Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
1983. NOVEMBER 12. Irodalom« művészet 9 * Kisemmizettek Zelk Zoltán: Gyerekek közt Gyerekek közt ültem a földön, gondjaim addig hessegettem s olyan kicsire zsugorodtam, hogy igazi társuk lehettem. De nyelvüket csak rámöltötték s ezt mondták nekem incselegve: — Azért, mert ily kicsinyke vagy csak, attól még felnőtt is lehetsz te... Ültek karéjban és nevettek.... de egy kavicsért lehajoltam: — Látjátok-e? — kérdeztem tőlük, aztán magasra hajítottam. Repült, repült, fölszállt az égre: megismerték, a szőke hold volt! Játszottak volna most már vélem, de sötétedett, alkonyat volt. (1939) A költő hagyatékából. Takáts Gyula: Partunkig hozva Az árnyék áll... A víz szalad ... Itt vagy velem a fák alatt, e víz színét alig csak érve ragyogsz, mint nyárfák tükörképe. Fut a folyó-idő, de rajta átdől az odaát e partra s az állandó, ami a lényed, közénk köti a zöld mélységet. A túlról így, egész e partig reszketve kezemig hanyatlik s nyárfákkal, őszi messzi éggel oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. Tükör síkjában él mélysége, más távlatot ragyogva széjjel. tem, ahogy lábnyomaimba lép. Pontosan a nyomok közepébe. Nem fordultam meg. Gondoltam, megunja és adébb áll. Hiszen semmi közünk egymáshoz! Azért- mert én megszólítottam? De ő nem válaszolt! Ez nem jelenthet semmiféle kapcsolatot közöttünk. Az egyik útkereszteződésnél elébem került, rámnézett, és közben remegett. — Mit akarsz tőlem?! — ripa- kodtam rá. A járókelők értetlenül néztek rám. Az egyik megrovó pillantástól észbekaptam, s alig hallhatóan ismételtem meg a kérdést. Szótlansága kétségbeejtett. Tekintete belémcsimpaszkodott, a lábai pedig valószerűtlenül remegtek, a félelemtől vagy a fáradtságtól, ki tudja? Némasága kibillentett egykedvű nyugalmamból. — Szállj le rólam! — sziszegtem. — Erre félreállt és várt. Elindultam. ö újra követett. Lakásom kapuja előtt megálltunk. Mit mondjak? Hogyan zavarjam el? Eszembe jutott egy régebbi eset. Az is itt történt velem a kapu előtt. Zivatar utáni tócsák terpeszkedtek a járda szélén. Egy ötéves gyerek játszott a kapu előtt. Műanyag dömperét igyekezett az olajtól, kutyapiszoktól bűzölgő pocsolyába kormányozni. El kéne ráncigálni innen a koszból, gondoltam. — Szerintem az a dömper megfullad ebben a mély vízben! Különben is, a dömper csak szárazföldön szokott járni. A gyerek rámnézett, majd lassan fölállt, közelebb jött hozzám, és hirtelen mozdulattal belémrúgott. Aztán mintha mi sem történt volna, visszament a játékához, és könyékig merítette a tócsába. Kimondott szavaimmal, a gyerek rúgásától megszégyenülve álltam. Mit ronthattam el? Mit mondhattam rosszul? Vagy mit mondhattak rosszat előttem más felnőttek ennek a csöpp gyereknek? Megint a szavak! Ezek a kicsorbulni szerető szavak! A kapuban álltunk. Mit rontha-. tok el most, amikor ettől a némaságával tüntető kísérőmtől szavakkal elbúcsúznék? ö is belémrúgna? Vagy talán csupasz mozdulattal adjam tudtára, hogy menjen a fenébe?! Hagytam, hogy tovább kövessen a lakásomba. Már nem szóltam, nem akartam szólni hozzá, ö megállt az előszobában. Levettem a kabátomat, bementem a szobába, és belehuppantam a fotelba. Hallottam izgatott szuszogását és előszobából, de nem szóltam. Elővettem az újságot. Néhány perc múlva annyira belemélyedtem a lap böngészésébe, hogy teljesen megfeledkeztem vendégemről. Csak az egyik apróhirdetés olvasásánál kaptam fel a fejemet. Tízezer forint jutalmat ígértek egy németül értő bo- xer-kutyáért, amelyik kiugrott a gazdája kocsijából. Azóta nem látták. Arkó névre hallgat. Kétéves szuka. — Tízezer forint egy kutyáért! — csodálkoztam, majd bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban szólaltam meg, hogy vendégemmel szót értsek. — Komm her, Arkó! Hab kein angst von mir! Ich tue dir nicht weh! Szűcs Mariann Irodalmi oldalpárunkon Zimányl Alajos linómetszetei láthatók Összeállította: Rékasy Ildikó indketten 80 évesek. A napon sütkéreznek. Az öregembernek már lassan megy a járás, az öregasszony süket. Beszélgetnek. — Apus, szakíts egy almát a fáról! A férfi csoszogva megy a fához, leszakít egy almát, odaviszi az öregasszonynak. — Tessék. — Te bolondos, magadnak is szakíts egyet, s egyél. Ki tudja meddig ehetünk. Az öregember megint elcsoszog a fához, leszakít egy almát, s visszaül a székére, ölébe ejtett karral ül tovább. — Egyél, mire vársz? — Nem kívánom — tagolja a férfi, s kezével is jelzi, hogy semmi sem kell neki. El van rá szánva, hogy végig itt marad a felesége közelében, bár érzi, hogy már ezt sem képes sokáig elviselni. — Á, te ügyefogyott — pattan föl az öregasszony, és szalad, elő- regörbedve, kést hoz meg egy kis- kanaliat, majd hámozni és kaparni kezdi az almát. Kiskanalanként adja az öreg szájába. — Nem kell!... Nem kell! — int az kezével, de a szájába tömködött almát lenyeli. — Mit mondasz? ' — Nem kell! —1 kiabálja most már türelmét vesztve az öregember. — Hogy fekete? — Ne-em kell! — A, dehogynem kell. Csak szalonnát meg kolbászt nem lehet mindig enni. Gyümölcs az mindig kell. Ami terem, nekünk minden kell. Én bizony eszek. Ami nem eszik meg engem, azt megeszem én... Az öregember föláll, a kapu felé megy, lenyomja a kilincsét, megnézi a postaládát, majd visszamegy. — Jött valaki? Az öregember int, hogy seriki sem jött. — A postás volt? — Nem... — rázza a fejét az öregember. — Hát akkor? — Semmi hát akkor, semmi! — Mi van? — Semmi-i! ordít vörösre dagadva laz öregember. — Pópityné? Szegényke, miért nemi engedted be? Biztosan el akarta mondani, hogyan csalja az ura. Én mondtam neki a múltkor: „Bös- ke, a négy fial mindent eltakar, nem kell kiszolgáltatnod másnak az uradat”. Bizony ezt mondtam én neki. Mihez kezdjen ötven éves korában nagy gyerekek mellett... Dolgozni csiak otthon dolgozott mindig. Cafat az, aki elvesizi másnak az urát. Mint ahogy cafka volt a te babád is. Azt hiszed, nem tudom? Persze, te tagadtad, de én utánad mentem és láttam. Bizony nem vonatra mentél, hanem a falu végére, az elváltasszony Nusikád- hoz. — Nem volt semmiféle Nusikám. — Volt. Bizony volt. Hiszen a gyerekeid hoztak vissza hozzám. Visszahoztak tőle, pedig ott zokogtál a konyhaasztalán. És amikor én megkérdeztelek, mit kerestél nála, azt felelted, hogy szereted. És akkor én megpofoztalak. Meg én... Soha nem is bánom! Hiszen én csak azért mentem hozzád, mert arra gondoltam, te olyan derék és megközelíthetetlen vagy, hogy nem fogsz engem, soha megcsalni. És akkor hatvan esztendős korunkban megtörtént. Megtörtént ha mondom. — Semmi sem történt. Semmi, hia mondom! — Ott van az asszonyról a fénykép a dobozomban, a te leveleid között. A temetésére is elmentél, tudom. Azt nem bántam, amiért elkísérted az utolsó útjára. Azt mondják, te voltál az egyetlen, aki a koporsó után ment. Kutyamód halt meg, mert kutyamód élt. Nem tudom elfelejteni neked. . . .Milyen nagyindulatú voltál mindig. Erőszakos. .. Mindig akartál... Majd kicsattantál a sok vértől meg a pi- rosságtól, meg a szerelemtől.. . Csakhogy te nem is tudtad soha, mi a szerelem. Te azt hitted szerelemnek, amikor azt az elvált asz- szonyt magad alá gyűrted. Pedig nem az... Hiába voltál hűtlen, so- sie tudtad meg, mi a szerelem. De én tudom... Mit szólsz hozzá, én Dér Endre: Szerelem tudom.. . Vagy talán mégis csak tudod? hadd lám! — Hagyj engem ilyen marhaságokkal. .. — Lásd, rettegsz az ujjaim érintésétől, mert nem tudod, hogy a szerelem megmarad. Félreudvaroltál, nem adtál jó példát a gyerekeknek, és nem tudod még azt sem, miért csináltad. Oktalan bábu voltál. Nem vetted észre, hogy én éjszakánként liliomokról álmodok. Valóságos szaguk van azoknak a liliomoknak. Csak te semmit sem veszel észre. Na, mégis jött valiaki? — Nem jött senki. — Akkor meg minek járkálsz állandóan? — Csinálni kellene valamit! — Vizet kell hányni? — Dolgozni!... Valamit dolgozni! — vörösödik az erőlködésbe az öregember. — Hát akkor csináljunk! Rajta, csináljunk! Te megpermetezed a szőlőt, én meg megkopasztom a csirkét, rajta hát. dolgozzunk! Az öregember elcsoszog, piszmog, próbálkozik, de semmi nem jön össze. Mintha az emberi tudat is segítségére lenne a megfakult dolgokban, mintha az összemosódni készülő tárgyak elveszítették volna eredeti formájukat... — Add csak ide azt a rézgálicot, úgy látom, nem a te kezedbe való.. Az öregember a fának támaszkodik, s mély zokogásba kezd. Egy megnevezhetetlen pillanatban még- egyszer úrrá lese rajta nagy természete. Rángatni kezdi magáról a ruhát, szakáiét. haját tépi, és megfeszült vénemberi kiáltozásokkal kergetné magát legszívesebben a halálba. — Mit csinálsz te efczeveszett? Ajándék az élet,.. szerelem az élet! Mit tanultál te mellettem, miért éltél velem 60 éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyok én is, öregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le azt az áramot! Képe® lennél a jó gyerekeidet meghurcolni azért, mert te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az ujjaid, és már mindent elfelejtettünk? Az öregember lassan elengedi gyermekei, unokái feketekávés zsinórját, ési megsemmisülve ül vissza helyére. ■— Megnyomkodom a hátad. A fejedet bedörzsölöm sósborszesszel. így ni. Jobb már?... Na látod! Hét gyereket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A halál örök felejtés. Mennyit ápoltalak nagy betegségeidben. .. Mennyiszer elsirattalak katona korodban.. Hányszor átöleltelek. A fiammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókoltam. Mennyíszer megbántottalak,- szerelmet követeltem tőled, emlékszel? Mert én egészen akartalak. A gondolataidat, az érzéseidet, a sóhajtásodat, a bánatodat, te pedig szegénykém csak fo- gadkoztál, ígérgettél, nem is tudtad mit, miért, talán most sem tudod. De az nem baj. Sokáig azt hittem, baj... Még nem is olyan régen azt akartam tőled, úgy érez- zél mint én, ölelj, ha én ölelni akarlak. Milyen oktalan is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy? — Az öregember int: jobban van. — Mégis inkább bedörzsölöm a szíved táját, akarod? — Az öregember int, hogy akarja. Az öregasszony sósborszesszel kezdi dörzsölni férje mellét. — Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva voltam hozzád. Hányszor a szemedre vetettem azt a ballépésedet, pedig én is sokat tanultam abból. Dehogy is voltunk mi hibásak. Túl fiatalon kezdtük, én folyton a fellegekben jártam, úgy képzeltem a szerelmet, mint valami forró fojtogató érzést, amitől meghal az ember. Te pedig egészen mást akartál ....................Mégis c sak elmegyek az orvosért. — Ne... Beszélj csak! — markol az öregember a felesége hajába, ruhájába. — Be-szélj! — Hozok egy korty konyakot. Az öregember int. hogy ne hozzon semmit, inkább fogja meg a kezét. — Hozom, persze hogy hozom a konyakot. — És már szalad is gör- bedten be a szobába, onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid? Az öregember a fejére int, fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mondja egyre ugyanazt: — Rosszul vagyok. — Mondtál valamit? Gyere kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... — Maradj! — még meg akarja mondani az öregember, hogy nincs a közelben orvos, bár fontosabbat kellene mondania, de csak megcsókolja a felesége kezét. Az öregasszony felkiált: — Adok egy aszpirint... Miért nem beszélsz? Nagyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a kezed, had fogjam. Ez az életünk... Itt vagyok melletted. .. Most már mindig melletted fogok lenni... Az öregasszony ahogy a rend előírja, lecsukta férje szemét, és tovább beszél hozzá: — Ügy történt, ahogy akartad. Te elmentél, én ittmaradtam. Még meleg vagy... Látod, nem kellett áramot nyelned, milyen szépen haltál meg... Kicsit még megsiratlak. Drágám!... Drágám — ismételte meg ia szót, és újra sírni kezdett. — Most el kell mennem a szomszédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni téged... Azonnal visszajövök. Az öregasszony egy bekötött fejű, nehézléptű, mosolygó-síró öregasszonnyal jött vissza. — Azt hiszem, Ilus, hogy az én apusom meghalt. Ugye meghalt? — Meghalt. dajött hozzám, és azt mondta nekem, ő rosz- szul van. Mondom feküdj le apus, mert ha elesel, nem tudlak fölemelni. ö szegénykém lefeküdt, de előbb megcsókolta a kezem, és bocsánatot kért tőlem, és megköszönte az egész életünket. Így történt. Akkor lefeküdt, én mondtam, hogy adok aszpirint, de ő csak azt felelte, nem kell már neki semmi. Neki már nem kell semmi, Ilus. Nézd csak meg, csakugyan meghalt? Nem hihetem. Ilus! Fák asszonyokkal Tondó ’79
