Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

1984. MÁRCIUS 17. Irodalom» művészet Konczek József: A csúcs Mennyien jártak itt már. S annyiszor. Mindezt nem tudva [kapaszkodtam ide fel, megmarkolva a fagyalbokor [vesszőjét, a tüskés szárú szeder kicsi kötélkéit, s hálásan a kövek iránt mert bármelyikre hágva magasabbról s szélesebben tárul ki a táj. Most a fázó gesztenyeerdőn át lépegetek, az ősz utolsó turistájaként, s egy naspolyafa boldogan [nyögdécselő ágai alól látom,' hogy a hegy alacsonyabb, amikor nincsen ott ember. Baranyi Ferenc: Fohász Apám vásározó apja s öregapja, öcsém, ki elment nyugatra nagy kalandra, és minden sajtkukacok, akikkel rokon vagyok — irgalmazzatok! Gondjaim, ti tüske-álmok — tüske-álmok, sanda nézés, mit nem állok, mit nem állok — rosszkor látogattatok meg: még marok, mint megrúgott eb. Szánjatok meg! Ú erdők, hol ág kizöldell — ág kizöldell, és ti kertek, friss [gyümölccsel, friss gyümölccsel — szavamat meghallgassátok, fejem lombbal borítsátok. Oláh János: Visszatérés Ez a fészektől elváló és visszatérő vonal ott jár a jövőben: egyre tágabb köröket írunk a mélyarcú otthonok fölé, fénybe hunyt szemünk az önmagába mélyült völgyhöz lesz hasonló. Néhány veszélyes kanyar, aztán a jólismert nappalok fogadnak, a visszatérés csalódott arca. Csinszka Takáts Gyula: Magyar paravánképek — Hiroshige modorában — Már io téli venyigék kékek, mint e dombok. Fut a szekér... A vidék csörget jeges lombot. Ezüst szitán át a zúz zizeg, s mint az alma, gyémánt boglyáról ragyog a nap tüzes arca. Tizennégy padlúd száll az égen. Akár a gyöngy ragyog a tollúk. Egy pásztor áll a nád-cserény­[ben s leszól hozzá az első vadlúd. Szavát fölrajzolja késpenge. Barbár kicsit, mert nem ecset, de mégis mintha tündér lengne bikák szarván s a nád felett. Balogh r" f ff •• ff rr ff öfrcmber a bölcsőben Előhang — Hát megszületett. — Meg. — Pedig nem akartátok. — A harmadikat, tizenhárom évi bölcsőnyugvás után, az ember nem úgy várja, mint a messiást. — És akkor. ..? — Egyedül ő akarta. Az életet választotta. — Áldásunk rá. — Most mi is azt mondjuk: ha nem volna, ki kéne találni. Tűnődés Ember a bölcsőben, mondjuk megszokásból. De hol van már a bölcső, a fából ácsolt? Megőriztük nevében, eldobtuk testi mivoltá­ban. Csak a nevét kuporgatjuk kezünkben-szívünkben, mert érez­zük: valami ősit, valami örök em­berit jelez. A születést, a terem­tést, a fölcseperedést. Tudom, ezek szavak. Mondhatni, nagy szavak, semmi több. De mi­helyt kézbe veszed a törékeny em- oerkét, eltűnnek a szavak, a lélek befogadja, életté, érzelemmé me­legíti. Kinek kisgyereke van, tud­ja: van ilyen csodatétel. Reggelen­te a bölcsőben valami ragyogás kél, akár a Föld horizontján nap- feljöttekor. Ezt az édesanya érzé­keli igazán, aki az új élethez a lé- lekmeleget is sugározza. Mit jelent egy kisgyermek érke­zése a családba? És mit a világ­ba? Válaszunk fontolgatandó. Ne­künk, embereknek két énünk van: az egyik azzal érvel, hogy a gyer­mek lemondással, küszködéssel jár, jobb, ha nincs — a másik meg azzal csábít: csak Vele együtt tel­jes az életed. Velük, a kisgyere­kekkel együtt kerek a Föld. És a világ? Egyik kezével áldást oszt, másikkal halált. Egyfelől a gyermeki ajándékokkal bíbelődik, másfelől a rakéták játszótereit egyengeti az emberiség számára, megváltásul. Ki-ki természete sze­rint. Beszélünk a békéről, tiltako­zunk, aláírunk. Mindannyian át- érezzük-e? Ha egy kisgyereket aludni láttál, elnézted vibráló ar­cát, csukott szemét, nyugodt léleg­zését, törékeny kiszolgáltatottsá­gát — elmondhatod: láttad a bé­két. Hétköznapok Munkából hazatérsz, fáradt vagy, jó lenne fél órát pihenni. És mi vár otthon? A napi bevásárlás, boltban a sorállás, fürdőszobában a pelenkamosás. Zsörtölődöl, kuli­zás az élet. Már sértegetnéd páro­dat, ki szintén munkából jött, fá­radtan, lakásán rázúdul a családi „műszak”, főzni, rendet tenni, kis­gyermeket megszeretgetni. A há­romból egy elég volna. Mondom, már morgolódnál, amikor szembe jön veled botladozó léptekkel, ké­rő kezekkel, sugárzó szemekkel az egyéves kisgyerek. És megáll ben­ned a haragos szusz. A keménység, a kérgesség, ami évtizedek hajszá­jában az idegzetedre, a lelkedre rárakódott, lassan fölenged. Vala­mi melegséget érzel. Ember let­tél, érző ember. A kisgyerek terhe valami ősi együvétartozássá válik. Életed job­bik része. Néha eszedbe jut, hogy annak idején asszonyoddal elmentél az SZTK-ba, várni kellett, már érez­ted, terhes. Aztán megütötte sze­medet a felirat; terhesgondozás. Kinek terhes? Hiszen ez a „teher” az élet legszentebb dolga: az em­ber örökös újjászületése. Mennyi­vel jobban érezték parasztasszo­nyaink a nyelv édes ízét, meg a szülés létfontosságát, midőn a gömbölyödő asszonykára azt mondták: áldott állapotban van... Kenyérkereső vagy, reggel siet­nél munkába, de hallod az anyai hangot: „Nem maradhatnál kicsit a gyerekkel? Míg jön a Mami...” Nyelsz egyet. Meglehet, az édes­anyának fontos dolga van munka­helyén. Dehát lehet-e fontosabb, nagyobb dolog, mint egy emberke testét, lelkét, jellemét naponta „termelni”, nevelni, formálni. Egésszé tenni. Eszedbe jut, hogy a méhek társadalmában az anya­méh királynői státuszban van. De hát ők oktondi állatok. Gólyahír Mondják, vannak újszölöttek, kiket a gólya hozott. A mi ember­kénk is észrevétlenül jött. Az anya ugyan megsejtett valamit, az or­vosi vizsgálat nyugtatta meg: sem­mi vész. Mire bizonysággá lett a gólya jötte, már úgy megfészkelt, nem lehetett elhessenteni. Mulatságos, hogy éppen az or­vostudomány. .. Csak annyi tör­tént: a békareakciónál biztosabb vizsgálatot alkalmaztak, és az új­fajta, tévedhetetlen műszer mellé­fogott. Igaz lenne, hogy a béka megbízhatóbb a tudományos mű­szereknél? Meglehet. Az minden­esetre mellette szól, hogy a béká­nak létkérdés pontosan jelezni a gólya érkezését, mert ahol föltű­nik a gólya, onnan a kékának nyomban el kell tűnnie. Lám, olykor egy kis tévedés kell ahhoz, hogy egy emberke napvilá­got lásson. Persze, sokat lehetne beszélni arról, miként állja körül a bölcsőt a társadalom _ a maga sokféle gondoskodásával, segítsé­gével. Hogy az újszülöttnek egész­sége, növekedése, jövője legyen. De hát ezt mindenki ismeri, minek mondanám. Talpraállás Ha kisgyermeked van, tanúja lehetsz saját felcseperedésednek. Látod, így lettél ember, Rájössz, milyen nagy dolgok a kicsi dol­gok. Az, hogy az újszülöttnek meg­legyen a két füle, a két szeme, a két lába, és hogy ezekkel halljon, lásson, majd talpra álljon, útnak induljon a világba. A gyerek felcseperedésében vé­gigkísérted az ember kialakulásá­nak több évmillós útját, amit gye­reked másfél-két év alatt megtesz. Hiába, ő már gyorsuló időben szü­letett. Nagy pillanata a kisgyermeknek (akárcsak az ősembernek) az első talpra állás. Amikor bizonytalan léptekkel elindul a lakást földerí­teni. Számára itt, a házban kezdő­dik a haza. Később bejárja lakó­helyét, a közeli dombokat, távo­labbi tájakat. És számára ott a haza, ahol gondoskodás és szeretet várja. Emlékszem: nagyobbik lá­nyom két-három éves korában, amikor a messzi bbrsodi tájra utaztunk, úgy érezte, más országo­kon megyünk át, csak a nagyszü­lők városára ráismerve csillant föl szeme és szava: Ugye, ez már Ma­gyarország? A bölcsőből kilépő így jut haza. A háztól a hazáig. A maga bölcső­jétől a nemzet bölcsőjéig. Összeállította: Rékasy Ildikó szélve a süteményekről, tortáikról és a töményről. Közben együk meg, amit főztünk, egyenesen a lábos­ból. Mosogassunk el. Ne felejtsük kint, mert aíkkor soha nem látjuk többié. Még van időnk, de már keve­sebb. Moshatunk is. van szennye­sünk éppen elég. Teregessük ki aprólékos gonddal. Közben becsül- gessiük, milyen lesz a mai esti fel­hozatal Erősítsük meg egymást ar­ról, hogy nekik is fontos, ők is erről- 'beszélgetnek. Bár lehetséges, hogy ők "mar túl vannak a terege- tésen, sőt már a fésülködésen is. Talán nekik nem úgy fontos. Kételyeinket palástoljuk göm­bölyű történetekkel. Minél göm­bölyűbb, annál nagyobb sikere le­het. Borotválkozzunk, és fürkész- szünk pattanások után. ‘Kövessük a felgyorsult időt. Pucoljunk ci­pőt, válogassunk .trikók között, va­saljunk nadrágot, keféljünk zakót. Sünögjünk, forogjunk, próbáljunk. Fésülfcödjünk. Csináljunk afro­hajat. bubi frizurát, lezser sörényt, borotvahajvágást. Szerkesszük meg mai álarcunkat. Kevés az idő. Szürkül odakint a táj. Lehet, hogy már késésiben vagyunk. Egyre több nevetés, ajtócsapko­dás, lökdösődés és cukkolódás köz­ben állapítsuk meg, ma tényleg jól nézünk ki, ma tényleg sike­rünk lehet. Bánjuk meg, hogy kár­tyázással, vacsorafőzéssel töltöttük el a drága időt. Kapkodjunk és kiabáljunk. Csináljunk zűrzavart. Csúfolódjunk azokkal a kishi- tűekkel, akik pizsamát készítenek elő, vagy a tévészoba felé óvakod­nak. Ajánljunk kárörvendő mo­sollyal kamaszkorbol ismert mód­szereket, esetleg közös megoldási kísérleteket. Térjünk ki a felénk hajított papucs, cipő elől. Mutas­sunk ujjal a könyvespolcon felhal­mozott szakirodalomra és a falon díszelgő montázsra". Engedélyezzük a kettő együttes használatát Mégegyszer alaposan tekintsünk a tükörbe. Szemléljük meg (Ugyan­azt profilból is. Cseréljünk lemezt. A ragtime helyett ritmusos rock zenét, vagy andalító slágereket. t Besötétedett. Karádi Katalin is * megfelel. Gyülekezzünk a folyosón. Vár­junk egymásra. Cigarettázzunk, zseforevágott kézzel, a falnak dől­ve. Kiabáljunk, hogy nem várunk senkire sem. Minden perc érték. Minden percnek (külön jelentése van. Robogjunk le a lépcsőn. Sarkunk­kal verjünk ki gyors ütemet. Fo­lyamatos robajjal közeledjünk a kapu felé. Ne köszönjünk az ott ácsorgó, savanyú képű rendészek- nek. Várjuk be egymást. Tódul­junk -ki az utcára. Teljesen besö­tétedett. Láthatjuk, a szomszédos női szálló neonfényes bejárata előtt már állnak, érkeznek, nyüzsög­nék a lányok. Önarckép

Next

/
Thumbnails
Contents