Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
Irodalom« művészet 1984. MÁJUS 19. endel bácsinál és JulisV ka néninél nehéz időket töltöttem a tanyán. Valamikor régen, az ötvenes éveik elején. Ne kerülgessük a kását: kényszerlakhelyem volt az a tanya. De az elszakadást a pesti otthontól elviselhetőbbé varázsolta Vendel bácsi rokonszenvező dörmögése és Juliska néni bőbeszédű kotlósko- dása. — Ne búsuljon, lelkem — vígasztalt. — Majd megleszünk itt, meglátja. Mit csinált maga eddig? Egyetemre járt meg verseiket írt? Azért a Mariskát csak ki tudja hajtani a legelőre! Mindeddig gondosan őrzött titkaim egyike, hogy amikor erre sor került, nem én hajtottam ki a Mariska tehenet a legelőre, hanem ő engem. Én ugyanis félreértettem a megadott irányt és amikor a Mariskát minden áron arra akartam terelni, amerre nem az ő megszokott legelője volt, egy idő után fogta magát és úgy megkergetett, hogy meg sem álltunk, amíg ott nem voltunk a helyes legelőn. Ott aztán békésen teletömte a bendő- jét. Eltűnődtem: minek kellek ehhez én? Persze aztán beletanultam a többi egyetemi munkába is: kukoricakapálás, dinnye, és uborka,hordás. répaegyelés meg a többi. De az első kapálást nyomban ünnepélyes érkezésünk hajnalán végeztem el, mégpedig abban a szobában, mely kijelölt lakhelyünk volt. A következőképpen. A tanyának két szobája volt. Az egyik a konyhából nyílt, ebben laktak Vendel bácsiék.. A másik szobába szokatlan módon nem a konyhából, hanem az udvarról volt a bejárás. És miután ott nem lakott senki és amúgy is1 sárral tapasztott, földes padlója volt — Juliska néni itt-tartotta a baromfinépet. A hajnalon, amikor Vendel bácsi szekerén szűkös^ engedélyezett mennyiségű molyokkal, a vasútállomásról a tanyára szállított bennünket, a baromfinép már kinn kószált az udvaron. Csak a lustábbja és a tojásletétel műveletét itt végző egyedek tartózkodtak a szobában. Juliska néni egy seprűvel kihajtotta ezeket is, pánikszerű kotkodácsolásukat túlrikoltva, amiért fényes nappal itt eszi őket a fene. Azután fogott két kapát, az egyiket az én kezembe nyomta és így szólt: — Lássunk neki. lelkem! / Félkapáltuk a sok éve lerakodott és megkövesedett tyúkürülé- ket és nagy füleskosarakba lapátolva kihordtuk a trágyadombra. Délig elkészültünk, akkor Juliska néni agyagot kevert és kitapasztatta a padBót. Be lehetett költözz ni estére. Alit a tornácon egy használatlan, öreg csikótűzhely, azt bevitték a szobába; megraktuk a tanyasi szegényemberek ősi tüzelőjével, a legelőkön gyűjtött száraz tehénlepénnyel, és fejedelmi vacsorát készítettünk. Búzadarale- vest köménymaggal. Majd fáradtan dőltünk ágyunkba. Éjjel megeredt az eső. Az a sarok, ahová anyám ágyát állítottuk, beázott. Anyám praktikus asszony volt: kinyitotta az esernyőjét. hogy feje fölül elhárítsa a csöpögést, és aludt tovább. Reggel pedig Vendel bácsival kifoltoztuk a zsuptetőt. Itt éltünk tehát, jó ideig. Nem volt könnyű, de én mégis könnyű szívvel gondolok most már visz- sza rá: az öreg gémesfcútra, melyből annyi vizet húztam; a Mariska tehénre, akivel később összebarátkoztunk; a napi tíz kilométeres gyaloglásokra a réteken át, kóborkutyafalka-kisérette 1, a jegyre osztott kenyéradagért a faluba; Vendel bácsiók tiltott disznóölésének detektívregény-izgalmaira, nehogy betoppanjon a rendőr, mielőtt eltüntetjük a nyomokat. Azt a jászsági akácos tanyát semmiféle értelemben nem felejtem soha. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, ahogy mondani szokták. Vendéi ^mm Görgey Gábor: Gémeskút bácsival és Juliska nénivel most tavasszal a Nagykörúton akadtam össze. Nem úgy festettek, mint régen a tanyán. Nagy örömmel borultam a nyakukba: hogy és mint megy a soruk? — Megvónánk — dörmögte Vendel bácsi és ezzel a maga résziéről be is fejezte kimerítő tájékoztatását. Juliska néni bővítette ki ezt- az információáradatot, elmondván, hogy a tanyát a földeikkel együtt otthagyták a szövetkezetnek, félrerakott pénzükből vettek egy lakást a lakótelepen és most élvezik a vízcsapot, a fürdőszobát, a meleg vizet, a központifűtést, a gáztűzhely kényelmét. — Emlékszik még, Juliska néni,- mivel raktunk tüzet a csikóban? — kérdeztem nevetve. — Azzal tüzeltem vagy negyven évig — felelte ő. — Most meggyújtom a gázt és kész! No, feljön-e hozzánk? De még mennyire! Beinvitáltam őket a kocsimba, és gördültünk a lakótelep felé. Vendel bácsi nagy sokára kilökött egy mondatot: — Maga se gondolta volna, amikor füleskosárba szedte a legelőn a tehéngianajt, hogy ilyen autón furikol majd a városban! Mikor megérkeztünk és kiszálltunk: a kocsimból, megkérdeztem, melyik a lakásuk. Felmutattak egy tizedik emeleti erkélyre. — Azért maga se gondolta volna. Vendel bátyám, hogy az a tanya fölrepül egyszer a tizedik emeletre! — lőttem vissza kajánul. Amikor az öregre pillantottam,, nyugtázólag bólintott: kvittek vagyunk. Odafönt nem sok nyomát találtam régi életüknek. De azért az erkélyen két tojóstyúk mászkált, vagy tíz csirke csipogott, egy ketrecben pedig láttam két hízóka- csát is. Az öregekkel jól'elbeszélgettünk, sóhajtozva edsiraittuk a halottakat, aztán mentem haza, tűnődve a világ forgásán. Nyáron egyszer vidéken jártam, épp azon a tájékon: gondoltam egyet és befordultam a földiútna, mely a tamyavilág felé vezetett. Kíváncsi votaro, mi történt Vendel bácsiék portájával? Autó állt az udvaron. Mikor kiszálltam az enyémből, farmernad- rágos, kekiinges férfi lépett ki a házból. Először csak méregettük egymást, mert gyanús volt Valami. Aztán felordítottunk: két régi. diákköri ismerős! — Te hogy kerülsz ide? — És hogy kerülök ide? Te hogy kerülsz Sdé? Kiderült, hogy övé a tanya. Tervezett valamit az itteni szövetkezetnek, érdeklődött, nem akad-e itt egy elhagyott tanyaféle, ahol üdülésképpen primitív életet lehet élni. Megmutatták neki, és ő bagóért megvette a portát. — Tudod, már nem bírom a várost! — mondta régi barátom enyhe nyafogással, ahogy régen is beszélt. Majd bemutatott időközben felbukkant feleségének: rajta !is ugyanaz a hangsúlyozottan intellektuális lomposság, mint a férjén. Majd nyihogva és bőgve előrontott a két gyerek is az istállóból: az egyik ló volt, a másik tehén. Hanem most már nekem is el kellett árulnom, hogy mi szél hozott erre? Lelkesen vették tudomásul, hogy ismerős vagyok itt. — Akkor talán el tudod magyarázni kérlek — mondta a férfi —, hogy a fenébe kell használni ezt az izét? A gémeákútria mutatott. A vödör bent lógott a kút mélyén és sehogy sem tudták felhúzni, mindig visszazuhant. A rúd másik végére pillantottam.: persze, leesett róla a kölönc. Keservesen felhúztuk a vödröt, kiürítettük, a gém végére felkötöztük a követés a kút pompásan működött. Üdvrivalgás kísérte az élső könnyedén fellibegő vödör vizet. Mikor megtudtam, hogy két hete vannak itt, csodálkozva érdeklődtem: mit csináltak eddig víz nélkül? — A faluból hoztunk! ivóvizet kocsival. Hogy mondod? Mosdás? Ugyan kérlek! hiszen azért vagyunk itt, hogy természetes körülmények között éljünk. Torkig vagyunk a várossal! De a legnagyobb szenzáció az a helyiség volt, ahol mi laktunk annak idején. Távozásunk után, bizonyos jelek szerint, Juliska néni isimét átadhatta a baromfinépnek. Barátom bevezetett és büszkén körülmutatott: .— Látod ezt. öregem? Igazi guanó! Hát nem óriási? Mint József Attila versében:... „s lerakódik, mint a guanó — keményen, vastagon.” z volt az a pillanat, amikor nem bírtam magammal, és kissé nyersen megmondtam, hogy amit ő guanónak nevez; azt errefelé tyúkszarnak hívják. Ezen kellőképpen meg is sértődtek, majd hamarosan, némi keserű szájízzel, elváltunk. Csák a gémeskút integetett utánam barátságosan, hiszen ismét életre keltettem. Hazafelé a kocsiban állandóan a gémeskutat láttam magam előtt: billegett a gerendája, le-föl, le- föl. Egyik végén Vendel bácsi és Juliska néni a tizedik emeleten, a másikon pedig az új telepesek az elhagyott tanyán. Csak azt ne mondja valaki, hogy nincs mozgás ebben a társadalomban! Gutái Magda: Cseréptörés Kirakodott a késdobáló; (pipacsokat ütött a selymen. Sziszeg a fölsebbzet tapéta. A felban bentszorult a kés. Ez az állandó reszketés szokott tárgyaim eltéríti. Beburkolóznak tiszta gézzel Törékenységük mérhetetlen. Szeszélyből kaptam csak pofont, pedig mindig megérdemeltem. Csigaházba húzódik vissza a véres fátyol; Ámul a koszorú Lépcsőhöz fut a gyönge pázsit. Dereng a márvány, mint az emlék. Hogyha tehetném, visszamennék az összezúzott kastélyszobákba. De már csak denevérek, árva baglyok motoznak estelente odabent. Póklábak kaszálnak a bársonykönyöklőn. Mérik az időt. Az én időm kitelt mint a betellő almák arca a polcon Nem folyamodtam édesgyökérhez, sem a jelenben pártfogókhoz. Levertem szórakozottan a csészét halandóságom italával. S most nézhetek, mint nyitott sebre, a múlhatatlan cserepekre. Bárányi Ferenc: Házi feladat Jaj, istenem, hogyan szeressem? Egy mód marad csupán: nagyon. Egymásnak tör vagyunk mi ketten és egyedüli oltalom. Nem lesz könnyű vele az élet, de nélküle nem élhető, ha összeadsz két gyöngeséget — kijöhet abból egy erő. Ilyen a matematikája a szerelemnek — logika nincs benne. Egyetlen szabály: osztással kell szoroznia E feles számrendszer — mi bölcsre s balgára végzetes lehet — saját dugába dől, ha össze nem osztható az egy meg egy. Tudom, ha nem is hiszek benne: ő velem összeosztható. Oldjuk meg együtt. Ez a lecke. S majd jegynek jó lesz rá a jó. Zsovák László: A fenyő magánya Ö, a fenyő nappal is álmodik. Gyökere földbe törött villám. Levelei tűhegynyi csillagfényt fürkésznek, gyantát sírnak. Katkó István: Hajnali találkozás Romád», az öreg péklegény, akkor csoszog le a csorba kőlépcsőn, amikor még á városon ónszürke levegő ül, a lakók javában horkolnak szalmazsákjukon. A háziban neki van egyedül kapukulcsa, mivel a házmester rest felkelni hajnalban. Északról fúj a szellő — gondolja, amint az utcára kilép. Ha délre fújna, megérezné a gyapjú- kártoló átható szagát. Köhint egyet csöndesen, öregesen, és zárja be a nagy házkaput. Ekkor a ház elé fáról egy taxi. Olyan új, zöld zo- máncos kocsi. Romada homlokán felszalad a sipka. A környéken csak akkor járt taxi, ha esküvő van, vagy ha valaki megbetegszik. Már haladna tovább, mert a végállomásig negyedórát kell gyalogolnia, de a sofőr integet. — Jó reggelt — mondja; — »kilép a kocsiból. — Maga ebben a házban lakik? — Harminc éve. A taxis a kocsi belsejébe mutat. — Itt fekszik egy részeg pasas, nem tudom felráznii. Ismeri? Romada nézi az ülés támlájára dűlő fiatalembert, aki nyitott szájjal alszik. — Ismerem — bólint, és összehúzza a szemöldökét. — Leitta magát a sárga földig — csóválta a fejét a sofőr, pedig ő már sok részeg utast szállított életében. Legyint. — Biztosan nincs egy fillérje sem, ismerem már az ilyesmit. Hívhatom a házmestert, jegyzőkönyvet vehetek, szaladgálhatok a pénzemért. Keserves élet ez. — Bizony keserves — morogja az öreg Romada is. A sofőr cigarettával kínálja. — Tudja, én is szereltem a bort. De így leinni magát; ez már túlzás. Ennek is csak ennyi esze maradt. hogy a házszámot be tudta mondani. Kérem, öregem, legyen szíves, várja meg, míg megnézem a tárcáját van-e pénz. Az ilyesmit csak tanú jelenlétében szabad csinálni. — Felesleges, majd én kifizetem. — Maga? — csodálkozik: el a sofőr. — Hát annyira ismeri? — Annyira. A fiam. Erre a sofőr nem tud mit szólni. Részvevőén bámulja az öreg péklegényt. — Huszonnyolc — mondja. — Ennyit mutat az óra. — Messziről jöttek? — A Tulipán bárból. — Aha — morogja az öreg, pedig azt sem tudja, merre van az a Tulipán bár. Kopott viaszosvászon bukszájából három tízest vesz elő. — A többi a magáé A sofőr azonban odanyomja az aprópénzt Romada kezébe. — Elég költség ez magának így is ... — Hát bizony — feleli tétováz-
