Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
10 Barangolás a megyében 1984. MÁRCIUS 17. Falufüzér a folyó mentén — Rosszkor jötték, ez a falu májusban és júniusban a legszebb, hiszen akkor kivirágzik minden gyümölcsfa, zöldbe öltözik a fű, a házak előtt kinyílnak a különböző fajtájú virágok. Eszes László, a tiszajenői községi közös tanács elnöke fogadott bennünket ezekkel a szavakkal, és máris igyekezett bebizonyítani igazát: színes fotók díszítik az asztalát, megannyi ' virágzó fa, tengerzöld gyepszőnyeg. A barátságtalan március valóban nem engedj a legszebb arcát mutatni Tiszaje- nőnek, de nem csupán a je- női fák borzonganak a hűvös, ködös időben, hanem az egész Tisza-part. Hogy ezek a nem túl nagy folyómenti falvak mit köszönhetnek a Tiszának, hamar kiderül. Ugyanis mostanában semmit. A jenői tanácselnök szerint, bár ott a Tisza nincs közel, a gyakran megbokrosodó szőke folyó inkább ellensége a kisközségnek, mint jó barátja. Az elveszett önállóság Kerülgetjük a téma lényegét, aztán az elnök mégis rátér. Nem volt könnyű menet amikor a vezsenyiek megtudták, hogy elveszítették az önállóságukat, és közigazgatásilag a lényegesen fiatalabb E^omSzédhoz, Tiszajenőhöz kapcsolták őket. Zsemlye István a községi pártbizottság titkára egyetértőén bólogat a tanácselnök szavaira. A vezsenyiek roppant büszkék arra, hogy idősebbek a megyeszékhelynél is: évekkel korábban ünnepelték a kilencszázadik születésnapjukat, mint Szolnok. Arról persze szó sincs, mintha rátartiak lennének, annyi viszont bizonyos, hogy az alig több mint kilencszáz vezsenyi többre tartja magát a kétezer-egynéhányszáz lakosú Tiszaj énénél. — Hosszú falu a miénk — mondja a tanácselnök, és ehhez térképet is kiterít az asztalon. A méretarányok átszámításával is kiderül, hogy a község két legtávolabbi pontja között legalább két kilométer a távolság. — Biciklis településnek is neveznek bennünket, hiszen az egyetlen igazán homokra termett közlekedési eszközzel járják be és át Tiszajenőt. — Ehhez már nevet is az elnök, mert neki kocsija van. Nincs egyedül az autójával, lévén, a jenőiek többsége is kocsitulajdonos. — Az építési engedélyek között nagyon sok g szolnokinak kiadott — magyarázza Eszes József. — Valami miatt megkedvelték Tiszajenőt a „kisbirtokosok”, és az a valami alighanem a gyümölcs termesztésére alkalmas talaj. Évente, átlag tizenöt építési engedélyt adunk ki, jóllehet, tőlünk kevésbé sjz(ívesein vásárolnak házhelyet, mint a maszekoktól.' Az indók rendkívül egyszerű: a tanács csiak tartós használatba vételre adja el a telket, a maszektól viszont örökre megvásárolhatják. A tiszajenői utca ezekben a nyirkos időkben korántsem nevezhető szépnek, hangulaA jenői tanácselnök és a párttitkár Nemcsak mi akartuk az egyesülést f— ‘mondja a tószegi téeszelnök tosnak. Erre már majdnem „ráfizettek” a község lakói és vezetői, mert meghívtak egy friss diplomás orvost, hogy települjön le náluk, de mert március közepén látogatott el hozzájuk a doktor, megijedt a - látszólagos sivárságtól. A közszájon forgó történet szerint nem is lenne orvosa Tiszajé nőnek, ha a most is praktizáló doktor nem. nyáron néz szét a leendő terepén. És ha már szóba került az egészségügyi ellátottság, természetesen következett a kérdés: úgy érzik-e a falu vezetői, hogy e téren minden a legnagyobb rendben van. A párttitkár mosolyából arra is lehetne következtetni, hogy Tiszajenőn mindennél kisebb gond az egészségügy, ám a mosoly csalóka. — Aat mondhatjuk, hogy p tiszajenői betegeknek a legnagyobb biztonsággal rendelkezésükre áll az orvos, de a körülmények mást mutatnak, — komorul el Zsemlye István. — Nagyon szeretnénk), ha még egy fogorvos is kedvet kapna a letelepüléshez, csakhogy ehhez meg kellene építenünk, vagyis bővíteni kellene az egészségházat. Tavaly hozzákezdtek Tiszajenőn az egészségház átalakításához, nagyrészt be is fejezték a munkát, amelyben nagy szerepe volt a jenőiek társadalmi munkájának. Általában nem kell hosszan biztatni a községben élőket, hogy a voltaképpen saját érdekükért áldozzanak időt és fáradságot. Éveken át a társadalmi munka versenyben, a megyében az élen jártak, most azonban, — miként a tanácselnök fogalmazott — legfeljebb a negyedik hely jut nekik. — Van egy nagy álmunk, pontosabban az álomhoz már tervünk is van: szeretnénk egy felszabadulási emlékművet építeni, ám csupán háromszázezer forintunk áll rendelkezésre, és ez még a művész honoráriumát se biztos, hogy fedezi. Nyilvánvaló tehát, hogy számítunk a társadalmi munkára. A tanácselnök mintha szégyenné az ötletet, már mint az emlékmű építését. Nagyon jól tudja, hogy a tiszajenői emlékmű kivitelezéséhez nehezen veszi rá a ve- zsenyieket társadalmi munkára. — Az emlékmű környezetét parkosítanánk, lenne egy szép faluközpontunk — mondja az elnök, mintha engem kellene meggyőznie a fantáziája megoldhatóságáról. — Nehéz egyetérteni az ötlettel, bizonyára másra is szüksége lenne Tiszajenőnek és Vezsenynek — mondom, de meg is bánom, mert Eszes László kissé megbán- tódik: — Nincs a közelben egyetlen szobor se, muszáj már valami központot építeni. És a halászok ? Bámészkodunk a hosszú, három utcányi faluban és keressük a jellegzetes, csak erre a településre ráfogható momentumokat. Hiába. Ti- szajenő semmiben se más, mint a szomszédai, hacsak annyiban nem, hogy széjje- lebb terpeszkedik, A nagy kiterjedést indokolja, hogy mielőtt megszületett, két helységből állt. Mára a múltból megmaradt az „alsó” és „felső” megkülönböztetés, legalábbis a MÁV szerint, lévén két vasútállomása is. Nem véletlenül kaptak rá a szolnokiak, és nem cáak ők, Tiszajenőre, hiszen az alig húsz kilométeres távolságot percek alatt megteszi a vonat, és naponta többször is. Az úgynevezett hobbi telkek most még a csúnyábbik arcukat mutatják, de ha beköszönt az igazi jó idő, benépesülnek a parcellák és felveszik a szőlőből, meggyből, miegyébből szabott ruhájukat. A hiúságában többszörösen megbántott Vezseny egykoron híres volt a halászairól, fűzvessző fonóiról. A hírességből semmi se maradt. Komondi József tíz éve még a halászatból élt, ám mivel a halászat nem szakma, vagyis nem adnak rá szakmunkás bizonyítványt, felhagyott vele. „Józsi bácsi” tele van keserűséggel: — Itt születtem, az apám és még a nagyapám is halász volt, magától értetődött, hogy engem is annak neveltek. De egy idő után elment a kedvem tőle. A szolnoki halászok szövetkezete rátehénkedett erre a Tisza szakaszra is, iparengedélyt nem kaptunk. A szövetkezet olyan normákat rótt ki, amelyeket képtelenség teljesíteni, ezért felhagytam a halászattal, most segédmunkás vagyok a vízműnél. Komondi Jóesef keserűsége jellemző a vezsenyiekre. Ez. a „rátarti”, több, mint kilencszáz éves kisközség úgy összenőtt a Tiszával, mintha testvérek lettek volna. És egyszercsak elválasztották egymástól őket. Kérdés ma- qad, vajon miért nincs a Ti- ^a mentén halász szakmunkás, egyáltalában miért • nem szakma ez az ősi mesterség. A vezsenyiek persze nemcsak emiatt morgolódnak. Tisztán látják, hogy a tavaly önállóságát vesztett termelőszövetkezet ráfizetett mindig, viszont azt is tudják, hogy a mostani gazda, a tószegi Petőfi ugyanazzal a gyakran víz alá kerülő földdel gazdálkodik, mint az elődje. Dr. Kardos Sándor téeszelnök nem örül a kérdésnek: miért volt szükség a téesz- házasságra? A Tisza mellett, de nélküle — Az az igazság, hogy maga a vezsenyi elnök szorgalmazta az égyesülést — mondja elgondolkodva. — Ismertük a mezőgazdálkodásra alkalmas terület hibáit, mégis ráálltunk az egyesülésre. A TisZh a gazda ember nagy ellensége, mert gondol egyet, és maga alá gyömöszöli a fáradozás eredményét. Két éve, a nagy augusztusi árvíz idején nyolcszáz hektár kukoricát semmisített meg a folyó. Ez a bizonyos augusztusi árvíz emlékeket ébreszt bennem is: először láttam köny- nyező téeszelnök-helyettest. A tószegiek természetesen könnyebb helyzetben vannak a vezsenyieknél, náluk nem okoz problémát a Tisza. Országosan irigylett gátrendszerük van, még a rosszhírű Sasi kanyar se ijesztgeti őket. Mégis félnek a szőke folyótól, vagy, hogy pontosabbak legyünk, megvetik. Kovács Gyula fonott-bú- torkészítő kisiparos a vezsenyi hagyományok őrzője, minden fel- és lemenő rokona a Tisza-parti fűzekből élt. — A mai vezsenyi fűz már nem alkalmas kosár és egyéb fonásra — legyint a fiatal mester. — Nézzen szét, az udvaron csak nemes fűzet lát, de ezt nem a Tisza adja, hanem külön erre a célra rendszeresített alpári szövetkezet. A kétlépésnyi műhely rosszul világított mennyezete alatt dolgozik Kovács Gyula az édesanyjával és a feleségével. A kisipari igazolványt három éve váltotta, mert úgy érezte, hogy kitűnően meg lehet belőle élni. — Csalódtam — mondja Kovács Gyula — bár panaszkodásra semmi okom. — Ha az anyag szállítása nem kerülne ilyen sokba, még biztatnám is a többi fonót, hogy váltson iparengedélyt. Kiskereskedők adják el a mester munkáit, természetesen nagy haszonnal. — A magam ura vagyok, éppen ezért hajnaltól késő estig dolgozom. Minden megrendelést kielégítek, bármilyen faramuci ötlettel áll is elő a kedves vevő. Az ízlésem néha tiltakozik a fodros-bodros kerti bútorok ellen, de hát élni kell valamiből. Nem győzöm hangúlyozni, hogy a Tisza ad„Vonzóvá tesszük TiszaugoflP* hatna alapanyagot, ha nem lenne megmérgezve. A fonott bútor készítő sincs egyedül a véleményével, nevezetesen, hogy a Tisza mérgezett. Ugyanezt bizonygatják a halászok. Török Ferenc öt éve költözött Szegedről Vezsenyre a családjával, hogy majd megélnek a halászatból. A családfő és két fia valóban halászik, de a számításukat nem találták meg. A Tiszának ez a szakasza talán még szeny- nyezettebb, mint a szegedi Mondják, és szeretnék elhinni, amit mondanak: valamennyi halfajta megél most is a folyóban. Igaz, a természetesnél kisebbre nő. Ötletekkel, lovakkal Ám a jo üzletember okosan és jól él a Tiszából. Nagy Péter, a tiszaugi Pegazus szálló vezetője sose adta volna a fejét szállodaigazgatásra, ha nem talál olyan partot, mint az ugi. — Kizárólag a Tiszának köszönhető, hogy jól megy a bolt — bizonygatja Nagy Péter, és a vendégkönyvet hívja az állítása megtámasztására. Megannyi dicséret. — A helyi tanács és az idegenforgalmi szakemberek néhány esztendeje úgy döntöttek, hogy Tiszaugból közkedvelt üdülőkörzetet csinálnak. Kellett hozzá néhány forint, meg néhány ló, néhány szoba... A főszezonban állandó teltházunk van. A Pegazus szálló kínálata vonzó: többkilométeres lovas túrákat szervez, persze szakképzett vezetővel. A szobái se drágák, jó a konyhája, általában nehéz hibái találni Nagy Péter munkájában. Anélkül, hogy ingyen reklámot csinálnak a Pegazusnak, valóban érdemes elautózni vagy buszozni a hangulatos környezetű Ti- szaugra. Ottjártunkkor felmerült a kérdés, miért nem látnak nagyobb üzletet a Tiszában az idegenforgalom irányítói? Megpróbáltuk felfűzni s Tisza menti falvakat, kerestünk bennük valami közöst. Nem találtunk. Mind más egyéni arccal, egyéni gon- dokkal-bajokkal. Talán Ti- szavárkony örül egyedül a folyóval kötött megbonthatatlan barátságnak. Tudniillik őt nem zavarja a néha megduzzadó folyó, a párlépésnyi hobbi telkekre seregnyi jelentkező akad vevőként, fütyülnek rá a várko- nyiak, hogy Tószeggel közös a tanácsuk, de nem fütyülnek a kicsinynek látszó hibákra. Ez utóbbiak közé tartozik a falu határában buzgó szénsav forrás, amelyet senki se használ ki. Illetve a Magneziüpari Művek egy vezetékkel csapolja a forrást, amely akár egy hűtőházat is eltarthatna. És a Tisza eltarthatná-e a partján élőket? A füzérre felfűzött községekben lakók szerint nem. De a változások, a fejlődés alól sem a Tisza, sem a partján élők nem vonhatják ki magukat. Bendó János ‘Fotó: Nagy Zsolt „Nem ad alapanyagot a Ti- Gondban az öreg halász sza” A jó tiszaugi lovas is holtig tanul
