Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
s Irodalom» művészet 1983. NOVEMBER 12. hangok este úgy jönnek, mintha a vasúti őrház nem is lenne, csak a sárga ágybunker, a csíkos dunnadomb, a fehér vánkosbozót. Megtapadni csak itt lehet. A ház is fél, mikor jönnek a hangok, a vonattól előre remeg. A mozdony még csak most ér a vörhenyes cserfaerdőbe, de a lüktetés a holdfényes sínekben az őrházig fut, és tovább, a sorompós útátjárókon fölerősödik, harciasán dobog. A lüktetés után jön a vonat, a kerekek ütéseit, ütközők mocorgását-csikorgását, a faülések eresztékeinek recsegését külön- külön érzi a ház, átengedi magán. Gőzsistergés, szénszagfelhő, szik- ratűszúrások. A lépcsők térdmagasságban suhannak el. Vágtatás. Rajtaütés. Támadás. Torkolattü- zek. Sztálin-gyertyák. Liberátorok. Tigrisek. Acélfejű katonák a leponyvázott szalmakazalban. Szecskavágózúgás, trágyadombot öklelő eke, törekhomány. Ez pedig kút. a közepén vagyok. Kinyitom a kút falába vágott titkos ajtót. Az alagút három irányba vezet, hogy biztos legyen a menekülés. Négybe. Vödrök kinn-fönn az udvaron. Mozdony vágtat, mindkét oldalán méteres Rákosikép. Este van,' jönnek a hangok. Bezártad a tyúkólat? Kavics koccan az őrház ablakán. Nem mozdul, nem mozdul, vár, figyel, kivár, ujja a ravaszon, kibiztosít, jó puskáját odahúzza, érzi a colt hideg vasát, megmarkolja a gitár dobját, a golyószóró tusa most állcsontjához simul. Vár. Légy döngicsél a csendben. A falnak is füle van. Üjra koccan az üveg. Ez ő lesz. Azt súgja majd, Alpacca, és az ablakdeszkára ül. A farakások felől érkezik. Mindig a farakások; felől. >— Alpacca... Alpacca, alszol? Ébredj, Alpacca! — Ki az? —Én! A Piros Vadász! — Végre .. . — Meg kellett várnom a vonatot. Elintézted? — Mindent elintéztem. A zárat kilazítottam és Villám patáit beburkoltam ronggyal. — Jól van, Alpacca . . . Derék barát vagy! Ha te nem segítenél, már régen elpusztítottak volna. — A Privát úton menj. A malom és a pálinkafőző veszélyes. — Tudom, Alpacca. — Vigyázz, Mélákra vigyázz! Gyorsan jár a kése. — Mélák? Gondom lesz rá. Ma éjjel kifüstölöm az egész bandát. — A Menyétemberre és a Me- nyétasszonyra is vigyázz. Nagyon vigyázz, Piros Vadász! — Ne aggódj, Alpacca. Elvégzem a dolgomat. — Tudod, hogy az Öldöklő Hiúz kocsmájában is csaknem rajtavesztettél. Egy hajszálon múlt az életed. — Egy hajszál nagyon sok... Nem gondolod, Alpacca? Ajtónyikorgás, lámpafény, bakancsléptek. A konyhából beáram- lik a főtt krumpli szaga, behallatszik a zománcos tál zörgése, moslékosvödör csattanása. — Mi az; te mit sutyorogsz itt a sötétben? — Nem sutyorgok, Apa! — Dehogynem sutyorogsz! Mállóm, hogy sutyorogsz. — Alszok. — Hát akkor alvás, egy-kettő! Ajtónyikorgás, kocsmazaj, szódásüvegek sikoltanak a fényesre sikált bádogpulton, sárgás füst ül az asztalokra. — Menyétember, adj pálinkát! — Nagyon hangos vagy ma este, Mélák. — Mi vagyok? Mi? — Az én tanyámon ez nem divat, Mélák. — Fütyülök á divatodra, Menyétember! Pálinkát adj, mert kilyukasztom a bőrötöket, és fölgyújtom a tanyátokat, hallod?! — Nyughass, Mélák. — Hozod a pálinkát, vagy nem hozod ? — Hozom a pálinkát, hozom már, hozom, Mélák. Persze hogy hozom. De ha szétlövöd a poharakat, nem lesz miből innod, Mélák. — Ne félts engem, Menyétember ... Majd üvegből iszok, Tölts mindenkinek! — Nem lesz ez jó, Mélák. Hamar a fülébe juthat a Piros Vadásznak, hogy Mélák mulat. Hogy a Menyétember kocsmájában mulat ... Ó, Mélák, a falnak is füle van.1.!. Kitudódik, hogy Mélák szórja a pénzt. Forintosokkal snú- rozik Mélák! Miért van ennek a Méláknak ennyi pénze? Miért és honnan? Ezt kérdezi magában a Piros Vadász. — A Piros Vadász semmit sem kérdez, érted? Semmit! Ki se nyitja a száját! — Csitt, csak csendesen, Mélák, csendesen — Tudod, hogy mit teszek a Piros Vadásszal? Tudod, hogy mit teszek a kérdezősködőkkel? — Csitt, te, csitt! — Megmondjam, hogy mit teszek vele? — Hallgass, hallgass, Mélák! — Megmondjam? Elvágom a nyakát! Ágybunker, dunnadomb, vánkosbozót. Késköszörülés vörös kövön. Páros kés, disznóölő kés, húsvágó bárd; köszörülni ezt a legnehezebb. És titokban. Nincs vágási engedély. Tartsd a szád, azt mondja anyám. Egyetlen szót sem, soha,, sehol, senkinek — megértetted? A falnak is füle van. A késköszörülésről se beszélj. Hallgass. Mindig csak hallgass. És a kaszaköszörülés? — kérdezem. Kaszaköszörülés (és kalapálás), a köszörűkő vízzel töltött bádogtokban kopog-lötyög, a tokot övébe akasztja (hátul) a kaszás, minden suhintásra mozdul egyet és nekiütődik a kő a bádognak. Aztán más hangojc is: padláslépcső-kopo- gás. Színek: cseréptetőn zöld moha, fölülről nézve még puhább, szederfa lombja, sötét, istálló fala, fehér, felröppenéskor a telefondrótokat kell csak1 kikerülni. Apám hajlong a lila nyúlkórók között, óriáskarjaival susogtatja a levegőt, órjiáskaszájával óriásrendeket kanyarít a vasútparton. Az esti motorvonat őzet üt, a combokat reggel veszi föl a vezető. Titokban. Apám egész éjjel dolgozik. Tartsd a szádat, azt mondja reggel, egy szót se, megértetted, senkinek sem, soha sehol — megértetted? — Jössz a bolt elé, Alpacca? — Megmondtam, hogy ne Al- paccázz! Tartsd a pofádat! Soha, senkinek, semmit! Hallgass! — Mit izgulsz? Senki sem hallja! — Akkor is! A Piros Vadász nem ismer irgalmat! — Jól van na, most mit izélsz? — Ha fecsegsz nem mondok el semmit! — Nem fecsegek, csak azt mondom, hogy gyerünk a bolt elé. Ott van egy céllövöldés! — Dehogy van! — De van! Isten bizony van! Este jöttek, ott áll a kocsijuk a Czipó-féle bolt udvarán! — Céllövöldés? Milyen? — Milyen, milyen ... Egy céllövöldés ! — Puskás? — Csakis! Ketten vannak, egy sánta öreg meg egy fiatal su- hanc... A nővérem szerint jópofa suhanc! — A nővérednek majd megint gyereke lesz! — Mit bánom én! — Nincs is vásár, akkor minek jöttek? — Vándor céllövöldések, azt mondja a nővérem. Nem hiszed? — Na mi az, öcsi? Te nem lősz, csak bámulsz? — Szeretnél lőni? Na?! — Hát... — Melyikre? A Medvére? Vagy a Rablóra? — Nem ... Én arra a kalaposra ... Annak mi a neve? — Kispofám, azt a legnehezebb eltalálni. Neki a szivarja piros parazsára kell lőni . . . Látod? — Látom. Mi a neve a szivaros- nak? — Ennek? Hát ennek egyszerűen Szivar a neve. Aki eltalálja a Szivar szivarjának a parazsát, kap egy üveg pezsgőt. Érted? — Szivar? Nem hiszem én azt. . . Mélák annak a neve. — Hát elég nagy mélák, az igaz... Hagyja, hogy lődözzenek rá, és egyszer sem lő vissza. — Nem hát, mert a Mélák késes. — Micsodás? — Késes. A kabátujjából csúszik a tenyerébe a kése, és sitty! Mint a villám. — Mi a fene! De szakszerű vagy öcsi! Mi a neved? — Alpacca ... Vagyis Mihály. — Szóval Miska. Na, itt a puska, Miska! Lőj a Szivar szivarjára! — Mélákra? — Felőlem Mélák is lehet. Ha eltalálod, tiéd a pezsgő! — Nekem nem kell. Mélák bandita, a Piros Vadász régi ellenfele. — Aha! Persze..,. Ha te mondod. Na, lőj csak! — A szivarja végére? — Oda, oda. — Mozog! Mozog a szájában a szivar! — Na és? Azért még lőhetsz! Vagy betojtál? — Nem én. — Látom. Hol laksz? — Az őrházban, a vasút-' mellett ... Át az erdőn. — Aha! Apád a bakter? — Az. Ö állítja a sorompót. —■ (Primat Cserélhetnél velem! Na! Nem végleg, csak kicsit! Te idejössz lőni, én meg oda sorompózni! — Nekem nem szabad a sorompót kezleni. Az nagy felelősség! — Ugyan! A puska is az! Van bátyád? — Nincs. — öcséd? — Az se. Nővérem se. Semmi sincs. És nem is szabad semmiről beszélni. — Micsoda? Mi az, hogy semmi? Anyád csak van? — Van. — Na ugye. Meg a bakterház meg a vonatok .. . Igaz? — Van barátom is! — Príma! — De senki sem tudja! — Az a legjobb. Titkos barát. Lány? — Dehogy, ö a Piros Vadász! Mélák, a falnak is füle van, csattognak a hírszámyak, mint vizes lepedők; az almafa és a disznóól közé feszített kötélen csattognak, megfagynak ingek és gatyák, gyerekek bújócskáznak közöttük, ri- kogat az este, a hold hideg halak árnyékait úsztatja istállónk falán, hiába bújsz a pajtába, Mélák, elárulnak az egerek, a szecskavágó vasa mellednek mered, szénában a vasvillák, kaszák, alomban a paták, a falnak is füle van; az üres mos- lékosvödört a vályúhoz verte, a disznókat így hívta haza anyám. — És? .— Mi az és? — Hogy amikor berúgta 'az ajtót, akkor mit csinált? — Mit csinált volna? Berúgta. És csak állt. Kinn a sötétben. Azok meg benn a világosban. — És Mélák? — Mélák is. Bámult ki a nyitott ajtón a fekete éjszakába. Nem látta, de tudta, hogy eljött a Piros Vadász Meghűlt benne a vér. — Lelőtte? — Kit? — Hát a Melákot! — Dehogy! Vagyis később... önvédelemből! De nem lőtt azonnal . . . Érted? — Miért nem lőtt? — Mert nem. — Miért nem? — Kivárt — Én berúgtam volna az ajtót, és durrbele! — Hát ő nem olyan. Mit gondolsz? Azt mindenki tudja. — Szóval berúgta az ajtót, és csak állt? — Ahogy mondod. Állt. A Méláknak meg mintha ólomból lett volna a térde. — Ólomból? — Ahogy mondod. Mintha odaszögezték volna. Pedig a Piros Vadász meg se moccant, csak nézte. — De aztán csak lelőtte? Szitává lőtte, igaz? — Szitává? — Csípőből, két kézzel! Tatatata! — Dehogy! Honnan veszed ezt? — Miért? Nem így volt? — Nem hát! Azt hiszed, az csak úgy van, hogy tatatata? — Ügy hát! Most mit izélsz? Szitává lőtte! — Te aztán jobban tudod, ugye? Te ott voltál, igaz? — És te ott voltál? — Én se voltam ott, de én tőle tudom. Érted? Tőle. A barátomtól! A motorvezetőt följelentették, hogy őzet ütött a cserfaerdőben, és a bakterral osztozott az őz húsán, az új pályafenntartási főnök beült bogárhátú sínautójába, és elbeszélgetett apámmal a várható békekölcsönjegyzés és a jogtalan őzütés lehetséges összefüggéseiről, és megcsóválta kicsi, ősz fejét, csettegett a nyelvével, szívta a fogát, mikor apám a véletlent emlegette; „a véletlenről nekünk más a véleményünk, elvtársam”, mondta az új főnök, és pillanatra sem engedte el a bogárhátú sínautó ajtaját, mintha attól tartott volna, hogy az őrház udvaráról, a farakások felől megérkezik a Piros Vadász, és kissé tántorgó léptekkel, csípőjét hintáztatva, ideges, hosszú ujjaival a pisztolytáskák körül tapogatózva odasétál az új főnökhöz, és a bogárhátú autó fölött elnézve, a szederfákon lakmá- rozó madarak ugrálását figyelve megkérdezi... érdezhet akármit, az új főnök torkához kap rémületében, reszketve beugrik a bogár- hátú autóba, és úgy elrobog; olyan sebesen, mintha puskából lőtték volna ki. (Kék csomagolópapírban fényképalbum, az 1950-es tóparti táborozás képei, kifakult akvarellek az iskolapadlásról, szemléltető képek a földrajzhoz és az egészségtanhoz a szertár ládájából — szürke papíron kajla csontváz fehér temperával —, egy dolgozatfüzet — lapjain hetes a legjobb osztályzat —, s végül a helybeli fényképész felvétele a helybeli búcsúról, előtérben a céllövölde néhány zuhanni kész figurája: Hableány, Rabló, Vadász, Halál.) Bodnár István: Szólni kéne Annyi mindenről kellene szólni. Szólni kéne a halak titkairól. A virágok hűségéről kellene üzenetet hoznom. A temető páfrányairól, a tegnapi szomorúságról, az özvegyasszonyok fohászairól_ — anyámról kellene újra-újra szólnom. Szólni kéne a szótlanságról. A félmondatokká foszlott köszönésekről, a zúzmarák káprázatáról. Tegnap kezedbe fogtad arcom. Látod erről is kellene szólnom. Kisfiam mosolyát is megénekelhetném. Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád Nincs mit mondanom — nincs mit mondanod. Szemed jégvirág borítja — már mögé nem láthatok. Nincs mit mondanod — nincs mit mondanom. Párosán viselt magányunk súlya nem megosztva nyom: egészben a váltadon, egészben a vállamon. Ne értsd félre, ha kereslek: rád találnom nem öröm, tűnt ölelés emlékétől únt öleléshez szököm. Varázsod szét így töröm. Madár János: Téli üzenet Hófoltok. Fehérre meszelt tenyerek. A hallgatás ítéletében; áldott legyen az anyaföld! Áldott legyen a szerelmesek megszentelt lábnyoma! Szavak, szavak.. Mint általában, ha erre jártam, egy felületes pillantást vetettem az utcasarokra. Nem tűnt fel semmi és senki, hiszen a környezet apró változásai a magunkra-figyelés őrültségében elvesztik jelentőségüket; mint ahogy elvesztik mindazok a dolgok; is, melyekről nem akarunk tudomást szerezni. Másnap azonban, ahogy az utcasarkot elhagytam, kénytelen voltam észrevenni. Utánam nézett. Néhány másodpercig a hátamon cipeltem szomorú tekintetét, majd visszafordultam. — Hát te?! — kérdeztem, de valójában nem vártam választ. Az esetlen kérdések sokszor hamarabb elindíthatnak egy beszélgetést, mint a kimért udvariaskodások, a gigerlis szavak. Meleg, barna tekintete vonzott. Nem tudtam kivonni magamat a jelenlétéből. Szemében tükröződtem, s a szavak helyett hunyorítá- sával adta tudtomra létezésemet. Észrevett, tehát vagyok; facsartam ki az eredeti descartes-i gondolatot. — Mi van? — nyögtem kétség- beesetten, mert az előbbi „hát te” sokkal értelmesebbnek tűnt. ö csak állt. Te jó ég! — gondoltam — nincs egy értelmes alany vagy ige vagy főnév vagy tudomisénmi ahhoz, hogy szót értsek vele?! Egy másodpercig farkasszemet néztünk. A hűvös széltől és a föl- fölszakadó benzinbűztől kissé megborzongott. Vállat vontam, és tovább mentem. Jött utánam. ÉrezHorgas Béla: A falnak is füle van
