Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
8 Irodalom» művészet 1984. MÁRCIUS 31. Deák Mór: ŐSZI SANZON, KÉT GYEREKHANGRA — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünkéit,i összepakolom minden holmimat, és elutazok, mesz- sze, nagyon messze. — Hova? — Mindegy, csak innen el, mesz- szire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. Én tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok, rá feladót, és nem írom rá a címemet ■sem, hogy soha senki ne találhasson rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihetlek. / Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta. Apa is mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gondolkodni. — Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmondtad! — De azért te ne áruld el senkinek. — Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor. — Tudom. A múltkor mégis elmondtad a Panninak, én még mindig bepisilek. — Az csak azért volt, mert haragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Pannival játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszleg magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jönnek ők is? — Nem jönnek. Ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is les- kelődtem, de amikor apa kézenfo- gott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam jáfc szani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? —Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóni bácsinak, aput meg elvinném cserébe. Hátha vele könnyebben megtalálnám azt a messzi helyet. — Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egvmásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — Én meg kimosnám és kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apukámat. — Anyukámat én is nagyon szeretem. — De azért egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a hajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most mért sírsz, Gábor? Mi bajod van? Gábor! Nem is örülsz?! Irodalmi oldalpárunkban Bíró István amatőr alkotó képeit közöljük Vári Attila: Előtte járt a vízözön űlöngélő szénásszéke- rek elcsigázott sora vánszorgott az úttalan sártengeren keresztül, s az áradásból visszamaradt iszap miatt állandóan ösztökélni kellett a bivalyokat, mert minden lépési után dagonyázni akartak, mint a szekereket követő bivalybócsök, melyeknek kékesfekete szőrén tekmősbéka páncélként feszült a hirtelen melegtől repedezettre száradt sár. A férfi a síkságot nézte, melynek fakoro'náin mint hatalmas fészek ült a hordalék, melyet talán az őszi lombhullásos idő szelei fognak csak tovább sodorni, hogy emléke se maradjon ennek a borzalomnak. A domboldalak kaszálóin felborult, kihordott aljú -szénaboglyák sora jelezte az állandóságot, s a folyón áitívtelő híd szomszédságából eredő malomárok végén, épü- lettelenül forgott a lapátoskerék, mintegy példázva a világinak, hogy malom nélkül is van forgás, s minek ehhez a forgáshoz malomkő, garat és lisztvám, mikor esztendőig úgysem; lesz itt már gabc*- na. A férfi borsmentát rágcsált, s a szénaboglya árnyékán mérte, hogy még mennyit kell várnia ahhoz, hogy útját folytatva végre hazaérjen. Ügy nézte a régen nem látott otthoni völgyet, mintha mindez az övé lenne: a sárban könnyedén szökdeiő bivalybocsok, az imbolygó szekerek elé fogott fejősök, az iszap alá fulladt vetés, a gémjét vesztett siavanyói kút, melynek vizét még mosit is érzi ínyén, ha csak rá gondol. De most már gondolni sem akart semmire, amióta meglátta a s'zamsizédos falvak pa- tics falú házainak kiálló sövényvázát, látta az árokban puffadó ló- és marhadögöket, s csak azért imádkozott meg káromkodott, hosszú cifrázott, alanyát vesztett körmondatokban, hogy az asszonyt a a gyermeket épségben találja. Szégyenfélét és szorongást érzett, de nem mert nekivágni a maradék útnaik. Félt, hogy összesúgnak a háta mögött az emberek, vagy kiröhögik, őt, aki pedig hat esztendeig szavatartó volt. még a gondolatot is elhessegette, ha eszébe jutott a faluja, s most mégis visszajött, sí amit hat évig nem talált sehol, azt már a vasútról leszáll va visszakapta: a levegőben érezte a téglása cserfaerdő illatát, melynek jégverés szaga volt. de keveredett a zöld mákgubók illatával is, mely fanyar hullámokban libegett át a táj fölött, mint egy láthatatlan vízeret követő szitakötő. A férfi régóta rágta a borsmenta szánat, s most már az ezeregyedik hazatérési álmát képzelte maga elé. Főpróbát tartott gondolatban abból, hogyan fog viselkedni, ha kinyitja a kaput, de az egész hosz- szú délelőtt, s a koradélután stem volt elég tarra, hogy valami természetes. dolgot kitaláljon. Arra is gondolt, hogy egyszerűen beállít, s asztalhoz ül, előbb még maga elé teszi a betétkönyveket... Vagy a vederrel hátramegy az agyagos márgagödörhöz, s nekiáll a házjavításniak.. . Már mindent végiggondolt, de semmit siem tartott magához méltónak, mint ahogy az asszonyt is idegennek érezte akkor, mikor rájött, hogy nem tudja betörni. Rég volt. Ahogy a völgyet nézte, nem is értette, hogy futamodhatott meg innen másodszor is, ebből a harsogó zölddel máskor oly könnyűnek tűnő világból, s ha már ia hadseregből hazajött, miért nem tudott önmagának válaszolni, mint ahogy leszerelése után, mikor magával hozta az asszonyt akkor siem tudta, miért éppen ide, ahonnan távoli földrészekre, ismeretlen foglalkozások felé csalta a vágya, s' a hadseregben is csak azért írta alá a továbbszolgálási szerződést, hogy elvégezhesse az általános iskolát, s autót vezethessen.. Hallgatag, de indulatos ember volt. Akik nem ismerték, azt hitték róla, hogy csak belebiambul a világba, amikor órákon keresztül ült, s nézett maga elé. Pedig gondolkozott, soha sem tett egyebet, mint hogy a világ rendjén gondolkodott, s csak most negyvenévesen jutott el addig, hogy nem események láncolatán keresetül jutott el a jó és a rossz felismeréséig, hanem elvont fogalmiakkal közelített megesett dolgokhoz, s képleteket talált eljövendő helyzetek igazolására. Csak most. ez a hazatérés nem illeszkedett sehogy a számára már megfogalmazhatóvá zsugorodott világhoz. Előbb csak összemosolyogtak a háta mögött, amikor kiderült róla, hogy nem elég neki a nyolc általános, s a vakációzó gimnazistáktól megveszi a használt könyveket, s ahelyett, hogy délután otthon gazdálkodna, trigonometriát tanul, és verseket szaval, mint egy bolond, s méghozzá éppen a temetői szilvafák alatt, ahova a kamaszok is csak cigarettázni jártak, s lamely ősidők óta a kecskéit legeltető falu bolondjáé volt. Nem járt oda épeszű felnőtt ember. Q mikor híre futott a faluban, hogy beiratkozott a gimnáziumba, még az agrármérnök is ugratta, nem kegyetlenül, de eléggé fájón, mert átvette ő is a „doktor úr” megszólítást a többiektől, amikor elősizör szólította doktor úrnak, a férfi úgy merevedett rá a kormánykerékre, hogy ha nem egyenes az út, biztos a halálban ébredtek volna fel, mert másodpercek teltek el. míg lélegzethez jutott, s csak percekkel később jutott eszébe, hogy most le kellene állítsa ia kocsit, ki kellene szállnia, s aztán szó nélkül magára hagyni kocsit, mérnököt, s menni ebből a kuplerájból, ahol nem ismernek istent, se pártot, csak száztíz kilósra hizlalt disznót, vagy bérmunkában elvállalt kontárkodást. A mérnökre nem tudott igazán harlagiudm!, néki megbocsátott, mert a mérnök hozta az első bivalyokat, s rögeszmésen magyarázta mindenkinek, hogy a savanyúfüves réteket kár töltögetni, szárítani, olyan állatot kell tartani, mely éppen az,t szereti, s be is’ bizonyította saját pénzén, hogy jövedelmez az ínyenceknek szállított bivalytej, túró és vaj, s most a férfi nézte az úttalan sártengeren küszködő állatokat, melyek lószekeret, traktorpótkocsit húztak s magában még inkább megbocsátott a mérnöknek. Megbocsátotta a gau- deamus igiturt is, melyet cigánnyal húzatott az ablaka alatt, mikor a faluban híre futott, hogy érettségizett. Az asszonynak is megbocsátott, akit majdnem kislányként hozott a faluba, aki a technikum utolsó osztályából úgy repült a feszülő egyenruhás gépkocsizó őrmester karjai közé, mintha a megváltó nyújtotta volna kezét, s akit aztán szégyellni kezdett, mikor hazakerültek a faluba, s az asszony az irodán papírmunkát végzett, ő pedig trágyát hányt a teherautóról, s esténként az ágyba vitte a rossz motorolaj, s az erjedő trágya csípős szagát, melyet lemosni nem volt elegendő víz a falu összeg kút- jaiban sem. Tizennyolc éves volt az asszony, ő akkor töltötte a har- minckettediket. Nézte a sátés szénával rakott alkotmányt, melyeket messziről szekérnek látott, s eseébe jutott a mindenféle alkalmi munka mellett milyen konokul várta a pillanatot, hogy doktorrá avassák, s hányszor képzelte el, hogy bemegy a mérnök irodájába, s ha az újra „doktor úr”-nak szólítja, eléje teszi diplomáját, s visszategezve azt mondja majd: „ezután nyugodtan mondhatod, Ferenc”. S ahányszor eszébe jutott ez la lehetőség, összeszorított ajkain keresztül csak azt sziszegte: „soha vissza”. Arra a szabadságra gondolt, melyet életkora miatt. a!z egyetemen élvezett, s az apró diadalokra, melyeket diplomája megszerzése után aratott. Az őrnagyra, akit hajdanában hordozott, sí aki fiát keresve, a férfival találkozott az egyetem folyosóján, meg arra is, amikor doktorrá avatása után gyűjtött pénzéből, melyet alkalmi munkákkal keresett, s amelyből könyvtári könyvet vásárolt, elegáns ruhákat, s olyan gyerekbartást fizetett, mintha máris nagymenő állatorvos lenne, meghívta az egész évfolyamot egy kertvendéglőbe, s ő. a hajdani falubitamgja természetesnek találta hogy csupa doktor úrnál ül egy asiztal mellett, s a dac akkor is azt mondatta vele. hogy „haza soha”, s mosit mégis itt fekszik. .. Az asszonyra már nem haragudott, öregebb lett és megértőbb, s egyre többször jutott eszébe annak az első kirándulásnak minden meghittsége, mikor az őrnagy kocsiján elvitte a kislányt a tavakhoz, s a fonott kosárból szedegette elő a vendéglőben előre csoma- goltatott uzsonnát, s tudta, akkor annak a lánynak mindegy volt, hogy állami gondozás után ki lesz laz, aki otthont kínál neki. s ő azért is szerelt le, azért tért vissza a falujába. mert igazi családot akart. Gyermekeket és hitvesit. Igen, így használta önmagában a siót. Nem feleségre, nem asszonyra vágyott, hanem hitvesre, a szónak abban az értelmében, ahogy a rajongó Petőfi használhatta, s a férfi tudta, hogy nem lett volna szabad maigával vinnie a kislányt, vagy ha már "vitte, nem kellett volna rögtön a gyermek, hiszen a semmiből saját otthonába csöppenő asszony csak azt látta, hogy másoknak több van, vagy ha csak annyi, akkor az jobb. drágább, mint az övé. Q férfi fölállt. Hátára lendítette fémmereví- tős svéd hátizsákját, s farmernadrágja szárát belegyűrte a gumicsizma szárába. Rövid orkánját kezébe lóbálta. s mikor már a falu első házaihoz ért, akkor vette észre, hogy bevonulásához milyen nagyon illik a zászlószínű piros viharkabát. Nem isimerte föl senki. Turistának vélték, vagy átutazónak, s ő egyre szorongóbban leste a kanyart, ahonnan már látszik a háza, s ahonnan már az is látszik, hogy mi maradt az özönvíz után, s ahonnan talán azt is megsejtheti. vajon hat év után azok lakják-e még mindig, akiket otthagyott, s ha igen. vajon lehet-e harmadszor is1 visszatérni.
