöttek ide, én még ott születtem, Chile középső vidékén, ahol megterem a szőlő és bőséges a bor. Anélkül, hogy emlékeznék rá, anélkül, hogy tudtommal láttam volna is, meghalt anyám. Rosa Bascalto asz- szony. Én 1904. július 12-én születtem, és egy hónap múlva, augusztusban anyám már nem élt, elemésztette a tüdővész.” Így emlékezik születéséről, gyermekkoráról, szülőföldjéről a század legnagyobb dél-amerikai költője, a nyolcvan esztendeje született chilei Pablo Neruda. Verseivel már tizenöt éves korában díjat nyert, tizenhét évesen a santiagói egyetem hallgatója, belekerül a húszas évek Chiléjének szellemi életébe, s hamarosan olyan hírnévre tesz szert a tehetséges fiatalember, hogy mindenki keresi barátságát. Ekkortól már véglegesen a Neruda nevet használja a családi Bascolto helyett, a cseh Jan Neruda iránti tiszteletből. Hamarosan otthagyja az egyetemet, külügyi szolgálatba lép, és Rangunban lesz konzul, közben meglátogatja álmai városát, Párizst. A harmincas évek közepén Spanyolországba kerül, és Barcelonában, majd Madridban lesz konzul. Federico Garcia Lorca lesz a legjobb barátja. Szellemi-politikai fejlődésére nagy hatással volt a spanyol polgárháború. A háború alatt nyomtatják ki Neruda Szívemben Spanyolország című könyvét, melynek első kiadása a legnagyobb könyvritkaságok közé tartozik a világon. A köztársaság mellett kifejtett tevékenysége miatt a költőt eltávolítják konzuli állásából. Párizsban Aragon kerít neki munkát. Ügy tartják — ő maga is így emlékezik —, a spanyol polgárháborúban lesz kommunista. 1939-ben Chilében népfrontkormány kerül hatalomra, és az Párizsba küldi a költőt, hogy a spanyol emigránsokat segítse bevándorolni Chilébe. A második világháború idején Mexikóba kerül diplomatának. 1945- ben a kommunista párt szenátora lesz a chilei felsőházban. De három év múlva menekülni kényszerül egy jobboldali puccs miatt, és csak 1952-ben térhet újra haza. Közben bejárja a világot, Magyarországon is megfordul, barátokra tesz szert. Visszatérése után a Népi Egység kormányát támogatja, Al- lende elnök személyes jó barátja, és alig valamivel éli túl a fasiszta puccs első napjait, Al- lende meggyilkolását. Korábban a Népi Egység kormány párizsi nagykövete volt. Korai verseiben a fiatal költő életvágya, patetikus életszemlélete megdöbbentő szürrealista képekben kap megfogalmazást. A Szívemben Spanyolország című kötet (1937) fordulópontot jelent pályáján: a költő figyelme a metafizikus töprengésektől a valóság felé fordul, ettől kezdve válik elkötelezett költővé. Leíró és lírai részletekben bővelkedő nagyszabású elbeszélő költeményeiben dinamikus változatossággal bomlik ki hazájának és egész Latin-Amerikának a panorámája, hagyományai és történelme (Általános ének, (1950). Az Elemi ódák három kötete (1954—57) új szakasz kezdetét jelentik Neruda költő útján: életszeretete elmélyül, hangzatosság nélkül, bensőségesen énekli az emberek mindennapi életét, tárgyi világát. Pablo Neruda 1971-ben kapta meg a Nobel-díjat, jogosan, mert életműve, mély humanizmusa, szárnyaló költőisége folytán a mai világlíra élvonalához tartozik. Sz. M. Szerelmem Amerika Mikor még nem volt mente és paróka, folyók voltak, a víz artériái: Kordillerák csiszolt hullámverésé, hol bénán hullt a hó és szállt a kondor: pára és sűrűség, a névtelen menny dörgése, csillag-terebélyű pampák. Az ember föld, edény, a remegő sár pillája volt, anyagban alvó forma, karibi korsó, csibcsia kő, császári kehely, araukán szikföld. Gyöngéd és vérengző, de nedves kristály-f egy vérének markolatára a föld elfelejtett kezdőbetűit karcolta. Senki, semmi nem emlékszik többé a föld nevére: a szél feje üres, a víz beszéde földbilincsben szorong és elveszett a kulcsa, vagy elmerült a csönd vagy a vér tengerében. De megmaradt, véreim, pásztorok, az élet. Akár egy ragadozó rózsa egy vörös csepp a sűrűségbe hullott, s a föld hunyorgó mécsese kilobbant. Itt állok, történelem szól a számon. A bölények csöndjétől tetőtől talpig megkorbácsolt földed utolsó homokszeméig, a Déli Pólus fényének torlódó tajtékjába temetve és a komor venezuelai béke ormáról zuhogó vermekbe zárva, kerestelek, apám, homály és réz harcias if ja, kerestelek, buja hajfonat, nász növénye, kajmánanya, te fémpihés galamb. Én, iszap inkasarja, a követ tapintottam és beszéltem: Ki az, ki vár itt rám? És kezem összezártam, hogy egy marék cserepet őrizzen a markom. De zapoték virágok közt is kóboroltam és édes volt a fény akár a szarvas és zöld pillaként zárult-nyilt az árnyék. Földem, te névtelen, Amerikátlan, napéjegyenlőségi szőttes, bíborszínű dárda, a gyökereken át föltört az ízed ivópoharamig, a karcsúnál is karcsúbb szóig, mely csak ezután születik a számon. Orbán Ottó fordítása iatalember! Fiatalember! Megbocsásson, hadd karoljak magába! Segítsen, kérem, tudja, félek a mozgólépcsőtől. Nagyon köszönöm. Irányítson, legyen szíves, mert. .. Hopp! Én behunyom a szemem, szóljon, ha közeledünk. Köszönöm. szörnyű tériszonyom van. És maga olyan szimpatikus ... Nem haragszik, ha kicsit szorosabban fogom? Ne higgye .. . Tudja, mi voltam azelőtt? Sose találná ki, pedig okos fiatalembernek látszik; mi a foglalkozása? Fordít? Szép. Hogy egyik nyelvről a másikra. Nagyon szép. Hallott már a Piko és a Pakókról? Nem? Pedig világhírűek voltunk. Én voltam a Piko. Hullott a taps, amerre jártunk, és micsoda gázsik! Párizs, London, New York, még Moszkva is. Más volt az a háború előtt. Az évtized legnagyobb légtornászai voltunk, kapkodtak utánunk az igazgatók. Én Piko voltam, a Pakók meg a Goldner fivérek. Laci és Jani. Két gyönyörű férfi. Mindketten szerelmesek voltak belém. Na, volt is miért. Ha akkor látott volna, szálltam a trapézon, csillogott a ruhám, tiszta selyem, aranyos flit- terrel a mellén, odalent a manézs, minden reflektor engem pásztáz, alattam a mélység. Akkor még nem nagyon használtak hálót a cirkuszokban, és mégsem féltem. Belesimultam a mélységbe, együtt éltem vele, az volt a kenyerem. Néha úgy éreztem, több közöm van a madarakhoz, mint az emberekhez, még csak eszembe sem jutott, hogy lezuhanhatok. A Pakók az életüket adták volna értem, ha kell. Soha egyetlen hibás mozdulatuk nem volt. Hajigáltak a levegőben, akár a labdát, és finoman kaptak el, mintha üvegből volnék. Mennyire vagyunk? A negyedénél sem? Ha lehunyom a szemem, mindig eltorzul az időérzékem. A trapézon úgy tartottuk szemmel a mélységet, mint az állatszelídítő a vicsorgó tigriseit, és akkor felmérhetővé vált, engedelmeskedett. Maga itt lakik a telepen? Én csak a nővéremet látogattam meg, nagyon öreg szegény, nehezen bírja magát, mégis csak másodszor jártam nála. A nyolcadikon lakik. Hiába fordítottam hátat az ablaknak, sütöttem le a szemem, mégis tudtam. Ki is számoltam: nyolc emelet több, mint a cirkuszkupola. Akkor kezdődött a baj, amikor az idősebb Pakót mégis elvitték munkaszolgálatra. Mint azt hittük, hogy egy világhírű cirkuszművésszel ilyesmi nem történhet. Mindketten megkapták a behívót, össze is vesztek, Jani, a kisebbik bujkálni kezdett, Laci meg azt mondta, ő elmegy és megmagyarázza azoknak, hogy képtelenséget csinálnak. Egyenest a frontra vitték. Negyvennégy elején még jött tőle egy előrenyomtatott tábori lap Lengyelországból, azt húzta alá: „Jól vagyok.” Azután semmi. Soha többé. Jani hamis papírokat szerzett, elszegődött egy pesterzsébeti fuvaroshoz istállófiúnak. Amikor vége lett az egésznek, megkerestem. Persze ő is szerelmes volt belém, akár a bátyja, de én egyformán szerettem mindkettőt, nem, nem így van: együtt szerettem őket. Jani egymagában olyan volt, mint valami hosszáBékés Pál: Piko és a Pakók ban kettémetszett félember, félkarú, féllábú, félszemű. Gyakorolni kezdtünk, pedig tudtuk, hogy ketten nem megyünk sokra, ösz- szehoztunk valamit a régi nagy számok romjaiból, leszerződtünk egy lecsúszott vándorcirkuszhoz, persze csak amíg adódik valaki az idősebb Pakó helyére. Legalábbis ezt bizonygattuk magunknak minden áldott nap, pedig tudtuk, hogy ilyet nem találunk. Hallgattunk róla, de mindig velünk volt a másik Pakó. A hiánya. Jani átvette a bátyja szaltó mortáléját. A kupolánál ugrott három csavarral, és elkapta a lengőtrapézt. Fogcsikorgatva dolgozott, hogy épp olyan tökéletesen, halálos biztonsággal ugorjon, mint Laci, mégis mindig a kelleténél több idő telt el, míg rászánta magát az ugrásra, pedig nem volt rosszabb légtornász a bátyjánál egy hajszállal sem. A próbákon rendben ment minden. Egyedül én éreztem a fiatalabb Pakó bizonytalanságát, és egyedül csak én láttam őt félemberként, és csak én ismertem a hiányt, amiből a bizonytalansága kinőtt. Az első fellépésünkön, egy vidéki városkában Jani megcsúszott, de hál’ istennek nem történt baj. A nevünk még mindig fényletj, a közönség tódult. Nem vették észre az apró változást, már csak Piko és Pakónak hívtak bennünket. Soha nem beszéltünk Laciról. Arról is letettünk, hogy új embert keressünk a helyére. Eleven figyelmeztetés lett volna a szerencsétlen, akit rövid idő alatt meggyűlölünk anélkül, hogy tudná, miért. Igyekeztünk úgy viselkedni, . mintha mindig is ketten dolgoztunk volna, ketten arattuk volna a világsikert. A közönség kedvéért. Mert a közönség elfelejtette, hogy valaha csoport voltunk, nem pedig dió. Mi nem. Pedig akartuk. Idomulni akartunk a közönségünkhöz, amit kiszolgáltunk. Messze vagyunk még? Az igazgató ragaszkodott a szaltó mortálé- hoz. Ételért játszottunk, nem ért akkor a pénz semmit. Csináltuk tovább, és én láttam, ahogy Janiban fokról fokra nő a félelem, én pedig vele együtt lépkedtem egyre óvatosabban a trapézon, a szívem minden alkalommal ösz- szeszorult. És ha egy légtornász elkezd félni a mélységtől... a kisebbik Pakó estéről estére nehezebben szánta rá magát az ugrásra, a dob estéről estére egy hajszállal tovább pergett, mielőtt a zenekar tust húzhatott volna, és a kisebbik Pakó végre elrúgta magát a kupolába húzott kosárból. Én közelebbről láttam a félembert, mint a közönség vagy a cirkuszszolgák a manézsban, láttam a kerekre tágult szemét, az elnyílt száját és a vége felé a lassan gyöngyöző verejtéket is a homlokán. Csak én tudtam, hogy félember, néha már-már hallucináltam: ott állt a kosárban a vakító fények közt, és a tőlem messzebb eső oldala, a bal, mintha megkopott, kifakult volna, lyukacsossá és áttetszővé vált, ilyenkor a körmöm a tenyerembe vájtam, és mosolyogtam, mert az volt a dolgom. Hallgattunk róla, mintha megné- multunk, megbénultunk volna, de mindketten tudtuk, hogy előbb- utóbb vége lesz. Gyűlt, halmozódott bennünk a félelem. A lengőtrapéz egy hajszállal a keze mellett suhant el, a félember, az utolsó Pakó ott feküdt a porondon, körötte megvörösödött fűrészpor, a közönség kiáltozva felugrált, a cirkuszszolgák, az állatszelídítők odarohantak, és tehetetlen félkörbe verődtek. Mindezt jól láttam fentről, és közben lekuporodtam a trapézra. Orvos is került, de nem tudott mit tenni. ddigra én már lovaglóülésben ültem oda- fönt, a lábam átkulcsolta a trapézt, a karom a kötélre fonódott. Nem láttam, amikor Janit kivitték, addig már csukva volt a szemem, de örökre rávésődött a véres, fekvő teste, elalvás előtt mindig látom a sötétben, ha napközben elfáradok, és behunyom a szemem, akkor is. Mint most. Nem emlékszem, hogy kiabáltam volna, ölben hoztak le. Azóta egy emeletnyi magasban is szédülök. Azóta nem jártam sem a Várban, sem a Gellérthegyen. Csak a nővéremhez jöttem el, de mindig megfogadom, hogy soha többé. Most? Jaj. Köszönöm. A szatyrom. Milyen élesek itt a neonok. Hogy fogok a kiszállásnál még egy ilyen kedves fiatalembert találni? Az ellenkező irányba megy? Kár Urban György: Párizsi hangulat
