Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1984. JÚNIUS 2

Kitüntetett pedagógusok

Negyedszázad

a tanítóképzés szolgálatában

Olvastam valahol Fábián Zoltán nemes egyszerűséggel fogalmazott igazságát, hogy a felnövekvő nemzedék arculatát a 6—10 éves gyermekek nevelése határozza meg. Ahogyan ekkor megtanul tanulni a gyermek, úgy fogja később felnőttként a munkáját végezni: gondosan vagy hanyagul, szenvedve vagy ujjongó örömmel, önzőén vagy a munkatársakkal együttműködve. Kiegyensúlyozott, derűs életszakasz még az alsótagozatos kor, amikor a felnőttek hez természetesen ragaszkodik a gyermek, komolyan veszi szavukat, a tekintélyük követendő mércéjük. Stratégiai jelentőségű a tanítók. a szülők pozíciója ebben a korban.

S ezek után annak a beszélgetésnek a lényegét idézi a krónikás, amelyet a gratulációk közben folytatott az ünnepelttel. Életútjának ismeretében kézenfekvő volt a kérdés, miért éppen pedagógus lett, hiszen az országos tanulmányi versenyen elért eredménye alapján az

Az emberi példát, a pedagóguspálya iránti vonzalmát a szülői házból hozta Papp Alice tanárnő. Édesapja több, mint ötven esztendőt töltött a katedrán, a mezőtúri gimnáziumban magyart és németet tanított, talán nem véletlen, hogy később ő is ezt a két tárgyat választotta a debreceni egyetemen. Tulajdonképpen soha nem is gondolkodott azon, hogy más, szebb hivatás is létezik a tanitásnál, a nevelésnél, annál a csodálatos alkotómunkánál, amely a gyermekből a szó legnemesebb és legtisztább értelmében embert formál. Számára ma is ez a legfontosabb. Immáron 35 éves pedagógusi pályájának kulcsszava lehetne: a humanizmus. Emberi magatartásával ehhez nyúlt példát ta— Olyan családi környezetben nőttem fel, melyet áthatott az egymás iránti szeretet, tisztelet. A szép, tiszta emberi érzésvilág csíráit szerettem volna elültetni másokban, a felnövekvő nemzedékben is. Ez a szándék határozta meg pályaválasztásomat. A nővérem is ösztönző hatással volt rám, belőle tanár lett.

Óze Irén, a martfűi összevont nagyközségi óvodák vezető óvónője 28 évvel ezelőtt Kunszentmártonban szerezte meg szakképesítését. Szülőfalujában, Öcsödön kezdte a pályát, ahol közel két évtizedig foglalkozott nagy szeretettel az apróságokkal.

— Sokan óvtak attól, hogy haza menjek — emlékezett vissza — de tudtam, az emberek várnak, a község számít rám. Biztosan tudom, nem okoztunk egymásnak csalódást. Az eredményeket együtt értük el. Osztatlan csoporttal kezdtük, jóformán egy hatalmas asztal és néhány lóca jelentette a berendezést. Aztán szép lassan, lépésről lépésre gyarapodtunk a felszerelésben, és

ország összes egyetemének, főiskolájának kapuja nyitva állt előtte, s ha már ezt a pályát választotta, akkor miért éppen a tanítóképzésre tette fel — túlzás nélkül mondhatjuk — életét.

A válasz: az újdonsült iskolatípusban, az általános iskolában, szépnek, nagyszerűnek tartotta a tanító munkáját. „Az egri „képző" diákja lettem, ahol kitűnő tudós tanáraim életreszóló- an a gyermekekhez láncoltak bennünket. Somos Lajos Apáczay Csere-díjas, Kovács Vendel, a tankönyv- író gyakorló iskolai tanárok: Hórvölgyi István, Vásárhelyi József és mások”.

Az ÉLTE pedagógia-lélektan szakán Néoköztársasági össztöndíjasként végzett, eBv évig a szolnoki Varga Katars Gimnáziumban tanított, de 1958-ban már a jászberényi „képzőben” volt alkalma oktatni az utolsó középfokú, emlékezete szerint egészen kiváló osztályokat. A következő évben Jászberényben is kezdetét vette a felsőfokú tanítóképzés, 1975nítványainak, erre neveli őket.

Bevallja, néha kudarcok is érik, olykor bizony a pedagógus felállította értékrendet megkérdőjelezi az élet. A társadalomban, a családban, a felnőttek világában tapasztalható eitlen tmondások tükröződnek a 14—18 éves fiatalok magatartásában is. Ezért is fájlalja, hogy a ma iskolájában oly kevés idő jut a beszélgetésre, a diák és a tanár kapcsolatának elmélyítésére. Mindenki siet, sokszor fáradt, türelmetlen. A tanítványai tanúsíthatnák igazán, hogy „Aliz néni’ ’ennek ellenére sem ismeri azt a kifejezést, hogy „nem érek rá” ha kérdéseikkel, gondjaikkal felkeresik őt. A régi diákok is visszajárnak hozzá, levelet írnak, az utcán megállítják. Most éppen 30 éves érettségi találkozóra lka p ott meghívást Nyíregyházáról, hisz fiatal pedagógusként ott kezdte pályáját.

Hogy telik az idő! Már huszonhat éve annak is, hogy a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban először lépett katedrára. Hívták volna másfelé, „magafejlődtünk a pedagógiai munkában is. Amikor eljöttem onnan, már három csoporttal, korszerű eszközökkel és jó szakemberekkel idolgpztunk. Megbecsültek, elismerték az igyekezetemet, jól éreztem magam az intézményben is és a' faluban is.

Eleinte szokatlan volt számára Martfűn az élet. Az iparosodó községben más, ismeretlen emberekkel találkozott. A beilleszkedés nehezen ment. Másképp kellett közelednie a szülőkhöz, mint azt az Öcsödön szerzett tapasztalatai sugallták. Igyekezett megtalálni a kapcsolatteremtés útjait, de így is beletelt másfél-két év, mikorra kezdte magát otthon érezni.

— Rájöttem, a szülőkkel is differenciáltan kell bánni, mindenkivel külön-külön találni meg a hangot, csupán így kezelhetjük egymást partnerként a gyermeknevelésben. Egy évtized eltelte után megtaláltam a helyemet a községben. Időközben szakfelügyelő lettem, 11 intézmény munkáját kísérem figyelemmel. Sajnos, ma már kevés idő jut arra, amit

ben az intézmény főiskolai rangot kapott. Fábián Zoltán pedagógiai munkássága ekkorra már véglegesen egybeforrott a magyar tanítóképzés ügyével.

1978 óta a főiskola főigazgatója, a Magyar Pedagógiai Társaság nevelés-lélektani szakosztályának titkára, a minisztérium tanítóképzési szakbizottságának elnöke, a pedagógiai szak- bizottság és a DAB nevelés- tudományi bizottságának, a Pedagógiai Szemle és a Tanító szer kész főbizottságának tagja.

Fábián Zoltánt munkásságáért Apáczay Csere János- díjjal jutalmazták.

— ti —

sabb beosztásokba”, de mint mondja, őt a hiúság soha sem hajtotta: a pedagógus igazi rangját tanítványai adják meg szeretetük- kel, boldogulásukkal, sikereikkel vagy csupán azzal, hogy jó szívvel gondolnak egykori tanárukra.

Papp Alice tanárnőre sokan gondolnak így. Azok, akik — dolgozzanak bármilyen pályán is — az iroda- llom szeretetét kapták tőle útravalóul; azok, akik az ő óráin ismerkedtek a német nyelvvel; egykori diákújságírók, akik talán épp neki mutaták meg titokban írt első verseiket; felnőttek, akiket éppoly szívvel tanított, mint a gyerekeket, s pályatársak, akikért mint szakszervezeti tisztségviselő dolgozik fáradhatatlanul.

Saját gyermeke nincs, mégis sok gyermeket nevelt. Ma is ez tölti be az életét. S bízik benne még nagyon sokáig.

Papp Alicét a pedagógus- nap alkalmából a Szolnok megyei Tanács Pedagógiai Díjával tüntették ki.

*— te —

a legjobban szeretek, vagyis a gyerekekkel való közvetlen kapcsolatra, egy-egy foglalkozás megtartására. Szerencsémre mindig olyan vezetőim voltak, akik példamutatóan. a rendszeres színvonalas munkára ösztönöztek. Az óvodában a dadustól az óvónőig mindenki azon fáradozik, hogy a gyerekeknek a nevelés minden területén minél többet tudjunk nyújtani. Nagyon hálás dolog három-hatéves kicsi- nyekkéi do|goznj| őszinték, rengeteg örömet szereznek nekünk. Számomra mindennél többet ér egy tiszta gyermekmosoly.

A pedagógusnap alkalmából öze Irén Kiváló Pedagógus kitüntetést kapott.

—fs—

0 gyermekmosoly semmivel sem mérhető

Pályájának kulcsszava: humanizmus

ÖZVEGYEK

Az esztendők kíméletlen jeleket hagynak az életünkben: eltüntetik az ifjúság pírját, deresre meszelik a hajat, rövidebbre szűkítik a lépteket, lassítják a mozdulatokat. Igaz, az évtizedek legtöbbször élettapasztalatot, bölcsességet adnak, ámbár ezekért a gyarapodásokért árat, még pedig nem is keveset kell fizetni. Egy idő

Nem tudom, figyelték-e már, hogy rendszerint kik járnak a temetőbe? Túlnyomórészt asszonyok. Kapálnak, gyomlálnak, virágot ültetnek. locsolják a növényeket, egyengetik a hantokat. Leülnek a fejfa. vagy a sírkő elé, és hangtalanul emlékeznek a porladó hitvesre. Találóan jegyezte meg az egyik néni: a temetőket lassan nyugodtan llehetne idős asszonyok ‘kertjének nevezni. A megállapításban van igazság, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy az asszonyok öt-hét, esetenként jóval több évvel túlélik a férjüket. Mint Kocsis néni, aki ma már ugyan a hetedik iksz felé közeledik, de az arcán még ma is látszanak, a hajdani, fényképről megcsodált szépségén,ek nyomai. Negyvenkét éve özvegy, és azóta egyetlen egyszer sem volt a férje sírjánál.

— 1942. április 17-én láttam utoljára, mielőtt katonaként a Donhoz vitték volna. Szeptember 7-én, 8-án még írt, majd hirtelen megszűntek a tábori üzenetek. Később jött egy értesítés: szeptember 9-én meghalt. Ott temették el valahol a folyótól nem messze. Két apró gyerek maradt árván utána. Harminc pengőt kaptam, ennyi volt az élete ára. EveMiklós Kálmánná városban lakik. Negyvennél több évet élt a férjével, akit hat éve temetett el.

— Az idősebbek, a hatvan- hetvenévesek külsőségeikben ma is két évig gyászolják életük párját. Egy év teljesi gyászban telik el, ami azt jelenti: fekete a ruha, a hariisnya, a kendő, a cipő. A második tizenkét hónapban a feketét sötétebb színek váltják fel.

— Kötelező ez a szembetűnő viselet? Akkor is, ha a haláleset egy rossz házasságnak tesz pontot a végére?

— Ma már vidéken se általános. inkább a paraszti életforma íratlan törvényei, a hagyományok diktálják. A temetés után eleinte naponta kétszer is kimentem a sírhoz. Miért? Mert jól, szépen éltünk. Bizony, akihez kutya volt az ura: ivott, ütötte, verte, azt is tudom, hogy örült, amikor megszabadult tőle. Nekem viszont nagyon jő sorom volt vele, és ha már én maradtam hátra amíg a hetvenéves lábaim bírják, ennyivel tartozom neki.

Valahogyan az az érzése az embernek, hogy az asszonyok látványosabban gyászolnak, külsőségekben ma is jobban vállalják a magány, a bánat súlyát, színét. A ma hetvenegy éves Szabó Imre bácsit gyermekkorom óta ismerem. Békességben morzsolgatták az esztendőket a feleségével, amikor hét éve az élete párja jószerével máról holnapra elment. Hiába, az agyvérzés kegyetlen úr és plykor még annyi időt

Ha fiatalabb az ember, a szomorúsággal ritkán jár

hosszú ideig kézenfogva, elvégre küzdelemre, szeretetre, életre termett. Az érdekes

arcú. csinos fiatalasszony már két éve özvegy, noha életkora alijg haladta túl a harminc esztendőt.

— Szerettem a férjem, hiszen az isten háta mögül, az

után sajnos, egyre ismerősebbek leszünk a temetőben, mert a jó borátok, a rokonok, a családiunk tagjai, a szomszédok egymás után kiköltöznek a hantok alá. Országszerte évente mintegy hetvenezer házasság szűnik meg az egyik házastárs halála miatt. És az özvegyek döntő többsége nő.

kig nem hittem a közleménynek, vártam vissza, majd csak betoppan az én jó uram. Tanyán laktam, és ha egy hozzá hasonló kinézetű vándor feltűnt a határban, gyorsabban dobogott a szíveim. Azután csak legyintettem, bolond vagy, áltatod! magad. Igen áltatom, néha még ma is: hátha nem igaz, hátha tévedés volt az egész.

Közben az évek rohantak. A magányos szépasszonyt kerülgették az udvarlók: ki a pénzével, ikf a házával édesgette, de ő bezárkózott az özvegység hűvös egyedüllétébe. No. nem látványosan, hiszen erre nem ért rá: dolgozni kellett, nevelni, etetni, ruházni a gyerekeket.

— Hogy másodszor nem kötöttem az életem fonalát senkihez, ezt azzal magyarázom: mostohát nem akartam a családba, a két apró gyerek mellé hozni. Az anyósom sírja itt van a faluban: ha neki koszorút viszek, egy máid'ikat is teszek mellé: ez a fiáé, azaz az ón hites uramé.

Ügy tűnik az özvegység egy olyan sorscsapás, amikor valakinek ;az életében új fejezet kezdődik. Aki fiatal, általában ,,él” is ezzel, aki idősebb, rendszerint vállalja az utolsó esztendők magányát.

sem hagy a betegnek, hagy elbúcsúzhasson a családijától.

— A lányom Gyöngyösre ment férjhez, én pedig egyedül maradtam a 87 éves apósommal, aki nálunk élt.

— Kit viselt meg jobban a tragédia?

— Engem, mert addig se nem mostam, se nem főztem. A lányom eleinte hetente érkezett a hétvégeken, de hát ezt se bírni, se követelni nem lehet attól, aki hétfőtől péntekig több műszákiban dolgozik. Így a magam kárából mindent megtanultam. Kutya nehéz volt, de ma már mosók, főzök, s ha háromhetente egyszer hazajön a család, sült tésztával várom őket.

— Nősülésre nem gondolt?

— Soha, mert valahogyan azt láttam, aki hasonló cipőben jár, nem tudl úgy ösz- szemelegedni, mint fiatal korában. Egy új társ szeszélyeit se tűri el már az ember egyszerűen, szó nélkül, hatvan felett. Jó viszonyban vagyak a szomszédokkal, lakik ott egy aranyos kisgyerek, ha csak teheti, itt tiblábol nálam. Van kihez szólnom, nem élek magam.

— És a gyász?

— Megjelenésre én nem árultam el annyit, ahogyan a nők gyászolnak, mert mi férfiak valahogyan befelé fordulóbbaik ^vagyunk. A temetőbe hetente kimegyek, rendben tartom a sírját. Körben betonkoszorú védi. én készítettem, öntöttem ki, ezzel a keit kezemmel.

ország más% részéből jöttem el hozzá Szolnok megyébe. A temetés után jó másfél évig töprengtem a sorsomon. A gyermekeknek apa kellene, nekem társ, mert a mai világ férfiviilág. egy erős kormányos minden háznál elkel. Néhány hónapja találtam egy hozzám illő, egyedül élő embert.

— És a szomszédok1? A falu szája?

— Ki így, ki úgy vette tudomásul. Volt, alki megállított, megsimogatta a vállam és így szólt: jól'tetted lányom, kutyaélet a magányosság, ha most még fordíthaitsz rajta, csináld! De akadt ellenpélda is. Megindult a susmus: ez is jóféle, megérj a pénzét, le se telt a két év, máris embert hozoitt a házhoz. A legnagyobb „bűnt” azzal követtem el, hogy nem házasodtunk össze még ma sem, csak együtt élünk.

— Hogyan lesz tovább?

— Az anyósom is azt kérdezte tőlem, amikor legutóbb találkoztam vele a férjem sírjánál. Még nem tudom, miként alakul majd a kettőnk kapcsolata, de ez az állapot nekem jó. Van kivel megbeszélnem az ügyes-bajos dolgo_ kát, elvégzi a ház körüli munkákat, és végső soron nem élek egyedül, férfi van mellettem. Ami nem mellékes, a gyerekeket nagyon szereti, és őlk is ragaszkodnak hozzá. Hogy házasság lesz-e a viszonyból, ez még a jövő titka1.

Mindez azt is muitatja, hogy kisebb településeken is igaz a közmondás: minden csoda három napig tart. Akkor is, ha jól tudott: az újrakezdés iszonyatosan nehéz, és sokszor a véletlen dolga is. Juhás zné Balogh Edit a huszas éveiben jár. és lassan már egy éve özvegy. Némi szerencsét jelent a sízarencsétlenségben, hogy két, apró gyerekével a szüleinél lakóik.

— Higgye el, 'kisebb gondom is nagyobb, hogy most társ után nézzek. Nem beszélve arról, üzemmérnök létemre lehetőségem sínes a községben. Házépítésbe fogtunk, és most rám szakadt az összes gond. Bizony, a közvélemény egy része ma is azt igényli: aki ennyire rövid ideje özvegy, az senkihez ne szóljon, ne is mosolyogjon. Pedig nekem a gyárban beszélnem äs, mo- salyonsnom is kell. Annak elleniére, hogy érzem: egyre nehezebb a sorsom. Sokszor álmodom arról: együtt vagyunk,, játsizik a gyerekekkel. Ilyenkor iszonyatos az ébredés, és csak akkor nyugszom meg kissé, ha a gyerekekre nézek. Értük erősnek kell maradnom, nevelnem őket.

Kilencszázezer férfi és nő

Ma úgy tűnik, kartünet a női özvegység, még akkor is. ha akad, akinek ez, agy rossz házasság tulajdonképpeni feloldozását jelenti. A méltósággal viselt magányhoz azért az újrakezdés kockázata. próbálkozása is hozzátartozik. Indlokolatlanul keveset beszélünk erről, pedig az ember társas lény és akik közül nem kevesen — ha már ilyen állapotba jutottak — szeretnének kivergődni a helyzetükből. Akad, aki a munkába menekül, más a család, a rokonság, egy új társ oldalán igyekszik segíteni önmagán.

Sajnos, az ismerkedési lehetőségek annál jobban leszűkülnek;, minél kisebb helyen él az ember. Pedig a segítség, a kultúrált társkeresés falusi, községi módjain érdemes lenne elgondolkodni. hiszen napjainkban hozzávetőlegesen mintegy 750 ezer özvegy nő, és mintegy 150 ezer özvegy férfi él hazánkban. A szám túlságosan nagy ahhoz, hogy egyetlen kézlegyintéssel elintézhetnénk a feleletet.

D. Szabó Mikidé

Idős asszonyok kertje

Teljes gyász, félgyász

Az újrakezdés nehézsége