Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. JANUÁR 2 I Arcképvázlat I Parancsnokból közkatona Lehet, hogy első hallásra nem érthető, mégis azt mondom, Kovács Sándornak az az egyik legnagyobb érdeme; mindent megtesz azért, hogy ne kelljen, pontosabban szólva: jórészt ne kelljen hivatását gyakorolnia, ö ugyanis a törökszentmiklósi munkásőr zászlóalj parancsnoka, és a testület jelszava szerint fegyverrel, munkával, felvilágosító szóval kellett évtizedeken át küzdenie a szocializmus ügyének térhódításáért. A párt jó politikája mellett a hozzá hasonló embereknek is részük van abban, hogy az ellenforradalom legyőzése óta a fegyver csak záloga a rendnek, és az ország boldogulásának egyik fő tényezője a termelő munka, a közélet pezsgése. A fegyvert azóta nem kellett hász- nálni. csak készenlétben,tartani. A hangsúly — a kiképzési és a szolgálati feladatok mintaszerű elvégzése mellett — a munkásőrségben is a termelésben való helytállásra, a közéleti aktivitásra helyeződött. Régebben politikai tiszt volt a határőrségnél. Ott tanulta meg, hogy a legeredményesebb „parancs” a meggyőzés. Jószerével festék- szagú volt még a parolin a vállán, amikor bekövetkezett az ellenforradalom. Űt- ja a karhatalomhoz, majd a munkásőrséghez vezetett A kunhegyesi önálló munkásőr század parancsnokaként vett részt a közbiztonság erősítésében. Néhány hónap híján tizenkilenc éve áll a törökszentmiklósi munkásőr zászlóalj élén. Huszonhét éve van parancsnoki beosztásban. A szolgálati időt tekintve ő a legöregebb a megye parancsnoki állományában. Volt úgy, hogy két város és a törökszentmiklósi járás munkásőrei hozzá tartoztak. Azt mondja erről: „Nagyobb területen jobban kellett kapaszkodni azért, hogy a követelményeknek megfeleljen az egység, mert arról ítélik meg a parancsnokot. így is van ez rendjén”. Könnyebb lett a helyzete, amikor megszűnt a törökszentmiklósi járás. A köny- nyebb helyzet alapvetően nem jelentett más feladatot, hiszen — az ő szavaival élve — a munkásőrök számára a cél azonos, mindenhol egy gazdát szolgálnak, a párt politikáját képviselik. És a törökszentmiklósi zászlóalj nem is akárhogy képviselte azt! Helytállásának eredményeként tavaly az országban elsőként kapta meg A munkásőrség kiváló egysége címet. Amikor azt kérdeztem a zászlóaljparancsnoktól, hogy a testületi munkájában mit tart legnagyobb sikernek, azt felelte: „Talán azt, hogy a zászlóalj egy nyelven beszélő, a pórt politikáját egyértelműen értelmező, a feladatokat jól végrehajtó egység lett. A felvetődött gondok sem nagyságrendjüket, sem fajsúlyúkat tekintve nem voltak jelentősek, nem rázták meg az állományt. A törökszentmiklósiak sosem voltak sereghajtók. Ötször nyerték el a megye legjobb egysége címet. Kézenfekvő volt ezekután a kérdés Kovács Sándorhoz: milyen az egységét sikerre vivő, jó parancsnok? „Jókat tudsz kérdezni”, — mormogta, majd így summázta véleményét: „A jó munkásőr parancsnok katonai ismeretekkel rendelkező politikai munkás. Igényes önmagával és a beosztottaival szemben. Tud követelményeket támasztani, de ugyanakkor emberséges, igazságos. Nemcsak parancsol, hanem tud elvtársi, emberi kapcsolatokat is kialakítani. Elkötelezett a párt ügye, politikájának szolgálata iránt. És tud mozgósítani is. Mindebből adódik az a következtetés. hogy a munkásőrségben nem elég a kinevezés, itt az is kell-, hogy a munkásőrök elfogadják a parancsnokot”. Két felnőtt gyermeke van. A fia katonatiszt. Jogot végzett, második éve fogalmazó a hadbíróságon. Az idén lesz a kinevezése. A lánya az egészségügyben dolgozik. — Nevelésük terhét jórészt a feleségem viselte. — mondja. -i- Olyan lekötöttséget jelentett a szolgálat, hogy jószerével észre sem vettem, hogy felnőttek a gyerekek. Február elsejével nyugdíjba megy. Szülőfalujában, Kunhegyesen épített egy családi házat, oda költözik. Álláspontja mélységesen emberi : — Ott élnek nyolcvan éven felüli szüleim, közelebb kell kerülnöm hozzájuk, hogy jobban gondjukat viselhessem. Egyébként hosszabb szabadságot szeretnék már. Hiába, elrepült az idő, köny- nyebben fáradok. További pártmegbizatásként inkább csak munkásőri, vagy azzal rokon területű feladatkört tudok elképzelni. Most már természetesen nem főállásban, parancsnokként, hanem csak társadalmi munkában, közkatonaként. Bízom abban, hogy a kunhegyesi bázison találnak majd munkát számomra. S. B. Tiszafüredi fazekasmunkák Néhány hónapja zsüriztette új figurális munkáit Szűcs Imre tiszafüredi fazekas, a Népművészet ifjú mestere. Az egyszerű díszítésű női és férfialakos pálinkás butellákból és gyertyamártókból több tucatot rendelt tőle a Népművészek Háziipari Szövetkezete Kilenc kísértő kép A korán sötétedő délutánon villanyt kell gyújtani a napköziben. A jóságos, nagy türelmű fiatal tanítónő teszi a dolgát, ahogyan szokta. A nagyobbaktól megkérdezi, kaptak-e osztályzatot délelőtt, aztán elkezdi velük a házi feladatok készítését. Míg azok csendben dolgoznak!, olvastatja a legkisebbeket. Közben a harmadikosoknak elmagyarázza a szám- tanpéldát, s oda-odanéz egy- egy füzetre, megy-e a megoldás? Szinte egész délután egy percre se pihen meg a katedrán, jár-kél a sorok, a padok között. A gyerekek nagyon megszokhatták, nyugodtan dolgoznak, azt hiheti az ember, még nyugtatja is őket a tanítónő éber figyelme. Mire kint teljesen besöté- tediik, vége a napközis foglalkozásnak. A gyerekek magukra kapják kabátjukat, s párosával sorakoznak az iskola udvarán. A tanítónő is kabátot terít a hátára, megy a sorral. Alig érünk az utcára, már újabb kapun be, mert hazaértünk. Ez a haza pedig tanyasi gyerekek kollégiumaként ismeretes a Tisza-par- td kis községben. Három település gyerekeinek ad otthont. — Amikor a hatvanas évek közepén felépült, még igen nagy szükség volt rá — mondja az iskolaigazgató. — Nagy, tanyás települések voltak a környéken, s kellett segíteni a kisiskolásokon. Ne gyalogoljon a tanyasi gyerek napjában nyolc-tíz kilométert az iskoláig és haza. Óh, szépek, hősiek voltak az első évek! Amikor a szülő megértette, hogy a gyerek érdeke a kollégium, elengedte hazulról, s csak hétvégeken látta fiát, lányát. Észrevehetően jobb volt később a tanulmányi átlag, többén indultak városba továbbtanulni — szóval volt értelme. Az első kollégiumi év óta majd’ húsz esztendő telt el. Nincs már annyi kollégista, mint akkoriban. Az épületet negyven gyerekre tervezték, most pontosan huszonegy a lakója. Segítség az huszonegy gyereknek, a szülőjének is — gondolom, miközben az emeleti társalgóban ismerkedünk. Minden gyerek szép, de szemem először egy, a szebbeknél is szebb szőke, kék szemű kislányon akad meg. — Messzi tanyára mész haza pénteken? A gyerek kerekre nyitja a szeméti. — Nem, csak idei, a másik utcába, nagymamához. — Ugyan, nem is hiszem, kicsi vagy még arra.- Megsértődik. — Először a fehér ruhát rakom, adogatom a gépbe, aztán a tarkát, végül a legkoszosabbat. És ha elég vizet hordtam, kétszer öblítek, ha kevesebbet, akkor is kétszer, csak valamivel kevesebb vízben. Tetszik már érteni? Az első osztályos kisle- gény, amíg a lány beszél, áll mellette, szinte hozzábújik. A kislány megérti a ki nem mondott kérdést. — Ez a testvérem, otthon van még két kisebb, de azok nem igazi testvérek, csak az anyukánkról. És azért kell nekem sokat segíteni, mert az anyukánk nagyon fáradt. — Ti is tanyán laktok? — Áh, dehogy — rázza a fejét az öccse. — A szomszéd faluban, még gyalogolni se kell a busztól sokat A gömbölyű kislány ezt már nem bírja tovább. A testvéreket egy mozdulattal odébb tereli, s kérdezés nélkül hadarja. — Nekem nincs testvérem egy se, és mi is ott lakunk a faluban és nagyon szép házunk van, és anyukám a városban dolgozik; és én annyit betegeskedtem, úgy döntöttek, jobb lesz itt nekem. Szeretek itt lenni, csak sokszor a többiek szekálnak, hogy kövér vagyok, pedig én csak beteg vagyok, súlyos műtétem volt, és ezért éntől em apuka, anyuka semmit se tagad meg, sok süteményt pakolnak hétfőn reggel, ha eljövök, meg közben is hoznak. Mert a vesémre az édesség nem árt. De azért én sokszor megkínálom a többieket is. Két tanítónő ül a gyerekekkel a társalgóban. Mind— Akkor tulajdonképp tanyai gyerekek kollégiur ez a ház, vagy nem? Nem szívesen vállalkozt az ítéletfélére. Az igazga meg a helyettese bátrabb! kimondja. — Már rég hátrányos hel zetű, nehéz családi körűim nyék között élő gyerekek o hona ez. Van, akinek elhi korán az édesapja, s az an ja a városba jár három m szakba dolgozni. Érthet hogy megragadta az alkr mat, itt közösségben vanna nyugodtan tanulhatnak gyerekei. Aztán van olyan ahol maga a szülő mondj zavarja a gyerek állandó ji lenléte. Nehezére esik a goi doskodás is. Több alkoholt* teg családból van gyerekün s olyan is van, aki hétfői ként úgy érkezi vissza: „Óh, de j hogy megint i lehetek!” Va olyan kisfiú, al este, elalvás elő azt mondja, fél az anyukáját, há' ha megint vesz« kedés, verekedő van otthon. H szerdán — akkc van a szülői látc gatás délutánja - szóval ha szerdá délután nem jö az édesanyja, est már verekszil alig bírunk vele Félti az ányjá szinte remeg érts Az a szép szők kislány egy meg gondolatlan há zasság első szülőt *4 Tizenvalahán; éves anyja, apji helyett még min dig jobb á nagy mama istápolása » bár az öregasz szony se veti mej az italt. Valószí nűleg ezért bírt; rá a rokonság, ! elsősorban a nagyon normális keresztapa, hogy csal hétvégeken legyen otthon i kislány. — Ezek szerint szint; ahány gyerek, annyi tragédia? A tanítónő elnyomja a cigarettáját, sóhajt, s nem felel egyenesen. — Nagyon kell szeretni, s meg kell érteni azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatják őket. A folyosón a gyerekek már kabátban sorakoznak. Megint megyünk a szomszédba, az iskolába. Az étterembe. Nevetős arcú, kedves, idős szakácsnő fogadja őket. Kiszól a kisablakon: — Tejfölös csirkeszárny csőtésztával, jó lesz vacsorára? Kórus feleli, hogy jó, aztán megindulnak a terített asztaloktól. Az ablaknál megkapják a teli tányért. Attila, a legkisebb vakarcs is biztos kézzel viszi az adagját Csendben, pisszenés nélkül esznek, alig marad a jókora adagokból valami. Aztán egy gyors „köszönjük szépen — egészségetekre” után ismét kilépünk a koromsötét estébe. — És a szüleid? — Pesten dolgoznak, nem járnak haza. Tetszik tudni, én háromhónapos baba voltam, amikor a keresztapukám hazahozott Pestről. Azóta engem a nagymama nevel. — Rég találkoztál a szüléiddel? — Több mint egy éve nem láttam őket. A valamivel idősebb, tán tizenegy éves kislány közel húzódva hallgatja a beszélgetést. Látszik, ő is mondana valamit. Szinte várja, hogy megszólítsam. — Mit csinálsz, ha pénteken hazamész? — Jaj, hát én segítek anyunak — mondja, s vékony arcában csak úgy ragyog a szeme. — Vizet hordók, aztán melegítek, s elindítom a mosógépet. ketten itt laknak a házban, illetve egyiküknek az udvaron áll a szolgálati lakása. Beosztják maguk között a felügyeletet, a ház éjjel- nappal nincs magában a gyerekekkel. Pici nevelői szoba is van az emeleten. Egy cigarettaszünetre oda ülünk be. — Hány igazi tanyasi gyerekük van? összenéznek. — Valójában kettő á huszonegyből — mondja a jóságos arcú, aki délután a napköziben volt velük. Az az igazság, hogy a valamikori sok tanyából már igen kevés maradt. A környező falvakba, meg a közeli városba költöztek! a családok, legfeljebb az öregek, a nagypapák, nagymamák maradtak a régi világban. Az emeleten a gömböc kislány megigazítja ágyán a babáját. Gyors vetkőzés, irány a fürdőszoba. Orrukon friss vízcseppekkel, pizsamában szaladnak a társalgóba, a hírre: fényképész jött, őket. akarja fényképezni, tényleg? Kilenc fénykép készült a huszonegy kollégistáról. Azokról; akikért havonta 180—320 forintot fizet a szülő — s akikre koszt, kvártély, központi fűtés, meleg víz s a többi, személyenként pontosan 21121 forintot költött tavaly az intézményt fenntartó tanács. Ez a kilenc kép kísért azóta is. Rájuk nézek, s kérdezem: Ugye, milyen sokat vállal értük — a család helyett — a társadalom? S mennyi, ami vállalhatat- lan! Sóskúti Júlia I
