Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1984. JANUÁR 7. Irodalom, művészet 9 Suhai Pál: Anyám a föld Anyám a föld. Hallom szivét,- dobog, dobog - értem szavát,- susog, susog s tudom, ha gyom feszíti szét csukott fogát: hozzám beszél. Arcomba vág: vés sző-szavát, ne feledjem erdőinek mondattanát. Szívós, konok füleivel- anyám a föld - nevel, nevel. Fűnek, fának ő szült ide. Mikor csontom fogadja be, akkor is szül: visszafele. Olyan anya: két világra néz kapuja: azon járok ki-be, ki-be. Szepesi Attila: Villanások GYEREKKORI VERKLIDAL rossz fadobozból sramli nyöszörgél tántori dallam végig az utcasoron udvarok óaranyán ej bo-bolond dal buckavető dal hetyke bo-bongás mégis mintha bitófán csiszorogna a szél SZIGLIGETI FENYŐK Kék Himalája fenyői a málló várfalak alján águk közt zsinatot csuszka pirók cinege kérgükben lámák csengői rekedt imamalmok lábuknál duruzsol lenn a Tapolca-patak AUTÖRONCS AZ ERDŐN billenten-feketén áll szurdok tüskebozótján volt görgő palota tengerekig tovatűnt éji lidérc ráles kuvvk és ráröffen a vadkan kormányán mohazöld nagyszemű béka guggol ALVILÁGI ÁKOMBÁKOM csávó lökd a rizsáit gógyin csiripelj hol a korpa mólé kókuszodat mert a kezedbe adom hát letejeld a zsugát és kússz el húzzad a tompost csak ne habókold azt, hogy Bem-apó vagyok én jadzott tehén néz hasonló szerelmet es érdeklődéssel és isteni csodálattal kicsinyére, mint ahogy én szemléltem váratlan fölfedezésemet. Ez már aztán igazi alkotás, akárhogy is nézzük! Hazamentem, és lecsaptam az asztalra a kenyeret és a húst. Mindenki azonnal odanézett. és így szólt: — Ejha! Ez nem lehet igaz! Tíz perc alatt! Mondd, hogy csinálod ? És én megmagyaráztam: „Fehér, takaros házikó, ikét hársfa elöl, innen az anyai szó, innen, a bölcső mellől. Itt, a vén hársak alatt kergettem labdát oly sokszor ...” Ügy, ahogy ott álltak, azonnal leültek, összenéztek, és megkérdezték, hogy érzem magam. Mondtam nekik, hogy nem is élek. hanem égek, mire néhányan öltözködni kezdtek, valaki pedig elkezdte babrálni a telefont. Az a nézet járja századunkban, hogy még ha a rács mögé is dugnak valakit, nem másért teszik, csak azért, hogy segítsenek rajta. De mi marad akkor a kórházaknak és a tébolydáknak? Éppen ezért, követve a józan ész parancsszavát, hagytam a kenyeret és a a húst. nyakamba vettem a várost, melynek még egv családnál is nagyobb szüksége van a költészetre. A trolibuszon megállított az ellenőr. A nőnék arcára volt írva egy súlyos falusi árvíz, két válás és egy új, fájdalmas megcsallatálsj továbbá három szívroham. Ha hozzátesszük ehhez még azt is, hogy nem volt jegyem, képzelhetik, miként éreztem magam, mikor hallom: — Kérem a jegyét! Ekkor azonban így válaszoltam: — Mágikus szemei vannak. Elképedve nézett rám. — Magának bűvös szemei vannak — folytattam. — Maga mindent lát, hogy a jóisten áldja meg azt a két szép szemét, melyekre csak csókok százait hinthetem. Az-ellenőr derogyott az ülésre. úgy meg volt lepve. Mit tehettem volna azon kívül, hogy folytatom a félbeszakadt ellenőrzést? Így is cselekedtem. Darabokra szaggattam az utasok jegyét, és a szemétbe hajítottam. A trolibusz őrült módjára egész éjszaka a körúton keringett, mi pedig egymás után szavaltuk a verseket és poémáikat, s csak a hajnalok hajnalán, de lehet, hogy már csak kora reggel határoztuk el, hazavisszük a sokunk által az utolsó pillanatban vásárolt feketeborsot és kenyeret. Ennek érdekében a troli tett még néhány kört Szófia körül, s mikor már valamennyien leszálltunk, vettük észre rémülten, hogy vezető nélkül közlekedtünk. hiszen a sofőr holtrészegen aludt a hátsó ülésen. Hiába is próbálnám meggyőzni önöket arról, hogy még egy trolibusz is röpülhet a költészet szárnyán, ha úgy is tudom, nem fognak nekem hinni ? Fordította: Adamecz Kálmán rkot ástak valahol a közelben, s a kotró elvágott egy vezetéket. Onnan tudtuk meg, mert leállt a mosógép. Nézem az automatát — rendben. Kicsavarom a dugós biztosítékokat, semmi bajuk. Akkor jutott eszembe az órök, mert kis hazánkban ritkán fordul elő, hogy ha valahol árkot ásnak, el ne vágjanak valamit. Ügy is van. — Tudunk róla — mondja az áramszolgáltató vállalat a telefonba. Elindultunk megjavítani. Alkonyodik. Egy ilyen javítás nem egy-két óra. Elő kell venni a lámpát. Szép barna porcelán lámpa. valamikor a mennyezeten függött és súlyzó ellenében lehetett lehúzni, ha meg akartuk gyújtani. Télen korán sötétedett, mire a tyúkok elültek, mi is előkerültünk a szánkózásból, csavargásból s leültünk a tűzhely elé, hogy megmelegedjünk. A tűz pattogott, fénye kivilágított a két lyukon, ami olyan volt, mint két villogó szem. (Orra is volt a tűzhely ajtajának: a nagy fehér zománcos gombja, amivel kinyitottuk.) Nagyapám az asztalnál ült, előtte fél üveg kadarka, nagyanyám a fásládán bóbiskolt s időnként fölneszeit, hogy tegyen a tűzre. — Hát a Toldit tudjátok-e, su- hancok? Megmelegedtünk márr s lángot leső szemünk körül ott felhozott az álom. amikor elkezdte mondani nagyapám: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Messziről lobogva tenger pusztaságon...” S lobogott valóban. Ott táncoltak a fényfcari- kák a padlón és a meszelt fagerendás mennyezeten. Nagyapám végig tudta a Toldit. A nagyszalontai iskolában, hajdan ahova járt, csak az első éneket kellett kívülről megtanulni, de ő annyiszor elolvasta, hogy megtanulta végig és mondta nekünk esténként. Így ismertem meg Arany János balladáit is, lámpagyújtás előtt. Máig fülembe cseng a „hűs cseppet, hű csehem” meg a „Kont, a kemény vitéz.” Ä Leveszem hát a lámpát a szekrény tetejéről, a múltkor sikerült ötös belet szereznem bele, petróleum is van itthon, motormosáshoz. Meggyújtom a kis lángot, lehúzom, óvatosan ráteszem az üveget, s valami régen nagyon régen látott meleg fény önts el a szobát. — Büdös — mondja kisfiam és duzzogva kotorászik a játékai között. Tudom, hogy a Petrocellire gondol, amit ma nem tudunk megnézni, ezért röpködnek a várvédő katonák a padlón szanaszét, akik voltaképpen semmiről sem tehetnék. Feleségem a mosógép miatt zsörtölődik, hogy ott a sok ruha a vízben, s még jobban beléjük ázik a piszok'. — Hej — te cseh vitéz, te cseh vitéz, aki Toldi vasmarkába adtad a kezed! Hova tűntél az időben? * * * Falura mentünk a múltkor, feleségem szüleihez, mint a kirándulók. Két napja állt el az eső, s a Tisza-ártéri öntéstalaj minden lépésnél leszedte gyermekeim lábáfát, gyújtóét is csinálj, ón meg va-1 lami újságot keresek. — Olvasni akarunk? — kérdi a kisfiam. — Nem. Begyújtani. * * * Mester Attila; Áramszünet ról a divatos félcipőt s a fűzött sarut. Gumicsizma kell ilyenkor ide, de ki tart ma már városi lakásában gumicsizmát? Legfeljebb a horgászok. Az öregek nem voltak otthon, elmentek valamelyik asz- szony lány Ükhöz Szőlősre, Szalókra, ki tudja. Fáradtak voltunk az utazástól és a koránkeléstől. Hol lehet a kulcs? Valamikor itt nem zárták kulcsra az ajtót akkor sem, ha hosszabb időre mentek. Bözsi néni nézett át napjában többször is a szomszédból, krumplit főzött a malacnak, répalevelet vágott a kacsáknak, s ha végzett, behajtotta a pitvarajtót. Bözsi néni már nem lakik a faluban, felment a fiához Pestre, s most valahol a lágymányosi lakótelepen ül egy hatodik emeleti erkélyen, s a kacsákra gondol, amit az öreg kotló költött ki a kiskonyhában. s mire kitavaszodott, úgy gurultak az árokpart füvén, mint megannyi sárga pihés kis göröngy. De hol lehet a kulcs? Mert el nem vitték, az biztos. Feltapogatunk a gerendára, nincs. A góré ajtaja nyitva, s belül van egy nagy szeg. Azon sincs. Végül apósom rég használt gulyás tarisznyájában leljük meg a tengeri daráló felett. — Akkor hát, mintha itthon lennénk — mondja a feleségem. — Apríts Irodalmi oldalpárunk képeit Révész Antal grafikáiból válogattuk. összeállította: Rékasy Ildikó A paradicsomot már elpalán- tálták, s a tormának akkora levele van, mint két tenyér. A sárgarépának, petrezselyemnek még cérna- vékony a gyökere, tehát szalonnát sütünk és zöldhagymát eszünk hozzá. A tűz ropog, száraz fát, száraz akácfát tettünk rá, s fiam míg maljszolija a sízaflonmás kényénél), csöndesen megjegyzi: — Anyu, de jó, hogy paraszt voltál valamikor. Most mihez kezdenénk ebben a házban? Pedig már ez a ház sem a régi. A kemencét lebontották, palára cserélték a régi nádtetőt, s az istálló is üres. Piros, a hajdanvolt kezes tehén jászla előtt most régi szerszámok rozsdásodnak, s egy lóhoz való ekekapa. A faluban korszerű tejkombinát van, gumitömlőkön megy a fejőgóptől a tej, s fölül a mestergerenda alatt karvastag üvegcsőben bugyborog tovább. Gyerekeim ámulva nézik. — így készül a tej? — Készült — gondolom én, mert még emlékszem Pirosra „akire” itt egyetlen tehén sem hasonlít. Egyformán szomorúak — majdnem azt írtam szót- lanok. Fülükben műanyag lap libeg s rajta számok. — Evőgépek — mondja a kisfiam — és közben adják a tejet. * * * Kiscsirkék kelnek a tojásból. Mozog, billeg a szalmán a tojás, majd egy belülről jövő csőrütéstől hálósán megrepedezik. Állunk a születés nagy misztériuma előtt, s nincs egy szavunk se. Most már egy másik is-mozog, fiam szájára teszi ujját, s leguggol a meleg kosár fölé. Valahol lökhajtásos repülőgépek zúgnak, atomreaktor épül, olaj buzog a tengerekbe, itt most a harmadik tojás is megreped, s billeg, mozog a negyedik is. A legelőször kikelt kis nedves pehelygubanc sután mozgatja szárnyait. — Repülni akar,: látod? Pedig még meg se száradt. * * * égre megjön áram. Felbúg a bekapcsolva hagyott mosógép, s a tévé elkezd hunyorogni. A Petrocellinek már vége, ma sem tudtuk meg: felépült-e a házuk a sivatagban, vagy a lakókocsiban élnek még mindig. Elfújom a lámpát, és mintha a múltat fújnám el vele. Valami fontosat, ami többé már nem jön vissza. Vagy csak egy kormos kis láng volt? Ni, hogy befeketítette a lámpaüveget. Talán a petró sem olyan már, mint valaha volt. — Vagy mi hagytuk túl magasra lobogni ?
