Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
8 Irodalom, művészet 1984. JANUAR 7. SzGcs Mariann Sniczler mégis hegedül A prímás komótosan leeresztette vonóján a lószőrt. A bőgős már elvonszolta hangszerét a sarokba. A cimbalmos kirázta a térítőt és letakarta a húrókat. Eközben Sniczler lassan elindult a zenészek felé. A kávésnő oldalba bökte a pincért. — Kezdődik a műsor. A pincér mérgesen nézett Snicz- lerre, akit ebben a pillanatban a jó fenébe kívánt. — Uraim! Várjanak! Az én dalomat tudják-e? — kerülgette az asztalokat Sniczler. A zenészek úgy tettek, mintha nem is hallották volna meg a férfi kérdését. Elvégre záróra! Már eloltották a hangulatvilágításokat, az asztali gyertyák is egykedvűen füstölögtek, s az abroszok felét is összeszedték. Ez az alak pedig itt ténfereg körülöttük! — Már eljátszottak mindent a zenész urak — szólalt meg a kávésnő. — Nem magát kérdeztem, aranyoskám, hanem őket. Ezt a dalt még nem játszották! — mondta Sniczler, és dudorászni kezdett. A zenészek még most sem figyeltek rá. Erre Sniczler kedélyesen belekönyökölt a cimbalomba. A hangszer tulajdonosának még a lajbija is belesápadt. — Ez cimbalom, uram, nem sön- tés! — próbált udvarias lenni a cimbalmos, de elemi erővel ragadta karon a vendéget, és tuszkolta egy székbe. — Ilyen nótát mi nem játszunk — szólalt meg nagysokára a prímás. — És különben is záróra. Majd legközelebb megbeszéljük! — Akkor adja ide a hegedűjét, hogy eljátszhassam! — Sniczlerkém, záróra. Rendezhetnénk a számlánkat? — lépett közbe a pincér, és sajnálkozva nézett a prímásra. Kutya egy helyzet. — A hegedűt! — hörögte Sniczler. — Játszani akarok! — Majd legközelebb. Addigra megtanulom a maga nótáját! — Mindig ezt mondja. Elég volt! Nincs legközelebb! Most akarom! — Sniczlerkém, nyugalom! Nyu- ga-lom! Tehát volt két korsó sörünk, ogv borjúszelet. Savanyúság? — próbálkozott a pincér. — Hagyj békén! A hegedűt akarom! — azzal félrelökte a pincért, és kikapta a tokból a hegedűt. A prímás villogó szemmel rohant utána, Sniczler futás közben fölkapott egy kést és megállt. Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. — Adja vissza a hegedűmet! — Nem! — szorította Sniczler a szívéhez a hangszert, és úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. — Nem! — toppantott a lábával. — Hívjátok a rendőrséget! — szólt a pincér a tálaló ajtajában álldogáló személyzetnek. Sniczler a rendőrség szó hallatán letette a hegedűt, a kést pedig tovább forgatta a levegőben. — Átkozottak! Hát itt kihalt minden lelki szépség? Senki nem akar hegedűszót hallani? Istenem! Mivé lett ez a világ! — azzial lerogyott egy székre és zokogott. — Részeg állat — suttogta valaki. — Két korsó sörtől? — csodálkozott a pincér. — Szerencsétlen — legyintett a kávésnő. A teremben, ahol alig egy órával ezelőtt még német turisták énekelték a „trink! trink !”-et, egy diák- társaság pedig valami disznó dalt óbégatott. Sniczler zokogása olyan volt, mint egy szomorú bohóctréfa. Az aréna közönsége némán figyelte. Senki sem mert megmoccanni. Sniczler minden este eljátszotta ezt a jelenetet, de a végén sose sírt. A panaszkönyvet kérte, és göcsor- tös, fáradt kezű írásával beírta, hogy „a vendéggel méltatlan módon bánnak a zenész urak”, majd emelt fővel távozott. De ezen az éjszakán nem kérte a panaszkönyvet. Szótlanul fizetett, és kiibotor- kált az ajtón. — Te, Józsi! — szólalt meg a döbbent csendben a nincér. — Mi lenne, ha egyszer odaadnád neki azt a nyavalyás hegedűdet? — Ennek? — morogta a prímás, és megvetően nézett a halkan becsukódó ajtóra. — Miért ne? — csillant fel a kávésnő szeme. — Tudjátok, hogy ki ez? — Hát? ... a Sniczler. Törzsvendég, nem elég? — vonta meg a vállát a pincér. — Van egy kis flúgja, de kinek nincs? Már egy éve, hogy idejár. — És olyan áhítattal figyeli a Józsit! — toldotta meg a kávésnő. — Ez egy bádogos! — böffent ki a prímásból. — Na és? — Ez úgy vagdossa a lemezeket, mint más a papírszalvettát. Ha ez megfogná az én hegedűm nyakát, hát úristenemre, hogy össze is Toppantaná! Olyan erős kézszorítása van az ilyeneknek, mint a bivalynak! — Honnan veszed, hogy 'bádogos? — kotyantott bele a klarinétos. — Miért ne próbálhatná ki a hegedűdet? — No persze. Te könnyen vagy. Nem klarinét a mániája. De ha azt kérné, te se hagynád, hogy teleköpködje! — Ide figyelj, Józsikám! — kezdte újra a pincér. — Fogadjunk, hogy ez a Sniczler elhúzza a saját nótáját! A prímás üsszéhúzta a szemöldökét. — És ha eltöri a hegedűmet? — Megveszem néked. Na?! Egy láda pezsgőben fogadjunk! — De ne csak nyiszogtassa, hanem húzza el tisztességgel a saját nótáját — állt rá a prímás. Másnap, aki szabadnapos lett volna, az is 'benn maradt. Mindenki várta a zárórát. A zenészek szokás szerint összepakoltak. Sniczler bágyadtan felállt, és elindult a prímás felé. — Uraim! Várjanak! Az én dalomat tudják-e? A prímás nagyot nyelt. A pincér bátorítóan kacsintott rá. — Mi a kedves vendég nótája? Sniczler akadozva dudorászta. A legjobb indulattal sem lehetett rájönni, hogy milyen dallamot dönög. — Ilyet nem ismerek. — Akkor én megtanítom magának. A prímás reszketve adta oda a hegedűt Sniczler kezébe. Sniczler egy pillanatra visszahőkölt. Ellenállásra számított, mint mindig. A teremben csak a személyzet szuszogását lehetett hallani. A pincér vigyorogva nézett a prímásra. A cél előtt vagyunk, gondolta. Sniczler megsimogatta a hangszert, majd óvatosan az álla alá helyezte. A vonót lassú, ünnepélyes mozdulattal tette rá a húrokra. Ügy állt ott, mint Yehudi Menuhin. Visszafojtott lélegzettel várt mindenki. _ Na, most! Sniczler behunyta a szemét. — Koncentrál! — súgta izgatottan a kávésnő. A pincér bólintott és izgatottan várta, hogy Sniczler elkezdjen játszani. A személyzet egy perc múlva mozgolódni kezdett. — Mi lesz már? — türelmetlenkedett a kávésnő. s niczlert már semmi sem zavarta. Arca átszellemült, pocakos alakja méltóságteljesen megnyúlt. Mozdulatlanságát néhány verejtékcsepp zavarta meg, amint eszeveszetten rohant végig az orrán. Sniczler a zenére figyelt, amit egyedül és kizárólag csak ő hallott. Sniczler teljes lényével hegedült. Mester Attila: TÓTÁGAS A folyó mintha állana, a part meg mintha szállana. Egy kecske - fához kötve lánccal - sodródik fölfelé az árral. Sodródik vele a malom, eperfával az udvaron, két tarka nyúl a fa tövében egy hullám tetején van éppen. Láttál már suhanni falut? Tajték völgyekben fut az út, s billeg a templom tornya, mintha a komp mellett a bolya ringna. Üszik az ég - visszafele. Két hullámzó part megy vele. Kotyog a csónak: sehova - de ez már filozófia . : . n mwmw BHBLiflHHHHUHIHdHHHAilBflilJVI Miron Ivanov: Egy kis költészet Kisüzemi kenyérért álltam sorba, de valahogy elveszítettem a türelmemet. Először csak hallgattam, hallgattam, aztán elemi erővel kitört belőlem : „Lélek és szárny nélkül csontváz vagyok csupán ...” A közelben .állók kérdően néztek rám, én azonban össze sem rezzentem, és bátran folytattam : „Oh, Ifjúság, Varrj nékem szárnyakat varrj ad titáni váltamra!” Ekkor az emberek szemmel láthatólag mind félém fordultak, mintha már nem is érdekelte volna őket a fehér kenyér. Mivel tekintetükből egyfajta várakozást olvastam ki (lehet, hogy éppen ezért tört ki belőlem a színész), így szóltam: „Könnyen siklik a csónak, segítő szelek szárnyán, s a messzi ködben hazai partoknak szélei epedeznek árván” Meghallgatván ezt á gyönyörű költeményt, az emberek félrehúzódtak, és ezt mondták: „Vegye barátom, vegye csak meg a kenyeret, és térjen haza!” Megvettem a kenyeret, és lehet, haza akartam menni, hogy elgondolkozzak afölött, miiként támadt ez az érdeklődés a líra iránt, időközbe» azonban elhatároztam: nem sietem el a következtetések levonását, bementem a henteshez. ahol — anélkül, hogy akár egy pillanatot is vesztettem volna — fürgén beálltam a sorba, és így köszöngettem: „Hol van hát hűséges népem, hol terül szerelmes rónád, hol ragyog fényt adó szikrád?” Az emberek körülnéztek, mintha attól féltek volna: őket vádolom a tűzgyújtás miatt, vagy hogy ne adj’ isten, megégnek! Valaki meg is kérdezte. mit szeretnék. Homlokom rácolva így feleltem: „Szeretem én az eget és a földet, a telet, a nyarat, s a napsugaras rétet, szeretem az embert, ki testvér nekem mind, a hegyeket és völgyeket, erdőt s mezőt, mely szelíden felém int, legjobban azonban téged szerették, fedéladó hazám, hol...” Nem hagyták, hogy elmondjam: „a bölcső még visszhan- gos az otthoni szótól, anyám”, és előreengedtek, hogy megvegyem a húst. Fölösleges ecsetelnem, menynyire él vótam képedve fölfedezésemtől. Valószínűnek tartom, csak egy frissen bor-
