Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
Irodalom, művészet Takáts Idézve messzit Gyula: és forgó közeit A máringó, ha elszáll délután, a fán helye zölddel telik., de röptéből egy villanás bevág, aranyról kék a verseskönyvekig s ez ép elég, hogy megszólaljanak, idézve messzit és forgó közeit. A rácson tífl egy széteső halat sűrű betűin zöld legyeivel a parton, amely fehérre apad. Harsog, suhog a fénylő kvarc-föveny, mint szárnyak tollhegyétől e falak és máringómmal az a menny, ahol villámló felhő hagy jelet, s kagylók viharjai fölzengenek. .. szárnyak ívét idézi lángok lobogását röpte gyorsul pázsiton ág gyűl hegyorom feldobban csörren csörgődob hallik sikogó aranykürt fekete leány hollóként fehér leány zergeként sziklák körül elszökken kavicsot csördít patakba tűzimádók unokái hegyi sasok lányai messzi gondok bongásában szállnak sziklabércen futnak pezsgő hullámon vacogó lábuk megcsobban szalamandrák közt billegnek mohos kövön megállnak járják hűlt avar üszkében málló venyigén zöld havon tavaszváró táncukat csontok sárgult ívein Mikus Sándor: Tánc Szepesi Attila: Őszét tánc lányok földig hajolnak fűbe horgad homlokuk ordas szélben egyikük táncba szökken kígyó-karja égre száll talpa dobban farönkön üszkös farönk visszaszól szálas szikla felfelel hallgasd évek zúgását pirul tested gyümölcse rózsaörvény elsodor érik arcod romlásba égen keselyű keringel horhón bömböl hiéna denevér-barlang megbolydul medve-szurdok visszhangzik táncoló lány aláhull társa szökken magasba Hornyák András: Kozsik Barta ogy nem állhatják egymást, azt mindenki tudta... Mikor a veteránságot tanúsító érdemrend átvételére a Parlamentbe voltak hivatalosak, a Pestre utazást megszervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ketten véletlenül se kerüljenek egy autóba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha megtudják, 'ki az utitárs...” Barta, mint fiatal szoedem, úgy 1927 tájékán hallott először Rózsikról. A Munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsikot is, mint „szélsőségest” kitiltják az otthon rendezvényeiről, ö is megszavazta. . . A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdétték ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak közül sűrű lett a levegő, a hátuk mögöjtt pedig összesúgott a közönség: „komcsik. .. nem lehet miattuk az otthon működését kockára tenni. ..” (S hogy a kitiltottak kommunisták voltak, bizonyossá lett, mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat). Kozsik arca akkor ivódott bele Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyanis villogó szemmel, szótlan daccal vették tudomásul a határozatot. Kozsik ' azonban a döbbent csendben történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyosón egv- szercsak megfordut, és a vezetőséghez vágta: „Munkásárulók!” Barta volt a vezetőség legfiata- labbja, de köztük volt. Ellentétük Rózsikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás sakkversenyen a sors egy táblához rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjüknek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előre lépett, már-már úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán mégiscsak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölényes győzelemmel még jobban a pofájába vághatom a megvetésemet, mint ha itt botrányt csinálok”. Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találkozunk...” — morogta a döntetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időnként az, hogy „sakk!” Valamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de nem kerültek ösz- sze. A verseny után Kozsik odament Barta asztalához, s azt mondta: „Van egv eldöntetlen ügyünk”... „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szak- szervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kezdtek. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán lassan mindenki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az. istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb. Végül Barta unta meg és felállt... Évek teltek el, de újabb perdöntő játszmára nem került sor. Kozsik a háború kitörése után illegalitásba kényszerült, s nenwsoká- ra ez lett Barta sorsa is. A szociáldemokrata párt betiltását követően egy fáskamrában bujkált hónapokig. A háború után, mikor a. Munkásotthon ismét működni kezdett, találkoztak. Kozsik az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta, amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Rózsiknak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak. .Kozsik nem tudta, mit feleljen. „Pancserekkel, meg... — s azt akarta mondani — árulókkal nem játszom!” De nem mondta ki. Valamiért megakadt, pedig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer megfizet a rohadt opportunistáknak, akkor megfogadta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szó nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni. Dg eközben nem tudta kigondolni, mit vág majd a fejéhez, ha felállnak a partiból. így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy rendőrsége nem segít akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyosult düh mondatta vele... Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítésekor. Pedig lehetett volna lármázni, hogy „már ilyen régi munkásárulókat is magunk közé engedünk?” Hallgatott. Beszélt viszont, járatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fent- ről jött okos” azt mondta” a dolgozók ellátása mind hús* mind zsír s egyéb tekintetében megfelelő”. Hát ő leistenkedte, „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre ‘még hazudni is?!” Mikor emiatt Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonlóak denunciálása nélkül is a követ töröm”. Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ. .. Beszélni azonban nem beszéltek továbbra sem. sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az élet.. Régi ellentétük is már-már feledésbe ment. A veteránkitüntetésekkor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem lett volna ott. . . Aztán évekig semmi.... Mikor a hetvenes években ’Kozsikék lekónegyedében megépült a járda, Kozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeresen délutáni sétára szánta el magát. 'A második alkalommal botjára támaszkodva Barta jött szembe vele. „Jó napot, szaki. Maga is ide költözött?” Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, 'és' gondolta: valamit az orra alá kéne dörgölni! „Ha valamiben segíthetek, akkor szóljon. . . A fiam országgyűlési képviselő. ..” Barta. akinek a látása megromlott, inkább csak a hangjáról ismerte fel Kozsikot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszönöm!” vágta vissza sértődötten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mindenről, ami kell!” „Hát ha nem, akkor nem...” — mondta Kozsik és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdezte Kozsik köszönj helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már inas koromban is játszottam a sakkot!” — felelte Barta. De erre már Kozsik is paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásomra!” „Majd meggondolom”... kopogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Kozsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s napestig gondolkodott, mit válaszoljon. Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mellett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lépést: „Vezér g7-re’, vagy Futó üt a C-2 gyalogra’, meg ilyeneket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt néhány figura. Kozsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggelitől ebédig s azután a sétáig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta. Barta tudomásul vette és hazakopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odahaza elégedetten dörzsölte a kezét. „Vén szoedem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pedig ezt a játszmát már nem javíthatja ki!” — gondolta, és hosszan' gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban beléhasított. Elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelejtett. „Hű a szentségit! Pedig azt hittem ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsak hogy van kiútja, de e lépés, ha rájön, matthoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép, akkor nem, de ha ide, a futárral a G8-ra, az számomra két lét- pés után menthetetlenül matt. Ki tudok-e bújni?” Ideges lett. Egész éjjel le-fel járt a szobában, és megoldást keresett. De sajnos semmi megoldás nem kínálkozott. Legfeljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig ha csak nem bolond, ezt a megoldást Barta megkeresi. „Fután G8. . . Futár FG-8. .. és még három nulla volt. Futár G8.. . FG8. . .” — mondogatta szinte delejezve, hipnotizálva a táblát. Igen. az FG8-at nem szabad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt.. . égre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gúnyos, diadalmas mosolyával, s kimondja-e a Futár G8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcsőháza elé ért, néhány ember csődülete állította meg. A temetkezési vállalat autója állt a járda szélén. Koporsó mögött zárták be éppen a fekete ajtót. A lakók halkan súgtak-búgtak. Döbbenten tudta meg, hogy Barta meghalt. ,iHm...” — morgott megindul- tan maga elé. A szemében még valami nedvességet is érzett. Hosz- szan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG-8... és még három nulla volt.
