Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
1984. MÁJUS 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Alkotó iskola, alkotó pedagógus Beszélgetés dr. Petrikás Árpád tanszékvezető egyetemi tanárral Tegnap fejeződött be Szolnokon az a tudományos tanácsi-, kozás — Fórum ’84 —, amelynek központi témája a pedagógus közösség, a pedagógus kultúra volt. Az egyik vitaindító előadást dr. Petrikás Árpád tanszékvezető egyetemi tanár, a Debreceni Akadémiai Bizottság neveléstudományi munkabizottságának vezetője tartotta. Egy asztal, két szék ... Az Otthon a Szobaszinházban — Kérem, kísérelje meg a lehetetlent: foglalja össze néhány gondolatban, melyek a jó pedagógus közösség főbb jellemzői? — A jó pedagógus közösség alapvető programja a társadalmi fejlődés igényeiből indul ki, s saját pedagógiai hitvallásával szolgálja azokat az alapelveket, amelyek a szocialista nevelés egészére jellemzőek. A jó pedagógus közösségnek olyan sajátos belső atmoszférája van, amely ösztönzi az egyént mindennapi tevékenységében a személyiségformálásra. A szabadsággal való élni tudás jellemzi ezeket a közösségeket. Nos, a legjobb lehetőségekért minden nap harcolni kell, ez folyamat, amelynek egyik mozgatója az elégedetlenség is lehet s velejárója a belső nyugtalanság. Bonyolítja mindezt a pedagógus szerteágazó kapcsolatrendszere, hiszen a nevelő egyszerre irányított és irányító. Jó pedagógus közösségek ott alakulhatnak kii elsősorban, ahol nem központi „receptre” várnak, hanem alkotó önállósággal dolgoznak. Az autonómiát úgy kell értelmezni, hogy a- központi művelődéspolitikai eb veket a saját eszközök mobilizálásával Igyekeznek megvalósítani. A társadalom nagyon sokat segíthet az iskolán belüli jó pedagógiai légkör kialakulásában. — A jó szándék azonban olykor kevés. Milyen akadályozó tényezőket lát? — Az iskoláink kettős helyzetben vannak. Meg kell küzdeniük azokkal az új követelményekkel, - amelyek alapvetően az ismeretszerzés, a tanítás és tanulás tartalmának metodikájával összefüggésben meghalásra késztetik az addig bevált eljárásokat. Ugyanakkor, akarva akaratlanul számos ponton ezek az erőfeszítések egyoldalúvá válnak, hiszen a szükségletekhez s az iskola szélesedő társadalmi és pedagógiai funkcióihoz mérten csupán egy nevelési szféra gondozását jelentik. Külön gond. hogy a pedagógusok magatartását is a konvencionális előírások szabályozzák, így mindezek együtt azt is jelentik, hogy az iskolák önállóságának foka is korlátozott. — Napjaink pedagógusai értékalkotók és értékadók. Saját személyiségét mennyire fejtheti ki a nevelő? — Nem véletlen, hogy a konzervatív pedagógiai magatartás képviselői ellenzik leginkább az innovációs törekvéseket. Hiszen az elavult módszerek feladása, az új pedagógiai logika elsajátítása, a szocialista pedagógiai viszonyok vállalása csak az elmaradt, konzervatív nézetek felszámolásával, a rutinmunka háttérbe szorításává! valósulhat meg. A gondolkodásmód rugalmassága, új törvényszerűségek feltárása, a munkakultúra állandó tudományos fejlesztése teheti csak alkalmassá a pedagógusokat az innovációs stratégia megvalósítására, szándékaik maradéktalan ki- teljesedésére.— ön évtizedek óta gyűjti a tapasztalatokat a különböző nevelőtestületek pedagógiai munkásságáról. Milyennek ítéli meg — főbb vonásaiban — a tanári karok szellemi arculatát? —• A nevelőtestületeknek eddig szokatlan módon, gyorsan fejlődő, új arculatú generációkat kell nevelniük; az előzővel párhuzamosan kell megtanulniuk, hogy jól éljenek a megkapott szabadsággal. Ez együtt és külön- külön is nagy tehertétel, ki mennyit bír el. Ezzel összefüggésben hiányolják a pedagógusok a szakterületek és a társadalom fokozottabb segítségét. A terhek aránytalanul megnőttek, a nagyobb felelősség bizonytalanságot eredményezhet, de félő, hogy a növekvő konfliktushelyzetekben megnő az óvatoskodók száma, s bizonyos konzervatív módszerek is visz- szaköszönhetnek. — Láttam a közelmúltban az újra színpadra állított Raffai-dráma, az Egyszál magam — nem az előadás, hanem a dráma — tisztes bukását. A társadalmi érdeklődés ily csekély lenne a pedagógusközösségek élete iránt, holott az utca embere is naponta hallhatja az iskola, a nevelés fontossá- ' gát. — Sajnos, a társadalmi érdeklődés mögött az iskolák életére döntő, tényleges elmozdulás elmarad. A legjobban fogalmazott deklarációk sem segítenek, mert az oktatáspolitikában is visszaüt a késedelem. A pedagógusképzés pl. ma is hátul kullog a fejlesztés programjában, pedig az óvatos megfogalmazások nem fedhetik el a meglevő és újratermelődő gondokat. — Túllépve az iskolák kapuin, ön hogyan vélekedik társadalmunk pedagógiai kultúrájáról? — A szülők tekintélyes része a gyakorlatban — tisztelet a növekvő kivételnek — megelégszik az iskola szociális, gondozó funkciójával. Számukra az iskola gyermekmegőrző hely. Más szélsőségek: az iskolát, mint szolgáltató egységet kezelik. Ennyi és ennyi munkaerő kell! Bizony, ez is primitiv szemlélet. Más: az iskola legjobb esetben a polgári pedagógia követelményeinek feleljen meg. Ez a nézőpont teljességgel elfelejti a szocialista jelleg számonkérését. A család — ismételten mondom, hogy tisztelet akivételnek — valamiféle 19. századi embereszményt kér számon az iskolától. Az, hogy a világ azóta nagyot változott? S hogy más a társadalmi közeg? Szóval nem mentes társadalmunk pedagógiai kultúrája az ellentmondásoktól. De hiszem, hogy minél több jó pedagógiai közösség dolgozik célkitűzéseinkért — ez folyamat, a dolog természeténél fogva nem lehet egyszerre lépni — úgy növekszik nevelőiskoláink ereje, s fokozatosan megszűnnek a mai ellentmondások is. —„Köszönjük a beszélgetést. * A tanácskozás második, tehát zárónapján — ott volt Jakatics Árpád, a megyei pártbizottság osztályvezetője — a szekcióülések vezetői foglalták össze a megbeszélések tapasztalatait, majd nyilvánosságra hozták a Fórum ’84 tanácskozáshoz kapcsolódó pedagógiai pályázat eredményét. A pályázaton első díjat nyert: Törőcsik Jenőné tanár, Jászalsószentgyörgy; Szabó Mihály igazgató, Szolnok, Münnich Ferenc úti Általános Iskola; Szilágyi Károly tanár, Túrkeve, Ványai Ambrus Gimnázium; a karcagi Zádor úti Általános Iskola munkaközössége. Második díjat kapott Jakkel Imréné jászberényi szak- felügyelő és Juhász László- né szakfelügyelő dolgozata, míg harmadik díjban Csíkos István jászalsószentgyörgyi tanár, Porkoláb Benjáminné tanítónő — Szolnok, Mátyás király úti Általános Iskola — és dr. Dános Kornélné tanítónő — Szolnok, Tallinn körzeti Általános Iskola — pályamunkáját részesítették. Tiszai Lajos Embereik vonszolják magányukat széktől Sizékig, együk ebédtől a másikig, néha egymás mellé sodródnak, szavakat mondanak, leülnek, felállnak, odébbmennek, vergődnek tovább faltól falig, a kapcsolatteremtés és cselekvés halvány reménye nélkül. így múlik az idő, mozdulatlanul. Storey drámájában látszólag semmi nem történik, a történés szintjén nincsen honnan-hová, az Otthon akár visszafelé is eljátszható. De mégis, Jack és Harry, Kathleen és Marjorie tart valamerre. Ese- ménytélen, végjtalemüll üres életükben nőttön-nő a feszültség, a semmi mögött sötéten és ismeretlenül ágaskodik a félelem. A Storey-féle dramatúrgia első lépése: mintha mi sem történne.. Üldögélés, jövés- Imenési, tálóllkozás, terefere, Isemmiitmondóan békés, derűs nap. De zavart érzünk. Nem tudjuk, hol vagyunk. Egyik szereplőnk állandóan sírva fakad, a másik folyton pilléket szedeget a ruhákról. Aztán minden megoldódni látszik. Rájövünk, hogy valami intézetről van sízó, ezek itt ápoltak, betegek, beutaltak. .. Bármilyen tapint latos is a fogalmazás, az a lényege, hogy elhatárolhatom magam tőlük. Ök benn vannak, én kint. De lassan, észrevétlenül befészkeli magát az újabb sejtelem: azok ott ugyanolyanok, mint én, mint bárki más. Vágyaik, céljaik azonosak: otthon akarnak lenni a világban. De képtelenek kapcsolatot teremteni egymással, a tárgyakkal és a környezettel. Csak klisékkel rendelkeznek, ők maguk is kiürült forrnák..Mondatokat motyognak. ezek látszólag kapcsolódnak egymáshoz, loűyian, mintha beszélgetnének egymással valamiről. Jack és Harry nem tudnak magnyilvánulni. Egyéniségük látszatába kapaszkodnak, beszélnek a felhőkről és az ebédről, a családról és a sétabotról, mintha ezekhez közük lenne. Mindenáron felfedeztetni akarják magukat, hiszeni ez létezésük és kapcsolataik — a bizonyítéka annak, hogy még a világhoz tartoznak. Ösztönösen érzik — bár be nem vallják — belső ürességüket, ezért kívül keresik azokat a kapaszkodókat, amik igazolhatják, hogy helyük van ebben a világban. Emberek-e még, élnek-e még egyáltalán? Látszólag igen. Két lábon járnak, elegánsan öltöznek, csevegnek. Ez minden. Mér régen az intézeti futószalagon vegetálnak. Beszélni még tudnak, de mondani valamit már nem, mozogni tudnak, de cselekedni nem. Működnek, de nem élnek. Emberi létezésük egyetlen bizonyítéka már csak a szenvedés, aminek bágyadt jelzései még át- átszivárognak a klisé falán. Ez utóbbit erősíti fel Paál István rendezése. Mint szobaszínházi produkcióiban mindig is tette, hajszálpontosan követi az író utasításait, Megőrzi az Otthon pepecselőén realista közegét, gazdag humorát, de nem fosztja meg szereplőit a létezés, vagyis a szenvedés jogától. Bármilyen nevetségesek, kisszerűek és üresek is ezek a figurák, Paál színpadán mindvégig emberek maradnak. De emberségük gyökere a félelem, amit semmitmondó csevegéssel lepleznék. Alfréd, az igazi őrült, nem cseveg. Ö már „odaát” van, neki már „kivettek egy darabot az agyából”. A drámában Alfred a második rész elején jelenik meg először. Storey minél tovább bizonytalanságban akarja hagyni a nézőt. A szolnoki előadásiban őt látjuk meg legelőször. Áll szemben a fallal. Néhányat hátralép, nekifut a falnak, megáll. Kitartóan, cél nélkül és vég nélkül csinálja ezt. A színen tehát egy agytalaoított, beteg ember. Ez a kép nem komikus, hanem félelmetes, meghatározza a későbbieket: tudjuk, hogy valahol a falak mögött ott kószál Alfred, vagyis az ismeretlenségében rettenetes linraoionalitáis, így hatol az előadás a közhelyszövegek mélyére, így születik semmitmondó mondatokból költészet, így rajzolódik ki egy 'asztal és két szék irracionális!, őrült világ kórképe. Az Otthon az idén Paál István legkövetkezetesebben végiggondolt és megvalósított rendezése. Pedig mindössze annyi történik, hogy pontosan betartja a színház ialíaptörvényét: á színpadon semmi nem történik „csak úgy”, egyetlen mondat sem hangzik el „üresben”. Vagyis minden gesztus, minden szó egy konkrét és folyamatosan változó viszonyrendszer része és alakítója. Ennek megvalósítása Storey drámájánál azért különösen nehéz, mert a folyamatos mozdulatlanságban banális szövegek hangzanak el. Egyik pillanat látszólag olyan, mint a másik. De a mondatról mondatra elemző rendezés és a koncentrált színészi összmunka jóvoltából a semmitmondó közlések mögött valódi emberi érzések nyilvánulnák meg. Bálint András (Jack) belép és annyit mond: Harry! De ebben benne van a találkozás felett érzett ártatlan öröm, a tapogatózó távolságtartás és az új helyzettől való félelem. Bálint színészetének paradox jellemzője, a kisfiús elegancia kiválóan érvényesül ebben a szerepben. Harry ugyanis fölényes és félénk egyszerre. Vólive1- regetően kedves a többiekhez, ő „fölötte áll ennek a viliágnak”, de közben szerétéiért nyüszít és magatehe- tetlenül töröigeiti a könnyeit. Kőmíves Sándor (Harry) hihetetlenül alapos, precíz. Leszedegeti a pihéket, lefújja a port, a széket aprólékos gonddal a megfelelő szögbe állítja, leül, helyezkedik, ellenőrzi ruháját, cipőjét, kicsit hátradől, lehunyja a szemét. Érzi a nap melegét; az arcán. Ül. Nem gondol semmire. A rítus mélységével éli meg a semmit, örül Jacknek. mert az „megtiszteld őt figyelmével”. Állandó kisebbségi érzését azzal oldja fel, hogy ő is mesél, és lám, őrá is figyel valaki. Sőt, hölgyekkel is is>- merkedik. „A barátom” — mondjál Jacfcrőí ijedten és büszkén kapaszkodva új ismerősébe. Kőmíves hallatlanul finom, apró eszközökkel, távolságtartó iróniával, de mégis szeretettel ábrázolja ezt a figurát. Az évad egyik kiemelkedő alakítása ez, Marjorie és Kathleen „egyszerűbb lelkek”. Nem nyalogatják sebeiket. Állandóan jár a szájuk, néha közönségesek, sőt durvák, de valójában ártalmatlanok. Jobban hozzákoptak már az intézethez, itt, benn keresik az „izgalmakat”. Pletykákat mesélnek vagy találnák ki, fantáziáinak, vihognak, örülnek, ha nőknek nézik őket. Kathleen (Koós Olga) a fáradtabb, fásuitabb. Fáj a lába és le akar ülni. Erről szól az élete. Marjorie (Győri Franciska) otthonosan mozog az „otthonban”. Szétvetett lábakkal ül és nyomja a szöveget. Nagy energiák feszülnek benne, de nem tud velük mit kezdeni. A két színésznő nagyszerű összhangban,, nagy kedvvel játszik. Ebben a rendezésben Alfred — alig néhány mondata ellenére — kulcsszereplővé válik. A kettős szereposztásban Andeleáni László alakítása pontos, profi munka — de kiszámítható. Nyirkó István belülről építi fel a figurát; halk, furcsa, kiszámíthatatlan mozgása titokzatosabb, félelmetesebb. A Paál István és Varga György által tervezett díszlet — a rendezéssel és a szilfáséi játékkal összhangban — realista és stilizált és egyben, teljesen valószerű, fövényekkel benőtt, oml4-v dozó falat látunk, előtte egy asztal és két szék. De így, az egészből kiszakítva töredékként, tőlünk karnyújtásnyira, mégis kissé valószerűtlen és álomszerű. Ugyanazt a költőiséget hordozza, mint Storey közhelyekből építkező szövege. Bérezés László Koncertek országszerte Három Beethoven-est Martonvásáron Az idei nyár nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is gazdag zenei programot ígér. Három Beethoven-estet kínál Mar- tonvásár, ahol június 23-án az Állami Hangversenyzenekar Kurt Wöss vezényletével lép fel. július 28-án Németh Gyula dirigálja a koncertet, augusztus 17-én (és a 18-i ismétlés alkalmával) pedig Kórodi András áll a karmesteri emelvényre. „Vácrátót 1984” címmel zenekari esteket rendeznek a Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézetében. A műsorban többek között a július 21-i Vivaldi- esten a Budapesti madrigálkórust és az Állami Hangversenyzenekar kamarazene- karát hallhatja a közönség. Hazai és külföldi művészek vidéki hangversenyeken vendégszerepeinek. A békéscsabai ' nagytemplomban a Békéscsabai szimfonikus zenekart Oni Kelő finn karmester vezényli, a diósgyőri várban a Miskolci szimfonikus zenekarral Craig Zerbe lép fel. Az egri székesegyházban a csehszlovák Anna Zuriková orgonaestet ad; Gyulán júliusban Kovács Endre, augusztusban pedig Elekes Zsuzsa orgona- játékát hallhatja a közönség. A keszthelyi karmelita templomban július 11-én Andreas Rothkopf és a Tomkins énekegyüttes koncertjét hallgathatják a zenerajongók, a keszthelyi kastélyban pedig augusztus 20-án a Ca- merata Transsylvanica romániai együttes szerepel. A pécsi dómban május 28-án Koloss István és a pécsi Palestrina kórus koncertezik. Megnyitották a felújított zsidó múzeumot. A zsidó vallási és történeti gyűjteményt bemutató újjáalakított Zsidó Múzeumot ünnepélyesen megnyitották a Dohány utcában. A megnyitó a magyar zsidóság deportálása megkezdésének 40. évfordulójáról megemlékező esemény. ' sorozathoz kapcsolódik. Diákverseny Édes anyanyelvűnk Sátoraljaújhely város tanácsa — több más intézménynyel közösen — az idén is meghirdette az Édes anyanyelvűnk versenyt. Az immár hagyományos, és az idén tizenkettedik alkalommal megrendezendő vetélkedőn az utóbbi években kialakult gyakorlatnak megfelelően a középfokú oktatási intézmények — a gimnáziumok és a szakközépiskolák, valamint a szakmunkásképző intézetek — tanulói vesznek részt. Az országos versenyt a megyei, valamint a megyei városok középfokú oktatási intézményei közötti verseny előzi meg. A döntő — amit Sátoraljaújhelyen tartanak meg október 26. és 28. között — Budapestről tizenkét, a megyékből, valamint a megyei városokból és a házigazda Sátoraljaújhely diákjai közül a legjobb két-két versenyző vesz majd részt.
