Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
1984. JÚLIUS 14. 9 Hincz Gyula: Dózsa Győri László: Szilvafa Megérlelsz élet és halál rejtelmes szilvafa ovökéren gyümölcs napsütés levelén örök éjszaka Élek és megérlelsz halói gyötrelmes szilvafa rézüstben gyökérfortyogás földüstben avar jó szaga Halok és megérlel az élet szilvafa rejtelem közmondásig lekopasztva áll én vagyok kertje sem Étet és halál elrejt a szilvafa gyökérrel ággal levéllel mely örök és soha Oláh János; A szerelem folyója A szerelem folyója kiásta a gyönge réteket, a virágok és a falevelek most itt örvénylenek a házam előtt, a víz sodrában, és én csak nézem őket, ülök veszteg a parton. Dienes Eszter: Magam asztalánál Szemem az égre, házad magos; így néznek mint az ártatlanok. Búcsúzom, Uram, elmegyek, gonosz ékszer a két szemed. Nem kell a Nap, vigyed a Holdat — a csillagokat csak holnap. Meghajtom szívem, leadom lobogón. Leszek elfeledett pillanat-megőrző, kinek-is-született hűséges szerető. Fényben érő ágon ingyen levélbánat, siratom Apámat, dúdolom Anyámat. Magam asztalánál, magamnak kenyerén, élet lakomáján, halálnak tenyerén. Röviden 1. Még soha senki nem bízott bennem hogy magamnál jobban szeressem. 2. Az utolsó kenet első perctől bűnös mindenkinek. Irodalom, művészet kirakatüveg aranysárgája tökéletes tükörnek bizonyult. Megállt előtte, ezúttal ki tudja, hányadszor, sokáig nézte magát. Fekete csizma, sötétszürke kabát hamvas rókaprémmel, ugyanilyen kucsma. „A válltáskám valódi bőrből készült, írta levelében, kerek fémcsat van rajta, a vállszíj az átlagosnál keskenyebb. Nem vagyok sovány, minthogy kövér sem, nem mondhatom magamat alacsonynak, magas sem vagyok, átlagos termetű. A táskáról felismer, nem tucatáru, egy külföldi utam során vásároltam.” Majd egy órával korábban érkezett, mert attól tartott, elkésik. Mindig fél ettől, ezért szabad idejéből sok megy veszendőbe. Az imént a forgatagos nagyvárosi zaj elől a fénytelen mellékutcába menekült, tett néhány fordulót a két utcakereszteződés között, azonban hirtelen pánikba esett, elkerülhetik egymást. Visszatért a dübörgő villamosok, rohanó autók, kipufogógázok és -gőzök, s a hömpölygő emberáradat széles útjára. A helytől néhány méternyire, ahol majd találkozniok kell, újra sétába kezdett, föl és alá. Kerek fél óra volt még előtte. Mintha hátrafelé cammognának az óramutatók is, mint a rák. Az imént pontosan fél volt, most lám, egy perc múlva lesz . . . Szeretné markába gyűrni azt a fél órát, szétmorzsolná a tenyerében, mint az elsárgult falevelet, s aztán a szélbe szórná. Dong a szíve, majdnem szétve- ti a mellét. Azóta tart ez, hogy reggel vonatra szállt. Hanem a láz, melytől izzik a teste, hol forróság önti el, majd összekoccannak fogai, úgy fázik, az elviselhetetlen. Kiszáradt a torka, s mint a lopakodó tolvaj, oly hirtelen tör rá a kiábrándulás, minden reménytelen. Aztán néhány perc múlva újra hinni kezdi: miért is lehetetlen első találkozás után a fordulat, amitől megváltozhat eddigi élete? Persze idő kell ahhoz, hogy megismerjék egymást, az első találkozás azonban elindítója lehet egy folyamatnak, s ennek így kell történnie, erősítette magában, érzem, így történik majd ... Különös izgalom, soha ilyent nem érzett, mely olykor magosra csap testében, majdnem elemészti, a másik percben a tökéletes kudarc sejtése sújtja a földig. Közben egy gyermekkori élmény emléke úszik eléje, amikor Károly bácsi, anya testvére titokban gyóntatta, s áldozásra járult hozzá. Károly bácsi papi méltóságának, s emiatt érzett büszkeségének kicsi volt a teljesen üres templom, úgy vonult feléje, mint egy vasárnapi misén, berendelte az orgonistát is, zúgtak a Bach-korálok, a nagybácsi szemében párás homály úszott, amikor felmutatta az oltár előtt a szentelt ostyát, majd az ő ajkához érintette. Izmos ujja hegyéből vörös láng lövellt az arcába, vállára. Lehunyta a szemét, hogy magához vegye isten testének jelképét, Károly bácsi, mintha serdülőlánymelléhez ért volna, de ebben nem volt egészen biztos. A következő héten meggyónta a fiatal tisztele- tes úrnak, szerelmes a prépost úrba, mely több, mint halálos bűn, hiszen saját nagybátyjába szerelmes. Ez a régi érzés keveredik most lelkében azzal a másikkal, amikor Richárdhoz találkára sietett, s már akkor tudta, ma este Richárdé lesz a parkerdő falevelektől sárguló pázsitján. A viszony sok esztendőn át tartott, de az első hetek mámora után fülledt megszokássá vált. A sietős ölelések, rendszerint valamelyik parkban, majd amikor beköszöntött a hideg, egy lakáskulccsal a zsebében, melyet rendszerint ő szerzett, sietett a találkára. Az ölelkezés első perceiben már mintha hideg vízzel öntötték volna le — gyere gyorsan, sietnem kell . . . otthon várnak . . . Már régen nem szerette a merev arcú, szenvtelen férfit, mégis eltűrte célratörő, durva mozdulatait, csók nélküli öleléseit. Mert a semminél több volt. Férjhezmenés a nő sorsa, vallja, s inkább a boldogtalan házasság, mint a sokak előtt oly szabadnak tetsző vénlányság. Ri- chárd, a két gyermek apja, adott a jóhírére, hogy hagyhatná cserben éppen csak elviselt feleségét, kit, amint mondotta, sohasem szeretett. Különben kedvesem, nem nélkülözhetem apósom bőkezű és önzetlen anyagi támogatását, hálátlan lennék a lányával szemben is, ha . . . Most is megremeg a gyengéd szótól, kedvesem. Okos nő vagy, megérted, kedvesem . . . Ri- chárd ölelése a múlté, mégis ugyanaz az izgalom fűti most, mint amikor hozzá sietett. Egy hétre volt szüksége ahhoz, hogy elszánja magát. Megírta a levelet az ismeretlen férfihez, kinek létéről az újságból vett tudomást. Irt néhány sort magáról, s arról, úgy érzi, éppen megfelelnék az ön magányt oldó elképzeléseinek. Uram, csak akkor válaszoljon, ha mindezek után komolyan érdeklődik. Amikor levelét a postaládába dobta, mintha világgá kürtölte volna legszentebb titkát. Hetekig nem érkezett válasz, lassan megköny- nyebbült, s elfelejtette az egészet, mint ahogy az ember szívesen felejti tévedéseit. Egy napon megtört a felejtés nyugalma, levél érkezett. Szeretném megismerni magát, találkoznunk kell. Aláírás, kézcsókkal, s egy névjegy. Még aznap válaszolt. A következő héten ismét levelet kapott. Ugyanazon szűkszavúság, melynek értelme egyetlen: szeretném megismerni magát. Csodálatos napok, hetek voltak. Minden levélre hosszan, kitárulkozóan válaszolt. A férfi szinte ugyanazon szavakat ismételgette, meg akarom ismerni magát. Találkoznunk kell. Makacs ragaszkodás, három teljes hónapon át. Valósággá kellett változtatnia a levelek értelmét. . . Három óra lesz öt perc múlva. — Uram, majdnem fél órát vártam magára — jegyezte meg inkább szomorúsággal, mint szemrehányóan. A presszó egyik márvány borítású asztala mellett ültek, vacogott, s forróság gyötörte egyszerre. — Parancsolnak? — A hosszú nyakú felszolgálólány ismerősként mosolygott. — Kávét kérek — mondta bizonytalanul, majd határozottan hozzátette: — tejszínhabbal. — A hosszú nyakú lány távozóban visz- szafordult, s őt nézte. — írtam magának, nagyon elfoglalt ember vagyok, most is a minisztériumból jövök, fontos megbeszélésről. — Óh, hiszen nem történt semmi — mondta Júlia —, sajnos én is később érkeztem néhány perccel, már azt hittem, nem várt meg. — Hogyne vártam volna meg, ha megígértem? Bár elfoglalt ember vagyok, mi azonban nem most ismerjük meg egymást, ha a leveleinkre gondolok. Jó két hónap, nemde ? — Három hónapja annak, hogy az első levelet kaptam öntől — mosolygott. — Taxival jöttem, ha nem lenne fontos nekem maga, ugyan miért siettem volna? A lány elpirult, úgy érezte, végül is minden rendben van, hiszen lám, milyen őszinte hangon beszél. A felszolgálólány letette a kávékat, s mintha ismét mosolyt villantott volna a férfire. Felhajtotta a kávét, a tejszínhabról egészen megfeledkezett. Most mihez kezdjen vele? Kanállal lásson neki? Azt nem, egyébként sem tudna lenyelni egy falatot sem. Hány éves lehet? ötven éppúgy, mint negyven, de a fehér, ritkás haj után ítélve lehetne hatvan is. ötven körüli, döntött magában, mert ezt szerette volna. Én negyven múltam, és ő ötven .. . óh, hiszen még gyermekünk is lehet. Micsoda boldogság volna egy gyermek, bizonyára ő is örülne. Richárdtól lehetett volna gyermeke, ő azonban hallani sem akart róla, „verd ki a fejedből, hogy neked tőlem . . .” Megismerjük egymást, talán ő éppen úgy vágyik egy gyermekre, mint én. — Asszony? — Kissé nyers, hűvös hang. — Független nő vagyok — felelte. A férfi feléje fordította az arcát. Most látta először így szemtől szembe. Sima, vonástalan arc, mint a vízmosás csiszolta kő. Mozdulatlan, sárgás bőr, rövid nyak, s a keskeny ajak, mint két egymásra fektetett papírszelet. A két szemgolyó azonban ide-oda úszkál a szemfehérje tavában, miközben meg sem rebben felette a pillátlan szemhéj. Mint a porcelán alvóbabák szeme, gondolta. — És maga? — Megírtam, nem? Független férfi vagyok — felelte, s tekintetét átemelte a szomszéd asztalnál ösz- szebújó szerelmespárra. — A feleségem ötvenhatban disszidált, a fiamat is magával vitte, alkoholista volt az asszony ... — Nagyon régen történt — nagyon. És most? — Élek. Egyedül. Mint az árva, oly egyedül. — Istenem, maga is? Sok levelet kapott? — Sokat. Fiatal nők írtak, magamra zúdítottam őket azzal a hirdetéssel. Már sajnálom, hogy feladtam. — Sajnálja? — kérdezte a lány riadtan. — Ne értsen félre, de képzelje magát az én helyzetembe. Nem volt heteken át egy nyugodt estém a telefonok miatt. S a rengeteg levél . . . Egy nő feljött a lakásomba. Undorítóan fiatal volt és üres. Már ott tartottam, kidobom. — Miért, befogadta? — Dehogy. Egyszerűen feljött hozzám, s kijelentette, ott marad. Képzelheti. Azt nagyon sajnálnám, ha magát nem ismerem meg. — Igazán? — Komolyan. Miért mondanám, ha nem így volna? Júliát meghatották a szavak, hiszen erre várt, ezt az érzést táplálják hónapok óta a levelek. Azt mondta, undorítóan fiatal. A férfi keze az asztalon elindult az övé felé. Egy hajszálnyi választja el őket. — Mondom, nagyon kevés az időm, most is, nemsokára mennem kell. Megbeszélünk egy találkozót majd ... nyugodtabb helyen, s kérem, ne haragudjék, mert mennem kell. — Nekem is van ma még dolgom — mondta a lány, s sírás fojtogatta a torkát. — Megállapodunk, jó? — Ha gondolja ... — Én utazom majd le magához. Az autómat javítják, nemsokára elkészül, s leutazom magához. — Igazán? — Milyen az a város? — Vidéki, de cseppet sem vidékies, majd meglátja. — Nem a lakására mennék, én sokat adok az ilyesmire, majd egy presszóban találkozunk. — Nyugodtan jöjjön el hozzánk, az anyámmal élek. Majd meglátja, milyen modern asszony ő ... meglátja ... Ismét a fellobbanó remény, hogy leutazzék hozzá, erre nem gondolt. Ügy gondolta, ő utazgat eleinte, amíg kialakulnak dolgaik, hogy elsüllyedjen a nagyváros ismeretlenségében, s majd aztán jönne el hozzájuk. Arra is számított, a férfi mindjárt a lakására hívja fel, természetesen azonnal otthagyja, s sarkon fordult volna. Nem kalandra vágyik, hanem magánya oldásának utolsó lehetőségei után kutat. — Nagyon kedves, ha lejön. — Maga odavaló? — kérdezte a férfi, s mélyen a lány szemébe nézett. — Igen. Ott élnek rokonaim, barátaim, apám ott született, meghalt szegény tíz évvel ezelőtt. — Tudja kedves, mindég elfelejtem a nevét, mert. . . — Júlia. — Kedves Júlia, szép név. Van egy barátom, akinek nemrég halt meg az apja. A hagyaték felszámolásában ígértem neki segítséget, meg kell tennem, hiszen a barátom, nemde? — Maga jogász? — Dehogy, amolyan tanárféle vagyok, mint a barátom, csak nem a pályán dolgozom. De józanabb, földönjáróbb vagyok nála. Ha látná, milyen esendően kétbalkezes ember, megértené, hogy segítenem kell neki. A hagyatékban festmények, szekreterek, néhány barokk bútor, ezüst tálak, kínai váza, márkás porcelánok, s néhány keleti perzsaszőnyeg van. — Űristen, hiszen ez vagyon — nevetett a lány, s kezét összecsapta ámulatában. Boldog volt, amiért érdeklődése marasztalta a férfit. Odakünn elsötétedett a januári délután, a márványlapos asztal színes erezete, a kovácsoltvas térválasztó, a falak felső részén hullámzó stukkódísz, az összebújt szerelmesek, amint reájuk hullt a csillárok remegő fénye, mint egy rejtélyekkel átszőtt álom. Az imént sorolt tárgyak sorra megjelentek előtte, a férfi suttogó hangja fokozta a sejtelmet. Szemét a férfi sima, vonástalan, s már cseppet sem ellenszenves arcán felejtette. — Jelentős vagyon — hagyta jóvá a férfi. — Máris elkéstem, vár a barátom, néhány dolgot meg kell beszélnünk. Látja, milyen teher a gazdagság? Mondja, nem lehetséges, hogy ott. .. ismerősei és rokonai között valakit érdekelnének e tárgyak? Garantáltan értékes holmikról van szó. — Hogyan? — hullt vissza a lány a valóságba. — Nem tudom, hogy érti... — Ahogy mondtam. Perzsaszőnyeg, porcelán, ezüst tárgyak. — Nem tartom valószínűnek, az én rokonaim igénye ennél sokkal szerényebb. Nem tudom, gondol- kozhatom a dologról, de hát hogy is mondjam, ők nem gazdag emberek. Nagy árakról lehet itt szó ... — Méltányos árakról, hölgyem, napi árakról, szolid árakról. — A férfi elnyomta cigarettáját, még egyszer megnézte a fizetőcédulát, s felállt. — Maradjunk abban, kedvesem, ha készen lesz az autóm, leutazom magához. Az időpontot levélben egyeztetjük. Maga pedig érdeklődjék barátainál, rokonainál... természetesen, mint azt mondottam, méltányos, szolid árakról van szó. férfi felsegítette a lányra a sötétszürke télikabátot. Elindult a kijárat felé, révetegen és bizonytalanul, mint az alvajáró. A férfi az utcára lépve kezét nyújtotta, majd megcsókolta a lányét, hosszan tartotta rajta keskeny ajkát. — Én jelentkezem magánál, amikor elkészült az autóm, de addig is kérem, érdeklődjék barátai körében... Földbegyökerezett lábbal ? egészen addig, amíg el nem ‘ a férfi alakja a forgatagos kor tében. összeállította: Kéjtasy Ildifcti Csongor Rózsa: Lány, sötétszürkében
