Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
6 Nemzetközi körkép 1984. FEBRUÁR 25. Amerikai katonapolitika Reagan szólamai—és a valóság Brit engedmények ? Hongkongi kötélhúzás A légierőt a legújabb B—i B bombázókkal erősítik meg Ronald Reagan amerikai elnök mostanában még többször jelenik meg az amerikai televízió képernyőjén, mint egyébkor. A hajdani hollywoodi színész olyan képet igyekszik festeni magáról a választók szemében, mintha kormányzatának eddigi több mint három évi működése a legsikeresebb lett volna. Egyre sűrűsödő nyilvános szereplései során minden áron azt próbája bebizonyítani, hogy országlása idején „a béke alapjai tartósabbak lettek”, meg hogy azóta „biztonságosabb világban élünk”. Az ilyen szóvirágok, szónoki fordulatok a már ismert kortesfogósokhoz sorolhatók, és semmi közük a valósághoz. Averell Harrimann, a nagy tekintélyű és tapasztalt amerikai diplomata (volt moszkvai nagykövet és öt amerikai elnök egykori tanácsadója) az International Herald Tribune-ban írott cikkében meglehetősen lesújtó véleményt mondott a jelenlegi adminisztráció eddigi tevékenységéről, Reagan három évét egyszerűen a nukleáris felelőtlenség periódusának minősítette. Vajon módosulna-e ez a roppant veszélyeket magában rejtő konfrontációs irányvonal a jövőben, ha a katonai-ipari komplexum kegyeltjét, Ronald Reagant újraválasztanák ? Maga az elnök jelentette ki röviddel ezelőtt, hogy amennyiben hivatalában marad, megingás nélkül folytatja az USA katonai hatalmának kiépítését, vagyis annak a programnak végrehajtását, amelyet ő maga hirdetett meg 1981 októberében. Márpedig ha ezen a nyomvonalon halad tovább, aligha lehet reális kilátás a feszültség enyhítésére, a szovjet—amerikai katonai szembenállás mérséklésére. Reagan egyetlen beszédében sem válaszolt érdemben, konstruktív szellemben a szocialista országok békejavaslataira, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a két katonai tömörülés —a NATO és a Varsói Szerződés — konfrontációját mérsékelni kívánó kezdeményezésekre. Ehelyett áldását adta az 1984— 1985-ös rekord összegű, több mint 300 milliárd dolláros katonai költségvetés tervezetére. Ez a meredeken felfelé ívelő előirányzat különben összhangban van azokkal a nagyvolumenű katonai programokkal, amelyeket Reagan — röviddel hivatalba lépése után — ismertetett, és amelyeknek költségigénye 1986- ig meghaladhatja az 1500 milliárd dollárt. Más kérdés, hogy ezen a kongresszusi honatyák elvitatkoznak még egy ideig, itt- ott talán le is faragnak majd belőle. Az azonban biztos, hogy a fegyveres erők — elsősorban a hadászati csapásmérő erők — mindent vagy csaknem mindent megkapnak majd, amire bejelentik igényüket. A nagyjából már 1982 első felében körvonalazódott új amerikai katonai doktrína a „totális szembenállás” a szocialista közösséggel, mindenekelőtt a Szovjetunióval, tartalmi elemeit lényegében az 1984—1988-as évekre összeállított szigorúan bizalmas ,'.Védelmi irány- elvek”-ben és a Nemzetbiztonsági Tanács 1982 májusában jóváhagyott memorandumában fogalmazták meg. A „Védelmi irányelvekben például kimondják, hogy a 80-as években a nagyarányú katonai versengés új területeire kell kiterjeszteni a fegyverkezést egyrészt azért, hogy „kimerítő” gazdasági erőfeszítésekre kényszerítsék a Szovjetuniót, másrészt azért, hogy ki lehessen vívni az egyoldalú hadászati fölényt. E törekvés egyik első lépéseként értékeljük a Nyu- gat-Európában a múlt év végén megkezdett rakétatelepítést. Szorosan összefügg ezzel az amerikai katonai doktrínának az az alaptétele, amely lehetségesnek, adott feltételek között egyenesen célszerűnek, mi több: megnyerhe- tőnek tartja az atomháborút. Ezen az sem változtatna semmit, hogy Reagan az „Unió helyzetéről” szóló januári üzenetében — szemforgató módon — ä közvélemény megtévesztésére a következőket mondta: „A nukleáris háborút nem lehet megnyerni, és sohasem szabad kirobbantani”. Ha az Egyesült Államok felső vezetése komolyan gondolná ezt, akkor miért nem csatlakozik a Szovjetunió egyoldalú kötelezettségvállalásához (hogy tudniillik elsőnek senki ellen nem vet be nukleáris harceszközöket)? A már elfogadott haderőfejlesztési tervek — egyebek között a B—1-es új hadászati Máris megkezdték a tíz robbanófejjel felszerelhető MX- rakéták gyártását bombázók, a Trident haditengerészeti rakéta-nukleáris fegyverrendszerek, az MX-ek és az ezt követő Mid- gietman-rakéták szolgálatba állításával kapcsolatos döntések — mindenben rácáfolnak Reagan békefrázisaira. Emellett nemcsak itt, a Földön, hanem a világűrben is meg akarják teremteni a hadviselés feltételeit. Már 1982 őszén megszervezték a kozmikus háború irányítására hivatott úgynevezett világűr-parancsnokságot, majd 1983 elején a Világűr Technológia Katonai Központját. Fokozott ütemben dolgozzák ki az új fegyverrendszereket a kozmikus térségben zajló és a világűrből indítandó hadműveletek folytatása érdekében. A hatalmas anyagi-pénzügyi eszközöket felemésztő előkészületek — amerikai szakértők véleménye szerint — várhatóan a következő tíz évben realizálódnak. És ha még mindehhez azt is hozzávesszük, hogy gyors ütemben korszerűsítik az általános (tehát a nem nukleáris) rendeltetésű erőket, növelni kívánják létszámukat és modernizálni fegyverzetüket, akkor nem nehéz levonni a következtetést: a Reagan-féle csapattól nem várható semmi jó, hiszen minden stratégiai tartalék mozgósításával arra törekszik, hogy a jelenlegi viszonylagos katonai egyensúlyt megbontva, olyan előnyökre tegyen szert, amelyek révén rákényszeríthetné akaratát a szocialista közösségre, az egész világra. Ebben az öszr szefüggésben érthető meg igazán, mennyire indokoltak és szükségesek a Varsói Szerződés tagállamainak á lehetséges támadót fékentartani képes ellenintézkedéséi. Serfőző László alezredes Fontos döntést szivárogtatott ki nemrég a Sunday Times. A londoni napilap olyan értesülést szellőztetett, miszerint Thatcher kormányfő „elvileg” beleegyezett abba, hogy 1997 után a Kínai-Népköztársaság teljes mértékben átvegye a Hongkong feletti felségjogokat. Hivatalos forrásból természetesen semmilyen formában nem erősítették meg a hírt. Sőt, a távol-keleti koronagyarmat sorsáról a brit— kínai tárgyalások továbbra is a lehető legnagyobb titoktartás mellett folynak. A delegációk újabban havi rendszerességgel tartott, rutinszerű kétnapos megbeszéléseiről általában annyit közölnek a sajtó képviselőivel, hogy azok „hasznosak és konstruktívak” voltak. Szakértők szerint azonban a két fél nézetei változatlanul meglehetősen távol esnek egymástól. Erre utalt egy tavaly novemberi pekingi figyelmeztetés is, amely kilátásba helyezte: ha a kétoldalú tárgyalássorozat 1984. szeptemberéig nem hoz számára elfogadható megoldást, akkor Kína egyoldalúan be fogja jelenteni az 5,5 milliós városállam jövőjéről kialakított saját elhatározását. Ezért érdekes különösen a Sunday Times leleplező cikke, mivel — amennyiben persze igaz — a brit miniszterelnök asszony említett jelentős engedménye frontáttörést hozhat az immár második éve tartó diplomáciai csatározásban. Jelzi egyben azt is, hogy London pozíciója e kötélhúzásban nem valami fényes; érdekei érvényesítésére meglehetősen korlátozott eszközökkel rendelkezik. Ráadásul — a falk- landi vitával ellentétben — még a nemzetközi jogra sem hivatkozhat. Hiszen azt Angliában sem vitatják: a Hongkong kilenctizedét kitevő úgynevezett „Üj Területek” bérleti joga — amelyet a miúilt század végén a császári Kínától szereztek meg — 13 esztendő múlva, pontosabban 1997. június 1-én lejár. Az elvileg brit tulajdonban maradó, annak idején szerződésileg „örök időkre átadott” alig száz négyzetkilométeres rész önállóan viszont gazdaságilag nyilvánvalóan nem életképes. Más kérdés, hogy Peking e maradékra nézve sem ismeri el Nagy- Britannia felségjogát, és számtalanszor leszögezte: raA Trident-rendszer egyik hordozható eszköze, az Ohio atom- tengeralattjáró Kék sisakban A hatodik kontingens Ha a Biztonsági Tanácsban elfogadják a francia javaslatot, és ENSZ-erőket küldenek Libanonba, akkor ez a kontingens lesz a hatodik ä jelenleg is ENSZ-meg- bízatást teljesítő békefenntartó vagy ellenőrző erők sorában. Az Egyesült Nemzetek Szervezete — több mint 38 éves fennállása során — eddig 13 alkalommal küldött ki ilyen feladatú kéksisakos egységeket. A francia kérés értelmében mintegy ezer ENSZ-ka- tona váltaná fel Bejrútban és környékén a nyugati négyhatalmi (amerikai, francia, brit és olasz) erőket. Az ENSZ hivatalos számadatai szerint a világszervezet eddigi 13 vállalkozásában összesen 54 533 ember vett részt. Ezek a missziók többnyire a kialakult konfliktusok további elmélyülését hivatottak megakadályozni. Volt, amikor pusztán fegyvertelen tiszti csoportok, úgynevezett katonai megfigyelő bizottságok alakultak az ENSZ keretében, de néhány esetben valóban békefenntartó haderőket küldtek ki. Az ENSZ-erő megbízását minden esetben a Biztonsági Tanács határozta el, egy kivétellel. A Közgyűlés rendkívüli ülésszaka hozta létre 1956. november 7-én az Egyesült Nemzetek Rendkívüli Haderejét (UNEF), amit a Sínai-félszigetre küldtek az Egyiptom ellen elkövetett izraeli—brit— francia agresszió miatt. Éppen azért cselekedett a Közgyűlés, mert a Biztonsági Tanácsban a britek és a franciák — vétójogukkal élve — megakadályozták a határozathozatalt. (Meg kell jegyezni, hogy a szocialista országok tartózkodtak a közgyűlési szavazás alkalmával. Az Alapokmány értelmében ugyanis csak a BT-nek van joga ilyen erő kiküldésére. De számot vetettek azzal, hogy a lépés mégis megfékezte az 1956-os közel-keleti konfliktus előidézőit.) A 6073 UNEF-katona 1967 májusáig járőrözött a szembenálló felek vonalai között, amikor Egyiptom kérésére visszavonták őket. Pár hét múlva zajlott le a „hatnapos háború”, amelyben Izrael ismét megszállta a Sínai-fél- szigetet. Az ENSZ Rendkívüli Haderejét — 6973 fővel — 1973- ban újból a Sínaira vezényelték, ezúttal már a BT határozata alapján. (A szocialista országok közül Lengyel- ország 'küldött katonákat az UNEF-be). Mandátumát félévenként meghosszabbították. Ez a megbízatás az izraeli—egyiptomi kiegyezés után, 1979-ben megszűnt, s a második UNEF feloszlott. A 13 misszió legrégebbike az Egyesült Nemzetek Fegyverszüneti Ellenőrző Szervegaszkodik az egész területhez, és nem éri be kevesebbel az igazi szuverenitás visszaszerzésénél. Más kérdésekben viszont Peking is lát lehetőséget kompromisszumok kialakítására. Magas rangú kínai politikusok többször is kilátásba helyezték, hogy az anyaországhoz visszacsatolt Hongkong megőrizheti gazdaságitársadalmi berendezkedését (vagyis kapitalista rendszerét), és egyfajta különleges közigazgatási övezetként kezelnék. A politikai ellenőrzést egy kínai kormányzó biztosítaná, de megmaradna az eddigi jogi és bírósági felépítmény. Nem államosítanák a külföldi tőkeérdekeltségeket sem. összefoglalva: nagyjából az „egy Kína, két rendszer’’ elv alapján képzelik el Hongkong jövőjét, csaknem ugyanúgy, ahogy a Tajvannal történő újraegyesítést tervezik. (Sőt, Tajpejnek még az önálló hadsereg fenntartását is felajánlották!) A viszonylag rugalmas pekingi álláspont magyarázata — Tajvan befolyásolása mellett — Hongkong gazdasági- kereskedelmi jelentőségében rejlik. Azt a szerepet ugyanis, amelyet a távol-keleti városállam hosszabb ideje játszik a nemzetközi pénzügyek terén, Kína nem akarja veszélyeztetni, már csak azért sem, mert az számára is káros lenne. A politikai bizonytalanság már így is kiváltott némi pánikot: csökkent a gazdasági fejlődés évtizedekig kimagasló növekedési üteme, megingott a tőzsde és a hagyományosan virágzó ingatlanpiac, s tavaly törtéi nelmi mélypontjára zuhant a hongkongi dollár. S van még egy ritkábban említett, kihatásában talán még fel sem mért veszély: a hongkongi lakosság reagálása. A koronagyarmat • népessége növekvő mértékben úgy érzi, hogy tulajdonképpen a feje fölött tárgyalnak, vagyis a megbeszélések jelenlegi szakaszában egyáltalán nem szólhatnak bele közvetlenül sorsuk alakulásába. Márpedig — említettük — 5,5 millió emberről van szó, akiknek tekintélyes része egyelőre tart a Kínához való visszacsatolástól, és a mostani állapotok lehetőség szerinti megőrzésére törekedne. Mások viszont már most pesszimistábban látják a helyzetet. Baljós jelként a kivándorolni szándékozók vízumkérelmei töltik meg a kiszemelt célországok nagykövetségein a dossziékat. Hírek szerint szabályos feketepiaca alakult ki az adott esetben távozást biztosító útiokmá- nyafcnak, például egyes közép-amerikai országok által kiadott letelepedési engedélyeknek Különösen a tehetősebb vállalkozók és az értelmiségiek körében nőtt meg a bizonytalanság. Hiába rendelkeznek ugyanis sok százezren brit útlevéllel, ha az — immár több, mint két évtizede — nem jogosítja fel tulajdonosát arra, hogy Nagy-Britanniába átköltözhessen. Aki tehát nem akarja a menekültek kétes kilátásait választani, ki kell várnia, hogy milyen megállapodásra sikerül jutnia Peking- nek és Londonnak. Szegő Gábor fsán A városállam kereskedelmi központja — angol és kínai feliratokkal zete (UNTSO). 1949-ban hozták létre, hogy őrködjék az első arab—izraeli háborút lezáró fegyverszünet betartásán. Székhelye Jeruzsálem, de 300 tagja közül 50 jelenleg Bejrútban tartózkodik. A további négy, jelenleg is aktív ENSZ-erő: — Egyesült Nemzetek Ideiglenes Libanoni Hadereje (UNIFIL); — Egyesült Nemzetek Csapatszétválasztási Megfigyelő Hadereje (UNDOF); — Egyesült Nemzetek Ciprusi Békefenntartó Hadereje (UNFICYP) és — Egyesült Nemzetek Katonai Megfigyelő Csoportja Indiában és Pakisztánban (UNMOGIP). Az UNIFIL-t 1978-ban, Dél-Libanon Izrael által történt megszállása után hozták létre azzal a céllal, hogy elősegítse az izraeli visszavonulást, és segítse a libanoni kormányt fennhatósága helyreállításában a déli országrészben. A változóan 4— 6 ezer fős UNIFIL jelenleg az izraeli megszállás alatt lévő területen működik. Az UNDOF 1974. óta őrködik a szíriai—izraeli csapatszétválasztási megállapodás betartásán. Az UNDOF-nak is van lengyel kontingense. Az UNFICYP erőit 1964-ben vezényelték Ciprusra, ahol azóta sem simultak el a görög-török ellentétek. Az UNMOGIP — a kasmiri kérdés miatt — 1951-ben jelent meg az indo-pakisztáni szub- kontinensen. A már megszűnt ENSZ- erők közül feltétlenül említést érdemel a világszervezet mindeddig legnagyobb szabású katonai akciója, amely az Egyesült Nemzetek Kongói Hadművelete (ONUC) volt, 1960—63-ban. A volt Belga-Kongó (a mai Zaire) területére küldött ENSZ-ka- tonák száma egy időben elérte a 20 ezret. A BT határozata nyomán létrehozott ONUC pénzügyi fedezetét a Közgyűlés szavazta meg, s ebben nagy szerepe volt Hammarskjöld ENSZ-főtit- kárnak. A Szovjetunió és a szocialista országok elhatárolták magukat a kongói akciótól, mert az — kihasználva a Közgyűlésben akkor még zavartalanul működő amerikai szavazógépezetet — lényegében egyetlen célt szolgált: annak a megakadályozását, hogy a kongói színesfém-lelőhelyek kikerüljenek a tőkés monopóliumok ellenőrzése alól. Az ENSZ-lobogóval tehát nemcsak élni, a béke ügyét szolgálni, hanem visszaélni is lehet, vagy legalábbis lehetett. Ez utóbbinak, legkirívóbb példája az 1950—53-as koreai háború, amikor az Egyesült Államok — visszaélve azzal, hogy a szovjet küldött az amerikai agresz- szió miatti tiltakozásul elhagyta a Biztonsági Tanács ülését — alapokmányellenesen ENSZ-katonáknak minősítette a KNDK ellen támadó amerikai és más haderőket. Összeállította: Constantin Lajos
