Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
1984. FEBRUÁR 25. Irodalom, művészet 9 Tandori Dezső: A szemközti lomb Egy madár lő ki a szemközti - lombból, s eltűnik hirtelen, mint ha az ember valamire gondol s nem tudja maga sem. Leírom ezt, és arra a madárra úgy gondolok vele, mint ha kezdettől fogva messze járna, s épp csak átintene: Szepesi Attila: Roráté lámpák havas úton hegyek havas éjben holló vánasszonyok vonulása alsó fákban lüktető fekete kígyók szárny lobog lovak üveg-lépte roppan merülő falakból arcok körbe-írva cigányok lángba-hullt kezében idővé-feketedö gyümölcsök és nem tudnám, az üzenete mit hoz, és van-e üzenet; jelzés-e. mely nem ér el ablakomhoz; így csak a képzelet borítja be lombozattal — s lakással — örök jelenetét; szemvillanásnyit éltem e madárral, nem tudva, ö mit élt. Mezei András: A szerkezet Mintha halász hálója volna úgy kötődnek a verssorok, miközben már a puszta forma, mintha magába rántaná, ami nélküle láthatatlan, ezüst uszony a tó fölött, zsákmányod villan a napban. Szimmetria Apám keze tűnik elő. ahogy nézem a kezemet, épp ilyen volt halálakor, és most egymásba illenek. y ' f Urbán György Rozi cfmfi festménye Jávor Ottó: __Igeragozás Pa pírzsebkendővel törölte fel a kiloccsant konyakot. Bocsánat. Remegett a keze. Majd hátradőlt a fotelban. Keményszálú, szőke haja két oldalt, a halántéka fölött egyetlen csigába csavarodott. Mint a század eleji fényképeken. Lábát keresztbe rakta, a könnyű kelmén kirajzolódott a hosszú comb, feie mögött a széles ablak, fehér függöny, egy szál vérszínű dália a vázában. Nem gondolt rá, hogy elköltözzenek? Gondoltunk. De hát itt a ház. Éppen akkor lett kész. Egy éve? Igen. És utána? Közvetlenül utána sem volt kellemetlensége? Arra céloz, hogy esetleg valaki bosszúból... Igen. Állítólag egy cigányasszony azt kiabálta a piacon: rájuk kéne gyújtani a házat, de nem történt semmi, talán nem is igaz. Inkább az iskolában a kartársnők ... Hiszen tudja, hogy van ez. A temetésre? Arra sem mentem el. Hogy mindenki engem nézzen, meg még ki tudja... Pedig oda szerettem volna menni a szüleihez, meg a húgaihoz, három húga van, csak annyit szólni: ne haragudjanak rám, én nem tehetek róla, bocsássanak meg. Csak ennyit, Nagy temetés volt. ök is építkezni kezdtek. Igen. Az apjával. Az szobrokat farag fából, megkapta a népművészet mestere címet, ö pedig, vagyis a fiú: a Laci, az építőknél dolgozott. Akkor kezdte tanítani? Akkor. Le akarta tenni a vizsgát az általánosból, mert csak így jelentkezhetett szakmunkásiskolára, meg a jogosítványhoz is kellett a bizonyítvány. Azt is meg akarta szerezni? Azt is. Mennyi ideig tanította? Valamivel több, mint négy hónapig. Ide járt? Ide. Hány éves volt? Húsz. És nem vett észre semmit? Csak annyit, hogy nézett. Mondtam is neki egyszer: mit bámul, Laci, ilyen vénasszonyt! Nevettünk, de ő másként. Hogyan? Furcsán. Megérzi azt az ember. Szép szeme volt, olyan kérő. Hány éves? Én? Harminchat. Tudja, hogy a fiatal fiúk ... Persze, hogy tudom. De ő már nem volt annyira fiatal. Különben is rendesen, szinte félénken viselkedett. Fehér ing. sötétkék ruha, így jött az órákra. A sárga félcipő helyett később feketét vett. megértette, hogy az olyan ... Cigány os? Igen. Persze, én nem így mondtam. Mindig körbejárta a lakást, mindent^jól megnézett. Már csak azt vártam, mikor húzza ki zsebéből a collstokot. Ilyen lesz a miénk is. Ezt többször elmondta. Még a radiátorokat is megkopogtatta. Nem álltam föl, de már óvatos, puha léptekkel a puha szőnyegen a szememmel jártam körbe a szobát, ahogy a fiú, a Laci, már levetette a sárga cipőt, fekete cipő fénylik a függönyön beeső napsütésben, haja tusrajzként vet árnyat a falra, ahol egy kép van. Ö festette. Amikor a balladát tanultuk, a Kőmíves Kelement. Tetszett neki, tudta kívülről az egészet, nagyón komolyani mondta*, pedig mosolygós fiú volt, egyszer aztán beállított a képpel. Kicsit meghökkentem, mert van ebben a képben valami... A fantázia, gondoltam a keleti, természetes népek fantáziája, micsoda színek! A rajz primitív, de a színek meg maga a vár, Déva vára! Most meg egyre az akasztófa jár az eszemben, ha ránézek arra az előredőlt bástyára. Hányszor jött? Egy héten egyszer, szerdán, öttől hétig. Magyarból meg oroszból készítettem elő. Oroszból is le akart vizsgázni. Ügy, mint a rendesek, a rendes korúak, nem úgy, mint az estisek, mondogatta, pedig próbáltam rábeszélni, hogy hagyja el, könnyebb lesz, meglátja, de ő nem, csak makacskodott. Ment neki a tanulás? Ment. Nagyon akart. De láttam rajta, mennyire fáradt. Éppen az orosz, az ment nagyon nehezen. Az igeragozás. Ez is most jut eszembe, lehet, hogy csak belemagyarázom, de azt ragoztuk: én kőműves vagyok, te kőműves vagy ..., és új példát adtain, na Laci, most azt ragozza: én boldog vagyok! Elkomorult, izzadni kezdett, de azért végigragozta: én boldog vagyok, te boldog vagy... De múlt időben nem volt hajlandó. Hiába segítettem: én boldog voltam, te boldog voltál... Meg se nyikkant. Pedig tudta. Nem babonából hallgatót? Nem arra gondolt, hogy aki a múlt időben, az a jelenben már soha többé... ? Miért nem ragozta végig? Nem akartam ingoványos talajra lépni. Vállat vontam; lehet. Kicsit röstellkedtem is, hiszen úgy kérdezgetek, akár egy vizsgálóbíró, de a szőke fiatalasszony készségesen válaszolt, nem válasz, gyónás volt ez. És amikor utoljára jött? Később érkezett a szokottnál. Esett, jól megtörölte a cipőjét, aztán leült szokott helyére, az asztal mellé, elővette a füzetet. A bejárat felé néztem, láttam a két fényes, fekete cipőt, hallottam, amint talpuk a lábtörlőhöz surló- dik, aztán végiglépked a szőnyeg- padlón, megáll az asztal mellett. Üjra a ragozást gyakoroltuk, egyszercsak letette a tollat, mindig kék golyóstollal írt, rám nézett, és azt mondta: nem tudok maga nélkül élni. De hisz ez operettszöveg. Az. Meg se tudtam szólalni. Nevessek? Vegyem tréfának? Amikor megismételte, éreztem, ez nem tréfa, ez halálosan komoly. Kiutasítottam. Az ajtóból visszafordult, azt kérdezte: a falu szájától tart? Vagy azért, mert én ... Ekkor már ösz- iszeszedtem, magam. Azért, mert gyermekeim, férjem van! Ezt meg már ő értette meg. Elsápadt, szó nélkül ment el, csöndben tette be az ajtót. Este fél nyolckor szirénázott végig a községen a mentőautó. Az épülő házuk gerendájáról vágták le. A házzal mi lett? Megvan, úgy tudom, befejezték. Én nem járok arra, a felső szélen van, az országútiéi kicsit jobbra. Ott volt. Kerítése sarkán fiatal nyárfa állít, alatta egy kotlós ka- pargatta a füvet, hívta csibéit. A fölfelé emelkedő udvaron homok, meszesgödör, felfordított malteros- láda. Az ajtó elé kis asztalt tettek ki, sámlin ült mellette Lakatos Laci legkisebbik húga, hajában pipacspiros masni. Kék tollal írt egy füzetbe. Mit írt? A Kőmíves Kelement? Az igeragozást? Én boldog vagyok, te ... Nem kérdeztem meg, nem akarok babonás lenni. Már kiástam az emésztőgödröt a fürdőszobának, mondta az öreg Lakatos, a népművészet mestere. Már csak be köll pucolni a házat. Az még hátra van, meg a vízbekötés. Magas, szakállas férfi volt, széles karimájú kalapjában mintha egy mexikói filmből lépett volna elő. A kapuig kísért. A csibék átbújtak a drótkerítés lyukain, be az udvarba, a kotlós nem fért át, idegesen ka- rattyolt, és le-föl futkározott a kerítésen kívül. Mondja meg a tanárnőnek, arra kérem, ne haragudjék a fiamra. Nem haragszik. Akkor jó. Amikor visszanéztem, még mindig ott állít a kapuban. Mögötte, a meredek udvaron a félfordított malterosláda, a bevakolásra Váró ház, előtte a füzet fölé hajolva a legkisebbik lány piros masnival a hajában. lak. Hanem ezt a könyvet kölcsönadhatnád. Tudod, én ilyen kisgyerekkoromban minden Verne-könyvet elolvastam, de ez az egy valahogy nem került a kezembe. Fiai gálámbászkodtak, s ennél fogva idejük jórészét a házgerincen töltötték. Szóltak is többen: miért engedi? Nem rendes fiúgyerek az, aki kezét-lábát el nem töri, amikor annak az ideje van — mondja, s fölnézett a két szőke *rí oikre, kik úgy ültek ott a kém mellett maguk is, mint a galamb ,. Hű, micsoda felháborodás tört ki az utcánfcbeli asszonyok között. „M. doktor bácsi meggondolatlan. Felelőtlen. És rendetlen is. Meg kell nézni az asztalát, magáért beszél. Ki milyen rendet tart maga körül, olyan a felfogása is”. Ekkor már híre járt, hogy bombázni fognak. Kertszomszédunk, a szófián tirpák Pampuch bácsi kirakta üres hordóit a kukoricagóré mellé, hogy legyen hely a pincében. Felesége, a volt cirkuszi pereces és limonádéárus, akit nagyanyám csak úgy hívott, hogy Cifrajuli, kiált a ház elé, és felnézett az égre. Hadd bombázzanak, — mondta. — Elkapom, és visszahajítoim nekik. M. doktor bácsi hallotta és megmosolyogta, — Nem tudlak én téged összerakni, te Juli, ha az a bomba az öledbe esik. — Csak mi gyerekek hittük, hogy össze tudná. Azon az asztalon, a teniszlabda, meg a kitömött karvaly között biztos van egy olyan tű, amellyel életre varma minket darabjainkból is. Aztán bombáztak, s aztán az is elmúlt. Elmúltak a gyerekkori gyomorrontások, a görcsök, a negyven fokos lázak, amire M. doktor bácsi futva jött, papucsa máig itt csattog emlékeim hosszú folyosóján, belép, ledobja hirtelen felkanyarított kabátját, s megkérdezi: mit ettél ösz- sze már megint, ebadta? S én ebben a racionálissá merevülő világban csak fekszem hanyatt, szigorú rendbe rakott, lelketlen tárgyak, riasztó gépek, szörnyű kábelek, gégecsövek között, s nem tudok mit mondani, mert nincs kinek, csak a műszerek villognak, tíz... kilenc ... nyolc, amíg a ZÉRÖ be nem kattan, s robbanó áramot nem indít gyúlékony szerveim felé valami túlvilági jelfogó. Mester Attila Osszeállíotta: Rékasy Ildikó Barabás Márton: Utazás északon
