Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

1984. FEBRUÁR 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 „Ha felépül egyszer a házunk... ” VITA ÉS MEDITÁCIÓ A művelődés új otthonra vár Jászapátin Család — iskola — nevelés Tallózás Az eltűnt tanáregyéniségek nyomában cimű cikkünkre érkezett A régi ház... Ennek a háznak csak a fa­laiban van víz, de azokban aztán bőven. A villanykap­csolókat. konnektorokat, az áraminérőket hiába helyez­ték évről évre feljebb, a víz utolérte őket. Ám az egye­düli életveszély nem csupán ezi a Jászapáti művelődési házban. A község iparosai 1893-iban vásárolták meg a telket, s 1895-iben kezdtek az építke­zéshez. Az első ütemben a balett-teremnek, klubszobá­nak és irodának használt he­lyiségek készültek el, 1910- ben ezt bővítették nagyte­remmel, új színpaddal. Rosz- szul építették meg a tető- és födémszerkezetet, a pince is utólag készült el, s ez ugyan­csak nagy mértékben befo­lyásolta az épület mozgását. A jelenlegi öltözőket, a fotó­labort, a padilásfeljárót, fo­lyosót és oktatótermet 1927- ben tóMottálk a házhoz, amely végső formáját 1929- ben nyerte el. Nos, a hajdani jászapáti iparosok nemi gén büszkél­kednének — ha látnák — munkájuk eredményével. A művelődési ház évről évre csak „ette” a pénzt. Csupán 1977 és 1980 között több, mint 600 ezer forintot költött a ta­nács arra, hogy egyáltalán a nyitva tartását -biztosítani tud ja, de az öreg, eleve rosz- szul épített épületen a tol- dozgatás-foldozgatás nem so­kat segített. — Ezerfcilencszáznyale- vanban felülvizsgáltattuk a ház állapotát — mondja Tö­rök Sándor tanácselnök. — Tervet készíttettünk a fel­újítására, de kiderült, hogy az akkor több, mint 7 millió forintba kerülő rekonstruk­ció egyrészt gazdaságtalan lenne, másrészt csupán azt érnénk el véle, hogy az épü­letbe látogatók feje fölül — szó szerint! — elhárítsuk az életveszélyt. Végül is a szak­emberek új művelődési ház felépítését javasolták. A kiszolgált épület ajtajá­ra lakat ikerült. azaz nem egészen, hiszen az igazgató és munkatársa még ma is a tenyérnyi repedésekkel „éke­sített” irodából irányítja, szervezi a 11 ezer lelkes nagyközség kiözművelődésd életét. A közönség azonban már nem látogathatja a há­zat, rendezvényeiket, szakkö­ri foglalkozásokat nem tar­tanak benne. Az idő azonban mégsem múlik értelmetlenül, a jász­apátiak „nagy fába vágták a fejszéjüket”. — Elkezdtünk ..kunorgat- ni” — mondja Gulyás Éva vb-titfcár. — Idáig 10 millió forintot rakosgattunk össze. Ez éppen fele annak az ösz- szegnek. amennyibe az új művelődési ház felépítése kerül maid. Elkészítettük a terveket. Ebben segítségünk­re volt a Nénművelési Inté­zet. Makovecz Imre — a sá­rospataki művelődési köz­pont éoítőie és a iászkiséri művelődési ház felúiításának tervezője — igazán szép, funkciójának mindenben megfelelő házat „álmodott” Jászapátira is. Elkezdtük a terület előkészítését. Az ott levő középületek pótlása, a magán- és tanácsi bérlaká­sok lakóinak elhelyezése másfél millió forintba került. A kiürült házakat két héten belül kezdjük bontani. Hozzátesszük, társadalmi munkáiban. A jászapátiak ezt is vállalták, mint ahogy az utóbbi esztendőkben szám­talanszor bebizonyították már, hogy szívesen áldoznak munkát, pénzt lakóhelyük építésére, szépítésére. Két egymás utáni évben nyerték meg a megye nagyközségéi­nek településfejlesztési ver­senyét. Ha nem mutatnak ekkora áldozatkészséget, minden bizonnyal a tanács is nehezebben tudta volna „félrerakosgatni” azt a 10 milliót, arnelv jelenleg ren­delkezésére áll a művelődé­si ház építésének költségei­ből. Jogos igényük az új intéz­ményre nem vitatható, és nem is vitatja senki, már csak azért sem, mert ekkora település egyszerűen nem nélkülözheti a „kultúra haj­lékát”. Megközelítőleg két­ezer általános és középisko­lás diák, szakmunkástanuló, csaknem félezer óvodás ko­rt kisgyermek él itt, a dol­gozó fiatalok száma is eléri a kétezret csaknem ugyan­ennyi nyugdíjassal, s náluk jóval több, naponta munká­ba járó lakossal kell szá­molniuk a kulturális élet helyi szervezőinek. A fenti adatokat Kökény Gábor, a művelődési ház­nélküli művelődésiház-igaz- gató sorolta. Mint ahogy tőle hallottam a következő­ket is: — A ház nyitvatartásának utolsó, teljes esztendejében, 1980-ban szinte másnapon­ként otthont adtunk valami­lyen rendezvénynek. Sok száz ember látogatta prog- ramiainkat. Tizenhat—tizen- r.volc szakkör, amatőr mű­vészeti csooort tartotta itt foglalkozásait rendszeresen. Most három csoportunk dol­gozik. A rajz- és a (bábszak - kör az iskolákban, a szövet­kezeti néptánccsoport és két utánpótláscsoportja pedig hol itt, hol ott. Igazán alkal­mas próbatermük nincsen. Persze azért igyekeznek át­meneti megoldást találni. — Tavaly elkészült a sza­badtéri színpadunk, koncer­teknek, . nyáresti műsorok­nak ad helyet. A mozi meg­értő támogatásával segítsé­gével tavasszal és ősszel 4—4 előadásból álló pódiumest- sorozatot rendezünk. Az áfész éttermében elsősorban népdal- és nótaesteket tar­tunk. A művelődési ház azonbán nagyon hiányzik. Ez tény, de nézzünk kicsit a jövőbe! Miilyen is lesz, ha felépül a művelődés jászapá­ti otthona? — Az éípület két iskola kö­zé, a Beloiannisz és az Ár­vái utca határolta területre kerül — magyarázza a ta­nácselnök — ily módon több célú, több oldalú kihaszná­lásra is lehetővé válik Szám­talan mód nyílik arra, hogy laz intézmény bekapcsolód­jon, segítse az iskolák okta­tó-nevelő munkáját. Ugyan­akkor természetesen az úgy­nevezett hagyományos mű­velődési házi funkciókat is ellátja majd, de mégsem a hagyományos módon. Azt szeretnénk, ha egyfajta kul­turális „szolgáltatóházként” működne, a szó legjobb ér­telmében „kaszinója” lenne a településnek. A tervek. Makovecz Imre elképzelései, nagyon jól szol­gálják ezt a célt. De vajon mikortól ? A jászapátiak érthetően minél hamarabb szeretnék elkezdeni az építkezést. Az összegyűjtött 10 millió fo­rintjuk s az az elszántság, amely már eddig is megmu­tatkozott a leendő művelő­dési ház felépítésének érde­kében — és minden bizonv- nval megmutatkozik az el­következőkben is — talán le­hetővé teszi ezt számunkra. Bízunk abban, hogv találha­tók olyan megoldások, ame­lyek segítségével, már a kö­zeli esztendőkben birtokba vehetik a művelődés házát Jászapátin. Török Erzsébet Kutas László szobrászmű­vész és Hoffmann Henriet­te festőművész munkáiból kiállítás nyílt tegnap délu­tán a törökszentmiklósi mű­velődési központ galériájá­ban. A kiállítás megnyitója után a Csikós József Általá­nos Iskolában felavatták az iskola névadójáról készütt szoborportrét, Kutas László alkotását. A művészek galériabeli tárlata március 18-ig várja a látogatókat. Felvételünkön: a kiállítás egy részlete. Január elején jelent meg az első cikk Az eltűnt ta­náregyéniségek nyomában témakörben, s élénk vita bontakozott ki, amelynek résztvevői elsősorban pe­dagógusok voltak. A prob­léma, úgy tűnik, kimeríthe­tetlen, mert az eddigi nagyszámú hozzászólások után újabb és újabb vitá- zók jelentkeznek kéziratuk­kal, véleményükkel. Az ér­deklődést köszönjük, de úgy véljük, a legfontosabb kér­désekről már szó esett a vi­tában. így újabb hozzászó­lásokat már nem áll szán­dékunkban közölni, sőt a szerkesztőségünkhöz mai na­pig beérkezettek sokaságá­ból is csak szemelvényeket tudunk idézni. D. Nagy János középisko­lai tanár írja Szolnokról: „Kiemelkedő tanáregyénisé­gek azért nincsenek töb­ben, mert akik néhány év múlva egyéniségek lehetné­nek azok közül sokan há­tat fordítanak a pedagógus- pályának. Elmennek számí­tógépes üzemekbe, ha ter­mészettudományi képesíté­sük van, a humánszakosok­ból pedig népművelők, könyvtárosok lesznek. az idegen nyelvet beszélők a fordító, tolmács, idegenve­zető munkakört látják éli. Azt kell felderíteni, hogy miért mennek el! A követ­kezők még csupán aprósá­gok: van ahol nem egy épü­letben tanítanak, egy-két óra a központi épületben, aztán mehet a város hatá­rában elhelyezett osztályok­ba. Útiköltség-térítésről hal­lani sem akarnak a pénz­ügyesek, így az igazgató sem segíthet. Egyes helye­ken a tanár krétás kezét leg­följebb a ruhájához töröl­heti. mert a tanári szobá­ban még vízcsap sincs, hogy kezét megmossa, a W. C.-be kell mennie, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse. Még a felettes hatóságok is elősegítik akaratlanul a kiemelkedő tanáregyénisé­gek távozását az Iskolából. Ha szakfelügyelőre van szük­ségük. azt emelik ki, aki­nek nagy szakmai tudása van, és jól nevel, oktat, aki az iskolában tanáregyéniség­gé válhatna. Mint szakfel­ügyelő állandóan utazgat, órákat látogat, több oldalas jegyzőkönyveket állít össze, értekezleteket tart stb. Ha igazgatót keresnék valahová, nem mindig azt választják ki, aki jól tud szervezni, vezetni, emberekkel bánni, hanem aki a nevelésben, a tanításban kiemelkedő. De az is igaz — általában — azok a pedagógusok mennek el más pályára könnyen, akiknek nem életcéljuk a pedagógusélet. Amikor még voltak szegénységben élők, egyetlen vágyuk volt, hogy tanító, tanár legyen a fiuk. Hol van ez már? A pedagógusok megértik, hogy vannak az iskolában kötelezően elvégzendő nem pedagógusmunkák is. Az értelmes, hasznos munkát szívesen végzik, de az ér­telmetlen, felesleges munka kibírhatatlan. A jó munkát akadályozzák a gyakori, „végekivárhatatlan” értekez­letek. Ugyanazt a témát vi­tatják iskolai értekezleten, szakszervezeti gyűlésen, KISZ-gyűlésen. osztályfőnö­ki órán, munkaközösségi ülé­sen, a városi tömegszerve­zeti gyűléseken stb. Vannak még az iskolán kívüli, „il- íliik-megjelenni gyűlések” is, ahol a pedagógusokat alig érintő témákról vitáznak. Mindegyik szervezet azt mondja, ilyen csak egyszer van egy évben, erre igazán eljöhetsz. Azt egyik sem lát­ja be, hogy a pedagógus szá­mára nem az az egyetlen gyűlés. A pedagógusoktól jog­gal elvárt feladatokról nem is szóltam eddig. Ilyenek: látogatni más tanárok óráit, azt munkaközösségi gyűlé­sen megvitatni, jegyzőköny­vezni. Igazgatói utasításra a nevelő szabadságából több hétre beosztható olyan mun­hozzászólásokból kára, amely a neveléssel kapcsolatba hozható. Mozi­ba, színházba, múzeumba, könyvtárba, tárlatokra, üze­mekbe. tanulóüdültetésre stb. elkísérni a tanulókat, persze felelni is értük. Az ifjúsági gyűléseken részt venni. Szülői házat látogat­ni. Szülői értekezletet tar­tani. Állami vagyon károso­dásakor jegyzőkönyvet ké­szíteni. Számon tartani az ifjúság iskolán kívüli elfog­laltságát. ezeket látogatni. Jó kapcsolatot tartani a tö­megszervezetekkel, üzemek­kel. Az órákra felkészülni stb. Mennyi ideje marad a pedagógusnak az önképzés­re, saját gyermekeivel fog­lalkozni, családi életet él­ni?” A fentiekkel „összecseng” Izsó Gyuláné középiskolai igazgató kérdése .. -van-e elegendő ideje a ma peda­gógusának arra, hogy a je­lenlegi megterhelés mellett tudományos, kulturális kér­désekkel tudjon foglalkoz­ni?” Rideg István karcagi gim­náziumi tanár — a megyei tanács Pedagógiai díjasa — költői kérdéssel kezdi vita­cikkét: „A pedagógiában ma .ki viszi át a szerel­met?’ .........ma úgy tanítunk, a hogy tudunk, és nem úgy, ahogy tudnánk, ahogy le­hetne. Remélhetőleg ez csak átmeneti állapot... A tanítás vágya kielégít­hetetlen, de az ideálpeda­gógia és a reálpedagógia kö­zött már nagy a rés. A jó pedagógus a lelkiismerete ellenére kényszerül úgy ta­nítani, ahogy tud, ha a kö­rülményei kedvezőtlenek. Nem a lelkiismeretes peda­gógus szándékán. tehetsé­gén múlik elsősorban, hogy a céljait (és ,maga szabta’ követelményeit isi), felada­tait nem tudja megoldani. Gyönyörű pálya ez. de a pedagógusnak nincsenek mindig kellő lehetőségei, hogy a tehetségét a legjob­ban tudja kamatoztatni, így gyakran méltán érezheti: minőségén alul kell dolgoz­nia. A zsúfoltságok megkö­tik, kisebbítik alkotó érté­két” Simon Zoltán törökszent­miklósi tanár vitacikkéből idézünk: „Kiváló pedagógus egyéniségek még ma is elég sokan vannak ahhoz, hogy tápláljanak egy illúziót, mi­szerint a nevelésügy körüli bajok nem olyan komolyak, mint amilyennek látszanak. E szempontból hasonlóak az elmúlt évtizedek nagy ma­gyar sportoló egyéniségei­hez, akik eredményeikkel ideig-óráig elterelték a fi­gyelmet a magyar sport egé­szének súlyos hiányosságai­ról. A társadalmi élet minden területén — a pedagógus- pályán is — voltak, vannak s bizonyára a jövőben is lesznek olyan belső motívu­moktól hajtott .megszállot­tak’. akik függetlenedve a kedvezőtlen körülményektől, testi és lelki energiájuk tel­jes bevetésével szolgálatába állnak egy ügynek. Nem szabadna megfeledkezni ar­ról. hogy a legjobbak meg­becsülése nemcsak a legjob- bakra hat vissza, hanem az utánuk következő jók és közepesek nagy tömegeire is. Hiszen megbecsülésük, il­letve ennek hiánya által lát­ványosan válhatnak a leg­szélesebb tömegek előtt kö­vetendő vagy követhetetlen modell megtestesítőivé. A kiválóak megbecsülése a jó­kat kiválóvá, a közepeseket jóvá fejlesztheti. A megbe­csülés hiánya éppen ellen­kező folyamatot indíthat el. Az önképzési igény kifej­lesztésének fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hisz az akarva-akaratlanul kisugárzik a tanítványokra is. Ennek napjainkban kü­lönös jelentősége van. hi­szen a permanens önműve­lődés szükségletének kifej­lesztése az iskolával szem­ben támasztott egyik legfon­tosabb társadalmi követel­mény. Az egyéniségek jelentősé­gének hangsúlyozása mel­lett természetesen nem szo­rulhat háttérbe a pedagógus­közösség kialakításának fon­tossága sem, mint ahogy azt Törőcsik Jenőné is hangsú­lyozta Makarenkót idézve. Ahol hiányzik a jó nevelő kollektíva, a legértékesebb kezdeményezések, nevelő ha­tások is erejüket veszíthe­tik. A közösségformálás folya­matát gátló számtalan té­nyező közül fontos helyet foglalnak el a pedagógus- munka értékeléséaek elvi és gyakorlati hibái. E hibákra igen találóan mutatott rá hozzászólásában Törőcsik Jenőné és Tiszai Lajos. Azon túl. hogy a szorító megélhetési körülmények a munka mennyiségi szem­pontjait helyezik előtérbe, az értékelés elve és gyakor­lata is mechanikusan ked­vez a sokat és sokfélét cse­lekvő, de érdemi munkájá­ban kevésbé elmélyülő pe­dagógusoknak.” Pecha Bertalanná jászbe­rényi tanítónőtől idézünk: „Egyet kell értenem azzal a véleménnyel, hogy a sajtó sem kimondottan segítőtár- ' sunk abban, hogy minél több tanáregyéniséget is­merjen meg az ország. Ma­ga a Néplap is tehetne ezért. .Arcképvázlat’ című rovatá­ban emlékezetem szerint hosszú idő óta mindössze egyetlen pedagógust muta­tott be, őt is inkább társa­dalmi tevékenysége alapján. összegezve: Nincs aki kel­lően figyeljen ránk. leg­alábbis eredményeinkre. Sokkal több a vállalkozó arra, hogy egy-két kirívó negatív eset kerüljön a nyilvánosság elé és abból ál­talánosítanak a társadalom valamennyi pedagógusára.” Donkó László jászszent- andrási közművelődési igaz­gatóhelyettes a míves „mes­teremberek” megbecsülését szorgalmazza: „Azokról az óvónőkről, tanítókról, taná­rokról van szó, akik lelkiis­meretesen megtanulták az oktatómunka csínját-bínját, akik szívesen újítják meg időről időre mesterségbeli tudásukat éppen a tudós ta­nárok elméleti műveiből, publikációiból, s váltják színvonalasan aprópénzre azokat a mindennapi neve­lő-oktatómunkájukban. Nem találhatja fel mindenki a spanyolviaszt. De kell sok­sok olyan mester, aki a spa­nyolviaszt rendeltetésszerű­en fel tudja használni a le­velek lepecsételésére.” Szabó Mihály szolnoki igazgató lényeglátó gondola­taiból néhány sor: „...meg­kopott a szavak hitele. Min­dent adminisztrálni kell... Költőink, íróink, tudósaink, közéleti kiválóságaink szám­talan emlékezése igazolja, a kiváló tanáregyéniségek élet­re szóló hatását, meghatáro­zó szerepét a pályaválasztás­ban. a hivatásérzet kialaku­lásában. Mi lett volna, ha az őket irányító tanáregyé­niségek sablonokba kénysze­rülnek, a nevelőmunka he­lyett adminisztrálnak?” Molnár Ferencné szolnoki olvasónk más megközelítés­ből mondja el meggondol- koztató véleményét: „...a nevelés, amely egy életre meghatározza az embert, a családban kezdődik. A fel­gyorsult, megváltozott élet­ben tudatos családi nevelés­re van szükség. Az otthon melege adja az ember szá­mára az alapot, amelyre minden jó, nemes törekvés épülhet. A jól nevelt gyer­mek nem lesz .problémás’ az iskolában, s így az iskola betöltheti hivatását. De ha a pedagógusoknak a családi házban elmulasztott neve­lést kell pótolniuk...?” A közel két hónapig tar­tott vita tanulságainak ösz- szefoglalására hamarosan visszatérünk. Törökszentmiklóson Kiállítás, szoboravatás Fotó: T. K. L,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents