Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. FEBRUÁR 18. I Arcképvázlat I Kunhegyesen otthonra talált Tizennégy kilométer — ennyire fekszik a két község egymástól — ma már nem távolság. Mégis ebbe az apró világba belefér egy kommunista ember változatos megpróbáltatásokban sem szűkölködő, eseménydús élete. Gyűjtő Imréről van szó, aki 1924. január 21-én született Kunmadarason, és az idén, február 8-án fejezte be az aktív munkát Kunhegyesen, mint a községi pártbizottság titkára. Beszélgetésünk során meg is jegyezte: „Valahogy nekem mindig olyan volt Kunhegyes, akár a vasnak a mágnes. Vonzott, magához ölelt, befogadott, otthont adott, szeretett”. Az a hatvan esztendő, amelyet az egykori madarasi szegényparaszt fia végigjárt, a szó igaz értelmében történelmi évtizedekből állt. Kamaszfejjel élte át a háborút, megérintette a nagy világégés szele, szerencséjére a behívóját már nem tudták postázni, hamarabb megérkeztek a vörös csillagos ukrán katonák. A felszabadulás után kertészeti segédmunkás, kubikos, molnársegéd, földműves, felsorolni sem egyszerű, hányféleképpen igyekezett kenyeret keresni a családnak, majd a gyermekeinek. Az ötvenes esztendőkben Pesten, az építőiparban szervezett munkások közé került, és 1951-ben párttag lett. Igyekezete, szorgalma, politikai megbízhatósága következtében 1953-ban pártiskolára küldték. Ezut&n hangzott el a központi felhívás: 300 pártmunkást a falvakba! A háromszáz között volt az akkor 29 éves Gyűjtő Imre is. Kunhegyesre került politikai munkatársnak. Örömmel vállalta a vidéki pártmegbízatást, hiszen szívében falusi ember maradt. Nem beszélve arról, hogy a fővárosban eltöltött évei idején a családja továbbra is Kunmadarason élt, akikhez minden hétvégén hazautazott. Ezután Kunmadaras, Kenderes, majd ismét Kunmadaras az újabb munkahelyei. Bizonybizony ez a szűk évtized nem volt mindig csupa diadalmenet, de ő 1956-ban is szilárdan kitartott a néphatalom, a párt politikája mellett, és éjt nappalé téve segítette az évtized végén a nagykunsági termelőszövetkezeti mozgalom szervezését’, megszilárdítását. Ezt követően pár évig a kunhegyesi járási pártbizottság titkára, majd a hatvanas évek területi rendezései után a törökszentmiklósi járásnál végzett hasonló feladatokat. Igaz, Kunhegyestől akkor sem szakadt el, mivel a község közigazgatásilag tíz évig Törökszentmik- lóshoz tartozott. Közben tanult, képezte magát, mert a saját sorsán érezte, hogy a napi politikai munka egyre felkészültebb, szélesebb látókörű, bővebb ismeretekkel rendelkező pártmunkásokat kíván. Elvégezte az egyéves pártiskolát, majd a mezőgazdasági technikumot, 1976-ban pedig eredményesen befejezte főiskolai tanulmányait. Semmiféle presztízsveszteséget nem érzett, amikor a hetvenes évek derekán az újabb területi átszervezés következtében ismét községi titkár lett. Mégpedig nem máshol, mint Kunhegyesen. Szívesen költözött a makacs, idegeneket nehezen befogadó, megtűrő kunok közé. Tisztában volt vele, először neki kell bizonyítani, és a próbatételt örömmel vállalta. Sokszor előfordult, hogy délután öt óra után még javában tartott a munkanapja: tanácskozásokon, gyűléseken vett részt, testületi ülések; vitáit hallgatta, az emberek között érdeklődött a szűkebb haza, a nagyközséget érintő kérdésekről, és lassan any- nyira „összenőtt” a település mindennapi gondjaival, mintha született kunhegyesi lett volna. Házat is vásárolt, egyszóval otthonra talált, mert elfogadták, maguk közé valónak tartották a helybeliek. Miért? Talán azért, mert mindenkihez volt egy jó szava, tisztelte a becsületes, dolgos lokálpatriótákat, a lehetőségekhez mérten támogatja elképzeléseiket. Számtan lan esetben érvelt, agitált), vitatkozott, de a kiabálás, a hangos szó valahogyan távol maradt tőle, nem tartozott a világához. Az egyik legjelentősebb eredményének azt tartja: sikerült a település gazdasági erőit, vezetőit, munkahelyi kollektíváit az időszerű községpolitikai elképzelésekhez megnyerni. Ipari szakmunkásképző iskola, diák-sportcentrum, egy gyönyörű könyvtár, tanterem- és óvodabővítések, tor- nat)erem-építés, Kakat-csa-. polás, megyeszerte jegyzatt sportélet, közművelődés, íme néhány kiragadott példa az elmúlt tíz év -fejlődéséből!, gyarapodásából. A harminchárom éves párt- munlkásmúlt eredményeit több jelentős kitüntetés — a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem, a Munka Érdemérem, a Munka Érdemrend ezüst fokozata — bizonyítja. Meg az a községszer- te tapasztalható megbecsülés, amelyből minden bizonynyal jut majd a nyugdíjas évekre is. Ezek az esztendők tétlenek semmiképpen nem lesznek, erről egyfelől a család, a négy unoka, meg a gyümölcsfákkal övezett kert gondoskodik. Másfelől megmarad több olyan társadalmi megbízatása, amelyeket szívesen végez továbbra is a szűkebb haza, Kunhegyes javára. D. Szabó Miklós A múlt évben intenzívebb piackutatást végzett a mezőtúri Fazekasok Népművészeti és Háziipari Szövetkezete — több nemzetközi kiállításra, bemutatóra is elküldték termékeiket. A nemzetközi szereplés hatása már az idén is érezhető — számítások szerint exportforgalmuk meghaladja majd a múlt évit. Képünk a csomagolóban készült Irigyeltem a srácokat, akiknek csak fél évig kellett reszelni „Elsőben még fogalmam sem volt a leendő szakmámról. Egy évig csak reszeltünk. Borzalmasan untuk, de csinálni kellett. Állítólag azért, hogy tisztába jöjjünk a fém- megmunkálás alapjaival. Irigyeltem a srácokat, akiknek csak fél évig kellett reszelni”. Csákó Mihály és Liskó Ilona a Valóság januári számában megjelent tanulmányában olvasom: „Valószínűleg egész Európát szakmunkás- tanulók látják el kalapácscsal. A téma francia kutatói szerint a reszelést ilyen mértékben már nem a szakmai fogások gyakorlásának, hanem a leendő munkások „erkölcsi betörésének” kell tekinteni: ettől szokják meg, hogy azt és addig és annyiszor kell csinálniuk, ameddig és ahányszor csak mondják”. A szolnoki 605-ös ipari szakmunkásképző intézet és szakközépiskolában nyolctíz harmadikos tanuló ül körülöttem. Közülük néhá- nyan már a termelésben, brigádokhoz beosztva dolA szakmai gyakorlatot természetesen úgy kell megszervezni, hogy igazodjék a tantervhez. Az első év tananyagához párosuló gyakorlati ismeretek megszerzéséhez megfelelőek az iskola’ tanműhelyek. Másodévben azonban ezek többnyire már nem alkalmasak a szakmák gyakorlására. A tanulók ekkor kerülnek ki a termelőüzemekbe. A legszerencsé;- sebb az, ha jól felszerelt, korszerű tanműhelyekben történik továbbra is a képzésük. Ha olyan szakoktatók irányításával végzik munkájukat, akik mem csupán mesterek saját szakmájukban, nem csupán jó pedagógusok, hanem képviselni tudják a tanulók érdekeit is. A szakoktatók vagy vállalati, vagy iskolai állományban dolgoznak. A szakmunkás- képzők az utóbbira „esküsznek”. „Nyugodtabban vagyunk, ha a „mi emberünk” foglalkozik a gyerekekkel. Biztosabbak lehetünk abban, hogy eljutnak az iskolához a gyakorló helyen jelentkező gondok, bajok — jegyzi meg a szakmunkásképző intézet gyakorlati oktatásvezetője, Csőke Lajos. S, hogy mik lehetnek ezek a gondok, bajok? Volt rá eset például, hogy egy szolnoki munkahelyen azért kellett megszüntetni a tanulók gyakorlati képzését, mert a leendő szakmunkások többször készítettek hajómoNem egyedülálló példa, hogy a fodrász kisiparos tanulója napjának egy részét házimunkával tölti. Mos, főz, takarít, ha pedig nagyobb a forgalom az üzletben, neki jut a hajmosás tisztsége. Sajnos — mindenféle jogszabályt makacsul túlélve — tartják még magukat az „inassal” való bánásmód hagyományai is. Különösen azokon a munkahelyeken, ahol nincs tanműhely, kevés tanuló végzi szakmai gyakorlatát. (A gyakorlati képzés egyébként ezeken a helyeken — az úgynevezett egyedi munkahelyeken — is szervezett. Az a szakmunkás például, aki tanulót vállal, 15—20 százalékos bérkiegészítést kap.) Szakmunkás ismerősöm meséli saját emlékeiből merítve: „A tanulóra mindig azokat a melókat bízták, amelyeket más nem szívesen végzett el. Amolyan „szaladj ide, szaladj oda” volt az idősebb szakik között, tulajdonképpen segédmunkát végeztettek vele, igaz komolyabb feladatokat is bízhattak rá, mert — mivel nem goznak. Arról faggatom őket, hogy hogyan telik egy napjuk a szakmai gyakorlaton. ..Reggel megkapjuk az eligazítást. Utána csoportokba, szakmunkások mellé osztanak be bennünket. Jelenleg egy nagy építkezésen dolgozunk, ott szereljük a fűtést. Hogy miket bíznak ránk? Többnyire csövet fűrészelünk, darabolunk, csövet hajlítunk, azt csináljuk, amit mondanak, amit kell.” ,.A legfontosabb az, hogy ne húzódozzon az ember, ne ellenkezzen, végezze el rendesen a rábízott feladatot” S, hogy ezekkel a feladatokkal elégedettek-e? „Nem mindig, de úgyis meg kell csinálni, ha azt akarjuk, hogy befogadjanak a csoportba, hogy segítsenek. megtanítsák a szakmai fogásokat. Az is előfordul, hogy olyan munka van soron, amit elméletben meg nem tanultunk, hát ez rossz is, meg jó is. Jó azért, mert mire a tankönyvben odáig érünk, már nem ismeretlen előttünk a téma.” delieket — ez volt a vállalati oktató hobbija — mint végeztek olyan munkát, amely szakmájuk elsajátításához lett volna szükséges. Vagy gondot okozhat a gyakorlati képzés tanterve és a vállalatnál előforduló szakmai munkák egyeztetése. Néhol ez megoldhatatlannak is tűnik, kompromisszumok nélkül mindenképpen. „A vállalatok kérhetnek,; de semmi esetre sem diktálhatnak — mondja Humli Dezső igazgató, aki idestova huszonöt esztendeje dolgozik a szakmunkás- képzés különböző területein. — Kérhetik, hogy cseréljük fel a különböző témaköröket, csoportosítsuk át a tananyagot, alkalmazkodva a munkahelyeken éppen kínálkozó feladatokhoz. Többnyire ezt meg is tesszük, de nem a gyakorlati képzés rovására. Nem fordulhat elő, hogy a vállalatok pillanatnyi termelési érdeke határozza meg azt, hogy milyen munkát végezzenek a gyerekek. Ha bizonyos — tantervben előírt — részterületek gyakorlása kimaradna a képzésükből, hiányossá válna szakmai tudásuk. Hangsúlyozom a szakma alapjainak teljes, széles körű tudása, amelyre aztán a későbbiekben építhet a vállalat. Saját továbbképzési rendszerében „kinevelheti” azokat a specialistákat, akikre bizonyos munkaterületeken szükség van, vagy lesz”. tanították meg rá — lúgy sem tudta volna megcsinálni”. Azért, még hozzáteszi: „Akadt mindig egy-két olyan gyerek, akivel többet foglalkoztak a mesterek, mert szorgalmasak, ügyesek voltak, volt érzékük a szakmához”. Igen, a tanulók között is többféle akad. Nem titok azonban, hogy többnyire a közepes, vagy a még rosz- szabb képességű gyerekek töltik meg a szakmunkás- képző intézetek padjait. Külön szisztémája van annak is, hogy kit milyen pályára irányítanak. A gyengébb képességű gyerek a gyakorlatigényesebb a jobb képességű gyerek pedig az elméletigényesebb szakmákra kerül — mondja az igazgató. Volt olyan diákunk, aki hozzánk kerülve még csak szótagolva tudott olvasni. Az első év egy része azzal telik, hogy elfogadható szintre felzárkóztassuk a tanulókat. A szakmunkásképzés jelenlegi formája a tanulók személyiségének sokoldalú kifejtésére törekszik. Bizonyos kulturális értékeket, műveltségi elemeket is szeretnénk átadni a leendő szakmunkásoknak. Nemcsak praktikus ismeretekkel rendelkező „szakbarbárokat” akarunk kibocsátani az intézet falai közül”. A vállalatok érdekei pedig többnyire ezt kívánnák. Keveslik például a gyakorlati időt, amelyet a tanulók náluk töltenek. Még gyakorlottabb, „kész embereket” várnak a képzési intézményektől. A szakmunkásképzőkben minden tiszteletet megérdemlőén munkálkodó pedagógusok aggódnak a jövőt illetően. Az új elképzelések szerint ugyanis a szakmunkásképzés átkerül a „termelő szférába” a vállalatokhoz. Talán jogosan tartanak attól a nevelők, hogy ily módon háttérbe szorul majd a „többoldalúan képzett, művelt szakmunkás” eszménye. A tanulókat ért iskolai és üzemi hatások között így is meglehetős ellentmondás feszül. Az iskolai környezet, a pedagógusok nevelőmunkája többnyire nem tudja ellensúlyozni a munkahelyi hatásokat. A szakmai gyakorlat ugyanis a munkaműveletek, szakmai fogások megismerési folyamatán túl egy másfajta funkcióval is bír. A tanulók ekkor veszik át és alakítják ki magukbán azokat a magatartásformákat amelyek a későbbiek során alkalmassá teszik őket arra, hogy szakmunkásként dolgozzanak, „megéljenek" a munkahelyükön. S számukra nyilvánvalóan ez a fontosabb, hiszen érdekük, hogy a későbbiekben boldoguljanak. S, hogy milyenek ezek a szokások, „attitűdök?” E helyen képtelenség volna ezek elemzésébe kezdeni, de például: Ki, mikor maszekoljon? „Teljesen ellenőrizhetetlen, hogy a tanulók mikor, milyen módon, mennyi fizetségért vesznek részt — bizonyos szakmákban — idősebb szakmunkások maszek munkáiban, de tudunk róla, hogy főleg a harmadéveseket már befogják erre is. Teszem azt a mester elvállal egy munkát, s elküldi a gyereket, hogy csinálja meg helyette. Ö felvesz érte mondjuk 500 forintot, s a tanulónak ad belőle 100-at. Ha kérdezem a gyereket, hogy fiam, miért csinálod, azt mondja, hogy kell a pénz neki. De már arra- is kitanították, hogy az istennek se vallja be, hogy kinek a megbízásából dolgozott. Én tudom, de hogyan bizonyítsam be. hogy a tanuló nem a keresztapjánál dolgozott, ha ő ezt állítja?” — így a gyakorlati oktatás- vezető. Vagy más: A szakmunkásképző intézetek többnyire — éppen a rossz tapasztalatok miatt — nem veszik szívesen, ha kisiparoshoz kerül szakmai gyakorlatra tanulójuk. (Küzdeni persze éppenséggel nem lehet ellene, hiszen a szolgáltatások fejlesztése éppen ezt kívánja.) ,',Űjabban nem a kisiparos keres tanulót, hanem a tanulók, azaz a tanulók szülei keresnek mestert. És a mesterek — tisztelet a kivételnek — nem mindig a gyerek „két szép szeméért” vállalják az oktatást. Minél divatosabb egy szakma, annál magasabb az „árfolyam”. — hallom egyik intézetünkben. Az iménti példák természetesen kiragadottak, általánosítani belőlük semmiképpen sem szabad. A kérdést azonban feltehetjük: ugyan milyen irányba fejlődik majd a szakmunkásképzés és milyen munkásokká válnak az újabb és újabb generációk? Török Erzsébet „A mi emberünk” „Rossz receptek”
