Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

1984. FEBRUAR 18.

Irodalom» művészet

9

Vfncsellel István: Sóba többé

Hunyadi István:

Mimikri

Roskatag nyírfát láttam, szánnivaló volt. Ágai kígyótesttel túródtak a földbe, vélnéd gyökereknek.

Közelebb léptem.

Tunyán lapított, romlást kicselezve, hogy túlélje farkasüvöltő szelek rohamát. Dúvad-idő okosítja a fákat, csak a vénnek jár haladéka (ifja kifordul csattogó szélben).

Ne fújj még halotti zsolozsmát,

az a vén fa élni akar:

friss rügyeit csodáld az ághegyeken!

H

ős? Áldozat? Még áldozat sem! Nem érdemli meg, hogy esetét fölfújjuk, magatartásának bármiféle jelentőséget tulajdonítsunk. Ezt vallom én is, ha lakótársaimmal beszélgetnem kell, mert néha elkerülhetetlen. Ilyenkor mi másról válthatnánk szót, mint a botrányról. Arról a botrányról, amelynek főszereplőjét mi sem hősnek, sem áldozatnak nem minősíthetjük, mert nincs rá jogalapunk. Fölöttébb törvénytisztelő, egymás között a kellő távolságot megtartani tudó állampolgárként felelőtlenül nem nyilatkozunk! Történelmi példa is akad nem egy, hogy milyen torzulásokkal járhat a szubjektivizmus, mi pedig nem fogunk torzultak lenni csak azért, hogy utálkozzunk egymás torzulásán. Nem!...

Mi akik olyan szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy e modern városrész legbelvárosibb központjának lakói lehetünk, igazán hálásak vagyunk a sorsnak és sorsunk hívatott eligazítóinak: tehát, a leghalványabb gyanú árnyéka sem vetődhet reánk, mert ez a legkevesebb, amivel a bizalmat, a jószándókot, a megértést, a segítő támogatást meghálálhatjuk. Mi nem minősítgetjük, hogy mi ő? Elitéljük. Ebben nem lehet szolidaritás, meg titkos összekacsintás. Kimondatott a kimondott, és mi tudjuk mennyire árnyalt, mennyire megfontolt és mennyire megfelel az érdekeinknek csak azt mondani, hogy botrány! Jogosan használjuk, teljesen jogszerű ez a szó.

Nem hazárdírozunk a szavakkal. Nagyon jól tudjuk azt a régi igazságot, hogyha nem beszélünk, abból nem lehet semmilyen félreértés. Ha mégis beszélnénk, akkor azt mondjuk, amit a másik hallani szeretne és jogosan elvár tőlünk, mert mi sem természetesebb annál, hogy tiszteljük egymást. A történtek után főként így áll a helyzet! Nyugodtan kijelenthetem, erősödött bennünk az összetartás, ami nem lehet közömbös a házmesternek, de az egész kollektívának sem. A kettes lépcsőház összetart. Olyan érték ez, aminek a birtokában még a szemetet is másként öntjük ki, mint ott, ahol nincs ez az összetartás.

Tótb Imre: Pihcnó

Ennek az ellenkezőjére eléggé elrettentő példa a hármas, négyes meg a hetes lépcsőház esete, ahol keresztül-kasul összejárnak egymással a szomszédok, aztán kipletykálják a másikat, veszekszenek. Pokol. Ilyen pokolban hangozhat el mások füle hallatára, hogy „nem tudom melyikőnk a nagyobb kurva, amikor te is mindig a Zsoltot hívod ki, ha valami baj van a lakásban!” Ezekből a viszonyokból érthető, hogy miért nem mondhatok én sem mást, mint a lépcsőházbeliek, s miért nem kockáztatom meg, amit megkockáztathatnék, hogy például ő hős, vagy ha másként nézzük, akkor áldozat is. Csúnyán befeketítenénk magunkat Márpedig, az ember nem ellensége önmagának, hisz mindig azon kell igyekeznie, hogy a legjobb színben tűnjön fel mások előtt. Természetes, hogy a kulturált magatartás záloga az, ha nem hagyjuk el a járt utat a járatlanért.

Mi egymással nem is beszélgetünk, ha nem nagyon muszáj. A mi lépcsőházunkban nem is fordulnak elő olyan partik, mint a hetesben például. Mi egyszerűen csak megállunk a liftnél, köszönünk, s bemondjuk az emeletet, még ha tudjuk is, ki hányadikon lakik, és j’Ó- napot! Szépen bemegyünk a lakásba, csendben intézzük dolgainkat. Szépen, normálisan élünk.

Nálunk nem fordulhatna elő, hogy a szomszéd felesége beront, kikapja férje kezéből a pálinkáspoharat, és elmondja mindenféle stricinek, mert nem vásárolt be, vagy nem mosott ki, pedig reggel megígérte. Ilyen hazaebrudalás nálunk nem fordulhat elő, mert nálunk igenis erős az az összetartás, hogy tartjuk egymással a távolságot. Nagyon szépen élünk.

Már a költözéskor láttam, hogy történni fog itt egy és más. Csak meg kellett nézni, hogy ki mivel hurcolkodik, milyen a holmija; a szakszerűtlen és szemérmetlen csomagolásról nem is szólva. Sokan

úgy hánytak le mindent a koszos teherautóról és részeg haverokkal cipeltették a bútorokat, akik röhögtek, kiabáltak, mintha valamilyen népünnepélyen lennének. Ezeknek az egész életvitelére jellemző az, ahogyan mellőzték ilyen kitüntetett alkalommal is a szakszerű és kellően diszkrét szállító- szolgálat közreműködését. Mi. a kettes lépcsőház leendő lakói ebben is összetartottunk, mert a kulcs átadása után azt mondtuk, kellő formában, tehát kellő tekintéllyel költözünk lakásainkba. Pucéran nem bocsátjuk közszemlére családi bútorainkat, személyes holmijainkat, hogy ne bámulják akármilyen járókelők. Nincs annál ízléstelenebb, mint amikor az ember kiteszi magát a közszemlélődésnek. Mondanom sem kell talán, hogy ez az erkölcsi érzés a többi lépcsőház lakóiból teljesen kiveszett, ö? ö nemhogy büszkélkedett,

Csató Károly:

A függöny

hogy kézikocsival, egy rozoga tragaccsal tolta ide az ingóságait, amit kívüle senki sem tett, hanem még azt is természetesnek tartotta, hogy vadidegen embereket leszólítson: „Pajtás,' vigyük föl ezt a cuccot, aztán iszunk rá egyet”. Az egész botrányos költözködése alatt ivott.

Többen észrevettük, hogy ez nem más, mint orcátlan tüntetés a mi költözködésünk ellen, sanda gúnyolódás. Kigúnyolása a mi pontosan megtervezett, percről percre kidolgozott módszerünknek és gyakorlatunknak, amivel kellően irányítani tudtuk a szállítószolgálat munkáját. Nálunk szép sorjában, mindenki az előre megjelölt időpontban foglalhatta el új otthonát. Ö? Mint egy háborús menekült. Fütyörészve feltolja rozzant kézikocsiját a járdára, ráveti magát a kétes tisztaságú paplanokra meg párnákra, és nem ám pohárból, hanem csak úgy az üvegből italozásba kezd, ami köztudottan tilos minden közterületen.

Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az ilyen magatartásnak a célja csakis a kihívás lehet. Természetesen fölháborodásunknak egymás között nem adtunk hangot, de mindannyiunk számára tiszta és világos volt, hogy cselekedeteivel kizárta magát azok közül, akik egy normális közösség számára figyelembe vehetők. Nem is akart számítani ránk, mert minket úgyszólván észre sem vett. Az is milyen antiszociális magatartás, hogy fölkiált az utcáról a feleségének a másodikra, hogy engedje le a kötelet, majd azzal húzzák fel a párnákat. Amikor beemelték a batyut, tudni lehetett, hogy ráfeküdtek, ittak és célzatos vihogás meg harsány röhögés volt hallható. Sőt, el is csendesedtek egy időre, és könnyen elképzelhető, hogy miért?

Kezdeti felháborodásunkat még azzal is tetézte, hogy az egyik kedBöröndi Lajos:

Az elgázolt madár

Az elgázolt madár csontja robban darabokban a röpülés

rohannak tovább a néma fák

kerekül tovább az egész

Nem hiányzik egy szárnycsapás sem a csigolyákra ránő a fü

káprázat az

égbolt ragyogása

lent a vadsóska keserű

vés és igen népszerű slágerünket a felismerhetetlenségig eltorzítva harsogta a nyitott ablakban. Azt énekelte: „Ha ó, milliomos lennék, egy kedileket vennék, azzal mennék hozzád, leesne a hátad”. Pontosan így! Már ez is mindent elárult arról, hogy itt nemsokára valami történni fog. Ügyeletestársa- mat, aki pontban fél háromkor megérkezett átvenni a felügyeletet, mindenről pontosan tájékoztattam. Kimondatlanul is tudtuk, nem fogunk megfeledkezni a történtekről. Mint kitűnő jogász, a jelekből ő is egyértelműen megállapította, lépcsőházunk érdekeinek leendő veszélyeztetőjével állunk szemben. Nem ráztunk kezet az egyetértés örömére, mert tudtuk, beigazolódik minden előzetes gyanúnk.

Szót sem érdemelnének az utána történtek, mert a kettes lépcsőház lakókollektívája úgyszólván teljes győzelmet aratott, de a tényhez magyarázatul szolgálnak maguk az események. Triviálisak. Nem szorulnak semmiféle kommentálásra megfigyeléseink, de az ő viselkedéséből levont konzekvenciáink sem, mert a beköltözés módozatával gyakorolt kihívás után valameny- nyiünk számára egyértelmű volt, hogy a szemközti lépcsőház rendetlen és fegyelmezetlen lakói közül ránk névze ő a legveszélyesebb. Olyan elem, aki fölött nem nézhetünk csak úgy át, mert magatartása nem felejthető el, s éppen ezért érdekeink védelme az ő irányába megközelíti az éberséget. Tudtuk az első pillanattól, hogy életvitelének egyetlen mozzatata sem fogja elkerülni a figyelmünket.

Szilárd összetartozásunknak legszebb bizonyítéka, hogy minden külön felhívás, vagy bizalmas megállapodás nélkül is a legtöbben ugyanazt tettük. Nem nagy szavakat használok, ha azt mondom, ugyanaz az eszmei erő indított bennünket jogos és teljes törvényes ellenlépéseink megtételiéra. Mindenképpen vállalnunk kellett az orcátlan költözködés kihívásából következő harcot, s meg voltunk győződve, hogy erőfeszítéseink idővel eredménnyel járnak.

Áldozatokat hoztunk, mert nagy fegyelmet, komoly figyelmet és sok időt követelt a családoktól ez a harc. Nem sajnáltuk a pénzt sem; többen teleobjektíves fényképezőgépeket, nélkülözhetetlen távcsöveket kölcsönöztünk vagy vásároltunk, mert eltökéltük, hogy dokumentumokkal leplezzük le és kényszerítjük a feltétel nélküli megadásra. Ez is azt példázza, hogy milyen egységes lett bennünk az elszántság arra, hogy megváltoztassuk; olyan magatartásra és életvitelre kényszerítsük, ami a mi lépcsőházunk egyetemleges és külön érdekeinek is a legjobban megfelel. Lakásaink ugyanis, amelyeket a mi hivatalunk dolgozóinak utaltak ki a kettesben, szemköztiek az övével, tehát, semmiképpen sem lehettünk közömbösek.

I

zonnal fölraktuk a csipkefüggönyöket a lakással járó úgynevezett sötétítő függönyök elé, hogy megakadályozzuk az illetéktelen belátást. Erre nemhogy ő is feltette volna a függönyt, ahogy ilyenkor illik, hanem még a meglévőt is levette, s mint kitudódott, azzal a szándékkal, hogy minek neki a függöny, amikor szemközt mindenki elfüggönyözte magát. Ez a legtorzabb logika, amivel valaha is találkoztam. Gondoskodtunk néhány retorzióról, miután azt tapasztaltuk, hogy az ablaknál alsónadrágban festi a rozzant szövőszékükön dolgozó nagyhasú feleségét. A teljes győzelmünk abban a pillanatban vált valósággá amikor az alsót is letolta és... Nem kell magyarázni, hogy fél év után miért költözött el egy tanyára lakótelepünk impozáns központjából, ahol kellemesen nagyvárosias a környezet, könnyen elérhető minden szolgáltatás.

Szó sem lehet róla, hogy hős volt, vagy áldozat, akármikor beszélnénk is róla.

Irodalmi oldalpárunk illusztrációit

OT-fisztóndljasokSZ kópéiból válogattuk

Összeállította; Békás y Ildikó