Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

1984. MÁRCIUS 31. Irodalom, művészet _____________9 B ényei József: Majd elfárad Majd elfáradnak a folyók, medrük sárgára szárad s otthontalanul 'kering fölöttük megrabolt sirály-had. Majd elfáradnak a szelek s kiszikkad az olajfa, virága illattalanul omlik szomjas avarba. Majd elfáradnak az esők s a mechanizált űrből fáradt olaj -pereg csak s égető sugár-tűz jön. Majd elfárad a <két kezem tartani egy világot s a zajba roppant fülemből szelíden vér Szivárog. Majd elfárad az énekem, rekedt kalomppá romlik s a szívdobbanás ritmusa fásultan meghasonlik, s ha a világ ember megszakad viselni terhed élet, s— utolsó búzánk szétpereg: szívben Őrzött remények. Szikszai Károly; Férfikor Azt mondod: félek. Igen. Vacogok. A szerelem, és az enyészet virága ágyamon. Azt mondod: veled. Aztán meg1: mégsem. Nézd: a vert sereg bakája letérdel. Rongyokban a láng. Az asztal ikihűlt. Pirkad. Egy rozoga batár az égre felkerült. Huh István; Hullunk a Tengerért A Tisza megy a Zagyva jön Zuhogó csobogás ölelkezik a víz-öröm A mindenségig lángolás ölelkezik a kis folyó Ujjong a nagy folyam Hullámzik, zúgva mormoló Mélységes boldogan Gördül a szürke hullám Tengerig ér a Zagyva A mélység titkait ha tudnám A hömpöly elragadna A kis folyó s a nagy folyó örök találkozás Vízcsepp Tengerről álmodó ölelkezésig zokogás A Tisza jön a Zagyva megy örök forrás a lét Ha cseppenünk az nem öröm De hullunk a Tengerért Mogyorósi Erika: Bölcsebb szerelem nincs szavam a szépre csak vagyok veled s nem tudom mivégre lobbant rám szemed nem tudom ez érdem vagy csupán kezed melegét hogy érzem mozdulok neked de mintha veszélyben volnék tengeren kékre rózsaszínre bomlik ingemen arcod íze színe és a kedvemen látomások égnek halkan lengenek tündérkedni kéne néhanap veled hogy minden egyébre jusson kegyelem s ha megtagadni merne gyatra szellemem keres tágra terjedt két karom s kezem tartson vissza téged s bölcsebb szerelem kőkút mély volt. Víz lelhetett benne, mert amikor ledobtak egy kavicsot, csobbanást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketter a nyílás fölé ha­joltak, miközben arcuk szinte sú­rolta egymást. — Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Járfás, és csengett- bongott hangjától a mélység. — Hú-hú — kiáltott az asszony, s örült a visszhangnak. A széles káva a kirándulók te­nyerének érintésétől sima és zsí­ros fényű lett. Járfásnak a szen­teltvíztartó jutott eszébe. Azoknak van ilyen peremük. Egyszerre nyirkosnak és templominak érez­te a követ, már el akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asz- szony kisujja az övéhez. Érintése végighaladt Járfás testén, mintáz áramütés. — Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte. — Találtak már cserepeket, érmeket... Hangja valahogy másképpen csengett, mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a szerpentinen. Valamit mondani kellene a vár­ról — gondolta, de reménytelen­nek tűnt, hogy valami is eszébe jusson. Még mindig ott álltak a kőkút felett. Az asszony haja kibomlott, ahogy nézte a lenn tátongó feke­teséget. Kislányos lett ettől, s mintha vonzotta volna a mélység látványa, nem mozdult el a kút mellől. Hány éves lehet? — tűnő­dött Járfás, és elég közel volt az aszony arcához, hogy lássa a pú­derréteg alá szorított szarkalába­kat. —Talán csontváz is van ben­ne? — kérdezte most megbor­zongva a nő. Járfás sietve válaszolt, elmoz­díthatta végre a tenyerét, s mu­togathatott lefelé. — Minden bizonnyal került be­le holttest is az évszázadok során. Janicsárok, kurucok, vagy ... Az asszony szeme így nagyon közelről a víz kékségével játszott. Kút volt ez is. — Vagy? — kérdezte várakoz­va. A fiatalember elszánta magát, hogy befejezze a mondatot: — Vagy egy szerencsétlen szol­gálólány, aki szégyenében vetette alá magát. Kis szünet után azt mondta az asszony: — Magának jó fantáziája van. S nevetni kezdett. Talán attól van, hogy a kút fe­lett nevet — vélte Járfás, mert kissé harsánynak érezte ezt a ne­vetést. Szabadulni igyekezett a feszé­lyezett pillanattól, s beszélni kez­dett, akár egy idegenvezető: — A kút egy kicsit szimbólum is. Tessék csak elgondolni, vajon hány korszak ülepedett le e kút iszapjában. Egy-egy véletlenül le­ejtett tárgy üzenetté vált. ötőlük kaptunk üzenetet, akiket nem is­merhettünk. Az asszony most lassan felegye­nesedett, a' haját igazgatta, majd fürkészte. — Csak véletlenül? Ügy hiszis Járfás elvtárs, hogy ide szándé­kosan nem lehet semmit bedobni? Támadó volt a hangja, s ő kel­lemetlenül kezdte érezni magát. Bólintott. — Lehet szándékosan is. A nő közelebb lépett hozzá, s furcsán mosolygott. — Ha most azt mondanám, hogy gondolkodás nélkül dobjon be valamit? Járfás ballonkabátjában kotorá­szott, és előhalászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hul­lott alá. Az asszony mosolyában volt va­lami lekicsinylő. — Csak ennyit hágy az utókor­ra? A fiatalember megértette, hogy ez kihívás. Most egy marék pénzt szórt le a kút mélyébe. Indulattal dobta le, némelyik érme nekivá­gódott a kútgyűrűnek, s csilingelt. Az asszony hangja puhán szólt, úgy tett, mintha megelégedett vol­na ezzel. Szemhéját leeresztette egy pillanatra, és Járfás zavarba jött. — Ó, buta dolog volt, hogy ezt kértem magától. Hátrafordult, s pillantása a völgyre tévedt. Ott lenn az or­szágút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket. — Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának prémiumban azt, amit most rám fecsérelt. A fiatalember- elsápadt. Volta­képpen nem tudta, hogy mit fe­leljen erre a sértésre. Akit az asz- szony megemlített, az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Ne­ki a főnöke, az asszonynak pedig a férje. Súlyos testű, asztmásán lélegző férfi, aki kedélyesen szólt rájuk: „Menjetek csak, én márki­nőttem abból a korból, hogy vá- trat 1 ostromoljak.” Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérsággal mérte-végig, mintha ennek a bíz­tatásnak valami rejtett értelme volna Mindketten nevettek, csak ő állt ott sutáin az irányjelző táb­la mellett, s mielőtt elindultak volna, látta, hogyan ül le a meiző szélén Ebner. Már a városból idefelé jövet, a kocsiban, hátul hozzá-hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így. Ébnerék lakására a sofőrrel együtt mentek, s amikor elhangzott a du­dálás, akkor léptek ki a kapun: a főnök és a felesége. Járfás kiszállt a kocsiból, majd udvariasan fel­ajánlotta a házaspárnak, hogy ül­jenek hátul. Ébnemé orkánkabát­ja zizegett, amikor beült a kocsi­ba, és kiszólt neki: „Jöjjön ide mellém, de csak akkor, ha tud udvarolni.” Ö sietve osztályveze­tőjére pillantott, mintha attól vár­ná az engedélyt, de az már nyi­totta is az első ajtót. „Nekem itt a helyem a Lajos mellett.” Egy új raktárépületet kellett megnézniük Gécsényben.- A szem­lével hamar végeztek, s -visszafe­lé, amikor a várdomb mellett haj­tattak, szólt az asszony, álljanak meg, mert ő kíváncsi a romokra. Ott álltak tehát a vánkútmál, és Járfás hosszú csend után így szólt: — Mit kíván, mit dobjak be a kútba? — Semmit. A fiatalember azonban makacs- kodott. Az asszony nevetett. Vég­re felingerelte kísérőjét. — Már nem érvényes. Mond­tam, hogy gondolkodás nélkül ké­rem. Járfás hirtelen megragadta a nő karját, úgy, hogy az felszisz- szent a fájdalomtól. — Mi tetszett volna, mi? Talán ugrottam volna le?! Ébnemé hűvösen felelt:’ — Maga őrült. Eressze el a ka­romat ! Újra csak a sima és zsíros fé­nyű kútkávát fogták át tenyerük­kel. Járfás. hangja felcsattant: — És maga ... maga miit dob­na le? Az asszony felemelte a karját, és' amikor az orkánkabát felcsú­szott a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az asszony és engedte le a mély­be. Amikor a karkötő csobbant, Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt felfelé a kútból a visszhang. Némán meredtek egymásra. — Tőle kapta? — Igen. Brüsszelből hozta ta­valy. Járfás úgy simogatta meg a templomhűvösségű kútkávát, mint­ha újból az asszony keze érintené. — Már az autóban észrevettem. Ugye, két kígyó volt rávésve? — Kettő. A fiatalember gyámoltalanul előbbre lépett, de csak egyetlen lépést tett. — Azt is láttam, hogy arany volt. — Maga valóban jó megfigyelő — felelte az asszony, és Jártásnak úgy tetszett, mintha gúny bújkál- na a hangjában. „Most odamegyek és megcsókolom” — határozta el. Igen, ezt kell tennie. Csak ez le­het az egyetlen válasz erre a ki­hívásra. A csők valahogy félszegre sike­rült. Járfás nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy lent­ről, az országúiról megláthatják őket Éppen hogy érintette az asz- szony slzáját. egy pillanatra az or­rában érezte a kölni- és púderszia- got. — Ezt most miért csinálta? — kérdezte hidegen a nő. — Hát... a karkötőért... Nevetett az asszony. — Maga félreértette a helyze­tet, Járfás elvtárs. Ez már sok volt. Ledobom ezt a cafkát a kútba — gondolta. Az asszony felfogita szándékát, mert ijedten hátrált. Elfutott volna a fűvel benőtt falakhoz vagy ki az ösvényhez. De nem ment. A kút körül hátrált, figyelve, melyik ol­dalról akarja megközelíteni a férfi. Hangtalanul köröztek a kút kö­rül, mint két egymásra leső állat. Hol jobbra, hol balra fordult el az asszony, és köztük tátongott a mélység Járfás hirtelen komikusnak érezte a helyzetet. Az asszony vé­gül is a főnök felesége. Ebner meg már vár rájuk lenn a hegy lábá­nál. Megállt, és teli tüdővel nevetett. Ébnerné meghökkenve bámulta. — Ostoba Mit nevet? A kérdésre nem válaszolt Jár­fás, csak nevetett megállíthatatla­nul, mintha csak új forrás támadt volna ott lenn a kút mélyén. Az asszony odalépett hozzá, és meg­rázta a vállát. — Inkább dobott volna a mély­be, hallja-e! A fiatalember felvonta a szemöl­dökét. — Akkor hogy számoltam vol­na el magáról Ebner elvtárssal? — Maguk értenek ahhoz, ho- gvan kell a leltári hiányt elintéz­ni. indultak lefelé csendesen az ös­vényen. Félúton megszólalt a nő: — Maga már úgyis mindent tud. Azt hiszi, hogy eldobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja, jelentheti máris Ebner elvtársnak a dolgot Járfás belerúgott egy kődarab­ba, mely nagy ívben zuhant le az út menti szakadékba. — Minek gondol maga engem? Majd azt mondjuk, hogy véletle­nül esett bele. — Azt mondjuk — ismételget­te meg az asszony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hi­szem, nem lesz meglepve. Az út többi részét némán tették meg. Lenn az országúton a sofőr a motorházaf nézte. Ebner pedig egy faágat suhintgatott. Húso6, jó­indulatú arca széthúzódott, ami­kor megpillantotta őket. — No, megástromoltátok a vá­rat? Miután ők ketten hallgattak, Ebner beleszimatolt a levegőbe, és nyugtalanul megremegett vas­tag orreimpája. — Mi az, mi történt? Járfás sietve mondta: — Ott fenn a várkútnál vélet­lenül beleesett a karkötő, Ebner elvtársnő karkötője. — Nocsak — szólt kurtán az áruforgalmi osztály vezetője és valóban nem látszott meglepett­nek. — Hanem indulhatunk, mert kettőre vár minket a tanácstitkár, s addig még ebédelnünk is kell. A sofőr lecsapta a motorház fe­delét. — És benzint is kell tankol­nunk, Ebner elvtárs. Elindultak. Az asszony némán ült a hátsó ülésen, most az ablak­hoz húzódott, és nem ért össze a lábuk. Hamarosan odaértek egy benzinkúthoz, melynek épületében kis presszó volt. A nő kiszállt, és bement az ajtón. Az üvegen át látta, hogy egy pohár vizet iszik. árfás ezt a pillanatot használta ki, hogy odaszóljon a főnöké­nek: — Két embert talán ki lehetne küldeni ahhoz a kúthoz. Nem lehet mély a vize. Ebner vállat vont. — Minek az? — Gondolom, értékes emlék ... A főnök most megfordult felé az ülésen, s száraz hangon vála­szolta: — Ugyan. Kis bóvli. Egy utcai árustól vettük, amikor hazafelé mentünk a szállodába. Már nem volt mit mondani er­re. Járfás kilépett a kocsiból, hogy addig is, míg az asszony visszatér, szívhassa a kinti, tavaszszagú le­vegőt ■■-»Cl 1 " ! í ; í ' \ $ .: * «T? . , •> í, ? ’ £ ' 1" • r íti 1 OÉk ’---­? ! 1 I JpA < M . ft ... ***. .. <a* ' #0**. t jsjjiéa-* "í> ' pí| fr «•'V í ' ' »-3LJt fw; y* "iffiffljr- "ti • A*- ■' »* • — -'3v.r~-í—• ­V -■ I .... A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ Emlék a szolnoki állomáson Katkó István: A főnök felesége

Next

/
Thumbnails
Contents