Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

1984. MÁJUS 5.

Irodalom, művészet

Egry József: Kanász

Szőnyi István: Testvérek

Vllt Tibor: Önarckép

Hincz Gyula: ülő nő

Bolya Péter:

I. Látogatás

BEVEZETÉS

„Meglátogatom Beát” — határozott Somos egy tavaszi reggelen. — „Hátha gyereket szült, és rólam nevezte el”.

ELŐZMÉNY

Somos hajnal felé aludt el pesti ágyában, és Sz. városikéról álmodott, ahol valamikor egyetemi polgár volt, a város hamis gyöngyszeme. a rendiőrök jóismerőse, a táncos bulik megbízható résztvevője. — ... Lassú, álombéli léptekkel járta be a várost, a Tiszán is át- gyalogolt, hallgatagon üldögélt a túlsó part fövenyén, a vízből néha kigurult egy hullám, körülnyaldosta a bokáját, aztán női alakot öltve visszarohant a vízbe; a városka felett két Nap állott, sárga ragyogásban fürodtek a házak, a dóm tornya az égig ért. s1 a hídon... Bea közeledett Somos felé. Fiatal volt, fiatalabb, mint amikor Somos megismerte, zöld ruhát viselt, a haja lebegett az álom szelében, „szeretlek”, suttogta, megsimította Somos arcát. ..de hiszen mi már.. nyögte Somos — és felébredt.

A LÁTOGATÁS

Beáék háza Sz. külvárosában állott: öreg, hámló épület, hatalmas ablakokkal, tenyérnyi kerttel. A vaskapu mellett húzós csengő, az utolsó az országban.

Bea anyja nyitotta a kaput.

— Jééé, Péter, nahát...

— Kezét csókolom.

— Még ilyet... Jöjjön beljebb.

Felmentek a lépcsőn.

— Bea ... Itthon van? — kérdezte Somos.

Az asszony benyitott a lakásba.

— Jöjjön be hozzám egy kicsit — susogta az előszobában.

Somos belépett, tanácstaüanul megállt.

— Üljön le — mondta az asz- szony.

„Mi a fenét akarhat?” — töprengett Somos, és lezöttyent a fotelba.

— Hogy van? — kérdezte az asz- szony ő is leült, szemben Somossal.

— Én? Jól.

— Pesten él?

— Többnyire.

— És ... Hol dolgozik?

— Egyelőre sehol.

„Furcsa” — gondolta. — „Beának már régen be kellett volna szá- guldania, ki ki se bírná, hogy...”

— Bea beteg — mondta az asz- szony, mintha kitalálta volna Somos gondolatát.

— Mi baja? — (Somos elégedetten állapította meg hogy csak kíváncsiságot érez, semmi mást.)

— Tudja... — Bea anyja cigarettáért nyúlt. Somos tüzet adott — köszönöm —, mondta az asszony.

— Tudja, Beának volt egy vőlegénye, a Keresztes Feri, talán maga is ismerte, ötödéves jogász...

— Nem ismerem.

— Nagyon szerették egymást.

— Az helyes.

— És ez a fiú meghalt, múlt kedden.

Somos hallgatott, az asszony- gyűrűit nézte, az idegesen táncoló köveket.

— Beesett... vagy beugrott a villamos alá, itt nem messze — mondta az asszony.

Somos rágyújtott.

— Most már bemehet — állt fél Bea anyja.

... Somos óvatosan nyitja az ajtót. Megmozdul a szőke fej a párnán, Bea arca Somos felé fordul.

— Szervusz — mondja, mintha tegnap látta volna Somost utoljára.

Somos leült az ágy szélére.

— Hogy vagy?...

— Köszönöm, jól. Zúg egy kicsit.

— Micsoda?

— A villamos. Zúg. Mindig.

Az ablak napos, világos, tavasz van.

— ELviszei? — kérdezte Bea.

— ... Tudod, hogy ki vagyok?

— Persze.

— Most nem vihettek el — mondta Somos.

— Miért nem?

Somos megigazította a paplant.

— ... Emlékszel a gólyabálra?

— Csak egyszer voltam gólyabálon.

— Egy fekete srác vitt eL, együtt mászkáltunk akkoriban.

— Én voltam.

— Pezsgőt is ittunk, és hullára táncoltam magam.

— Velem.

— Á, te nem voltál ott.

— Ott voltam.

— Lehet. Akkor még nem ismertelek. De szerintem nem voltál ott, mert észrevettelek volna.

„Lehet, hogy igaza van?” — rémült meg Somos.

— Te. Feri... — suttogta Bea, Somos felé nyúlt. — Fájt?

— Micsoda?

Variációk egyetlen témára

— A villamos.

— Milyen villamos? ...

— Amelyik alá ugrottál.

Somos ...

— Miért kérdezed?

— Csak.

— Ne beszéljünk róla. Az a fő, hogy itt vagyok, nem?...

Bea felült, átfogta a térdét.

— Te most már nem öregszel egy percet sem, ugye?

„Halott vagyok” — gondolta Somos.

— Nem — mondta. — Most már nem.

„Vagy halhatatlan?”

— Elviszel? — kérdezte Bea.

— Akarsz jönni?

— Igen. Elviszel?

„Hová?” — gondolta Somos. — „Hiszen ...”

— Ugye elviszel?

— Ha akarod ... móndta Somos. — De hát... Én már meghaltam.

— Tudom. De elviszel ugye?

— ... El.

— Mikor?

— Holnap.

— Biztos?

BEVEZETÉS

— Eger — határozott Somos Péter. — Dóm, vár, bor, taverna, Szépasszony-völgye. Utazni jó.

Szombat volt, üres napok kezdete. Somos bemászott a Wartburgjába, és elindult Eger felé.

UTAZÁSOK

Somos utazott. Az utált vasárnapok elől. Hol Szegedre ment (régi cimborákat keresni), hol Esztergomiba (faragott szobrokkal beszélgetni), hol Debrecenbe (a nagytemplomban üldögélni), hol Tihanyba (az altemplomban álldogálni). És az utazások végén: „Mégiscsak jobb lett volna beszélgetni valakivel a niai napon, vaev talán a következőn is”, álmos szobában, hűvös vendéglőben, lassú séta közben. Dehát... Ott meg az jutott volna az eszébe, hogy jobb lenne a kocsiban ülni, egyedül, visszaúton egy ismeretlen városból.

A hétvégi utazások rendje: mindig ugyanaz. Érkezés, szálláskeresés, a Wartburg megfenyitése, kulturális semmittevés dómokban, képtárakban, öreg utcákon, aztán ebéd, „odavalósi” bor, délután bamba városnézés, este borpince vagy taverna, vagy halászcsárda (bárokba nem járt, hiszen a lokálok állatfajai mindenhol egyformák). Másnap lóerő-kirándulás a legközelebbi romantikához (lovagvár, kilátó, őspark, szőlőhegy), utána megint valamiféle ebéd, de a fröccs mellett már ott topog a türelmetlenség, „hát mi a vénistent keresek én itt?” Somos fizet, kocsiba ül. százzal zúg végig az úton, senkit nem vesz fel, hazaér, megnyugszik, elalszik.

A SZOBA

Á dóm közelében parkolt. Lezárta a kocsit, felnézett, „esni fog”, gondolta, zsebrevágta a kezét, átsétált az úttesten.

„SZOBA KIÁDÖ csak férfinak” ütötte meg a szemét a fehér cédula.

A fához állt, újra elolvasta.

„Nosza” — gondolta. — „Tiszta panasztszobában fogok aludni, budira járok, hajnalban rigófüttyre ébredek.”

A cím: földszintes ház, utcára néző ablakokkal. Magas deszkakapu. Csengő, mellette a névtábla: ÖZV. KARASZ JÓZSEFNÉ kö- zépisk. tanár.

Szőke, szemüveges fiatalasszony nyitja a kaput.

— Tessék ...

— A kiadó szobát keresem. Somos Péter a nevem.

A nő fekete ruhát visel. Az arca pámás, komoly; a haja kontyba tűzve.

— Kárászné vagyok, tessék.

Előre indul. Kordonra nevelt

szőlők, között vezeti Somost a házba. a kiadó szobához.

... Magastámlás ágy, öreg szekrény, toalettasztal. A falon fekete keretes fényképek. Sovány, bajszos férfiarc.

— A férje? — kérdezte Somos.

— Igen.

— Meghalt?

— Március hatodikén.

Somos az ágyra tette a táskáját.

— Itt lakott, ebben a szobában?

— Csak az utolsó két hónapban.

„Nagyszerű” — gondolta Somos

dühösen.

— És mi ... szóval miben ... Milyen betegsége vélt?

— Fehérvérűség.

Somos felvette a táskáját.

— Most elmegyek — mondta. — Estére jövök.

— Igen.

— Reggel gyere, korán.

Bea visszafeküdt a párnára, a mennyezetet nézte.

„Megcsókolom” — gondolta riadtan Somos.

... Száraz, mozdulatlan volt a szája, a szeme nyitva maradt. Somos a gólyabálra gondolt, Bea zöld ruhájára, nyáribama bőrére, a tükrös teremre, a rikoltó zenére... Aztán a hajnalid séta hazafelé, Bea dudorászik, kopog a cipője, Somos derekát karolja ... Távolodnak, szürkülnek, eltűnnek.

— Ha holnap nem jönnék — mondta Somos —. az nem jelent semmit, valami közbejött. Holnapután. vagy egy-két nappal később biztosan érted jövök.

Bea lehunyta a szemét.

— Siess — mondta.

BEFEJEZÉS

Somos görbén állt a villamosmegállóban. Várt. Az alsóváros felől érkezik a villamos, amelyik ... amelyik a pályaudvarra visz.

... Végleg elbúcsúzott Sz. városkáitól.

— Tisztát húzok — mondta az asszony.

— Az is jó lesz.

— Nem piszkos, senki nem aludt benne, csakhát...

— Minden este megágyazok, így aztán ...

— Megágyaz?

— A férjemnek.

Somos kifelé indult, utálta a gyávaságát. Miért nem meri azt mondani, hogy nem kei! a szoba, ez a siralomház, a naponta megvetett ágy, a titokzatos szekrény, a Leeresztett redőny...

— A kulcsok — lehelte utána az asszony.

ESTE

Somos birtokba vette a várost. Bejárta a várat, megcsodálta a székesegyházat, aztán egri fejlevest vacsorázott, elborozgatott a Szép- asszony-völgyében ... Éjféli után. ért a szállására.

„Még soha nem volt ennyi kulcsom” — gondolta, amikor a házajtó és lakásajtó után a szobaajtót is kinyitotta.

Felkapcsolta a villanyt.

Frissen húzott ágynemű, duzzadó párnák. Az éjjeliszekrényen pohár víz. És ... gyógyszer.

Somos felvette, megnézte.

LEUPURIN.

Fehérvérűség elleni szer.

Az ágy melletti széken: vizelet- kacsa, porcelán ágytál.

A párna alatt zsebkendők.

Somos felhajtja a paplant. Az ágy derekán gumilepedő piroslik.

„Ha esetleg magam alá vizelnék”

— gondolta Péter kábultan ...

Lassú, beteg mozdulatokkal levetkőzött, lefeküdt.

„Szép állmokat” — gondolta. — „Még két hónapig élek”.

Finom kopogás az ajtón.

— Józsi! — hallatszott Kárászné halk hangja.

Somos hallgat.

— Józsi, nincs sémmi kívánságod?

— Nincs, szívem, köszönöm — mondta.

— Bevetted a gyógyszert?

— Igen.

— Kettőt?

— Kettőt.

— Nem vagy éhes?

— Nem, szerelmem.

Megmozdult a kilincs.

— Józsi, miért zárkóztr be?

— Egyedül szeietnék maradni.

— Engedj be.

— Nem.

— Józsi, nyisd ki!

— Soha többet.

— Józsi!

Az asszony a kilincset rázza, „Józsi, nyisd ki!”, hallani, ahogy a földre csúszik aiz ajtó mellett, viny- nyogva sír... Aztán zihálni kezd, sóhajtozik mély női torokhangon.

„Még két hónap” — gondolta Somos. — „Hiszen csak a szél zörgeti a redőnyöket”.

MÁSNAP

Kora hajnalban ébredt, gyorsan felöltözött, megtapintotta a slusszkulcsát, kiosont a konyhába.

A szobaajtó félig nyitva. Kárászné szétvetett karokkal alszik, hosz- szú haja az arcába simul.

Somos kilépett az udvarra. Hűvös, harmatos levetek, között ment a kapu felé.

„Az éjszakák” — mormolta magában. — ..Mindig azok az átkozott éjszakák”. *

Összeállította: Rékasy Ildikó