Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. NOVEMBER 12. I Arcképvázlat I A Centrum-sarok építője Restellem az ügyetlenre, fontoskod óra sikeredett kérdésemet, amit az őszihajú, keménykötésű művezíető némi iróniával még meg is ismétel: — Miilyen szándékkal! mentem 35 évvel ezelőtt Pestre? Te jó ég! Azit az időszakot nem lehet mai észjárással így megközelíteni. Más idők jártak, és én 15 éves voltam. Mentem, mert sokan elmentek Török- szentmiklósról is. Az újjáépülő Pestre nem tudott volina annyi malteroslegény felözönleni, hogy munka nélkül maradt volna akár egy is. Fejes Máska komámmal köztük voltunk mi ,is. Jöttek az építkezésekre a toborzók, agitáltak, tanuljunk szakmát. Nem kellett sokat győzködniük, hogy kötélnek álljak. így lett ács a becsületes szakmám, ami nem mondhatnám. hogy az én szándékomon múlott, de nem is a véletlenen. A ’45 utáni évek nagy átrendeződésének idején valahogy ösztönösen kerültem bele egy nagy áramlatba. Siheder korában még nem számolja az ember az éveket, észre sem vettem, hogy majdnem tíz esztendeig Pesten rekedtem. Munkásszálláson élő építőipari melós voltam, sokezredma- gammal. Elhallgat, úgy tűnik, hogy több mondandója nincs erről az időszakról. Kissé kaján pillantása mintha azt kérdezné, na mire kíváncsi még. (Nem mondhatom, hogy rá vagyok kíváncsi, az 50 esztendős Kiss Józsefre, a szolnoki belvárosban, az érdeklődés kereszttüzében épülő Centrum-sarok művezetőjére. akiről meglepően sok jót hallottam. Zavarban vagyok. A kézenfekvő, életútját időrendben feltérképező sematikus kérdések kisegíthetnének. de ezt nem akarom, méltatlan hozzá. Ö segít, tapintatosan és diplomatikusan. Ebben a pillanatban hiteti el velem, hogy valóban jó emberismerő és tiszteli a partnerét.) A (lebontásra vár ó családi- házban berendezett ideiglenes művezetői irodájában az asztal üveglapja alatt őrzött. többszintes modern épület képére mutat: — Ez is Pest. Női munkás- szálló. amit a szolnoki AÉV- sek építettek az én művezetésemmel. Két-három ágvas szobák, üvegfalú étterem, bevásárló központ. A mostanság épült munkásszállások lakóinak nem ártana olykor- olykor . megmutatni olyan fotókat, amelyeken az inas- korombelij priccses. szalma- zsákos. rozsdás-lavóros munkásszállásait látnák. Hátha lobban megbecsülnék az összkomfortot. — No de ez csak egy kis kerülő volt. Szóval, amint átadtuk ezt a szép szállót, szinte már másnap Szolnokon. az egykori Centrum-sarok romjainak a helyén találtam magam. Megkezdődött az építkezés. Ahogyan a szakmában mondjuk, aki- tűzése egy olyan, hat házból álló épületkomplexumnak. amelyet eddig még sohasem csináltam. Pedig tudom, hogy jó néhány nagy építkezés munkáit irányította, ö volt a Pelikán szálló, majd a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ épitésének is a művezetője. amelyek mind rendeltetésük. mind a városkép szempontjából legalább olyan fontos létesítmények, mint a Centrum-sarok. „Nagy szerencséd van, — mondták a kollégáim. — amikor megtudták, hogy Józsi bácsi lett az építés művezetője” mesélte a Centrum-sarok tervezője. ,,Bő másfél év alatt, amióta a ház épül, minden nap, minden megmozdulásával ezt bizonyította. Ilyen kivitelezői partnerem a 15 éves tervezői pályafutásom alatt még nem volt. Nem akarom az építész dicsérő szavait megismételni, hangosan csak ennyit mondok: •— Ügy hallottam, hogy igen jó a munkakapcsolata a tervezővel. — Hát persze, hogy jó! Mindig is az volt... Igaz, most ez azért egy kicsit más. A csuda tudja, hogy miért. Talán azért, mert látom, hogy Deák mérnöknek menynyire szívügye ez a ház. Szinte minden nap eljön. Ennyit még egyetlenegy tervező sem volt az építkezésen. Elvárjai, hogy együtt gondolkodjam vele. Becsüld és bízik a szakmai hozzáértésünkben. Nem érdekli sem őt, sem engem, hogy egy részletkérdés megoldásának a vitájában végül kinek lesz igaza. Az a fontos neki is, hogy a lehető legjobb, legegyszerűbb megoldást megtaláljuk. Egyszerűt!? Hajaj! Nagyon bonyolult ez a ház. Nem lehet rutinból építeni. Igazi mestermunkát kíván. Most csináljuk a tetőszerkezetet. Méterenként változnak a síkok, állnak másképp a szarufák. Itt semmi sem ismétlődik. Látom az embereken, hogy őket ijs izgatja, érdekli, hogy végül mi sül ikj abból, amit csinálnak. Mosolygunk amikor halljuk, hogy találgatják a járókelők, milyen is lesz a Centrum-sarok végül. Azít mondom, olyan lesz, hogy még a segédmunkások is eldicsekednék majd, hogy közük volt a házhoz. Hevesen bizonygatja, higy- gyem el, hogy a munkásoknak sem mindegy, hogy mit és hogyan csinálnak —< Sokat szapulnak bennünket, néha jogosan is. De sokszor igaztalanulj veszik eigy kalap alá a becsületest és a lógóst. Olyanok vagyunk, mint a vándorszínészek, akik a szabadtéri színpadon .produkálnak. Mindig szem előtt vannak. Amit csinálnak, ahhoz mindenki ért, azt mindenki kritizálja. Igazságtalanok, akik csak úgy általánosságban bírálnák az építőiparosokra rásütik a bélyeget: lógósok, vándormadarak. Van köztünk ilyen is. De hol nincs? Az ács, a kubikosbrigád törzsgárdáját emlegeti. aikdk.- kel 25 éve együtt dolgozik. Tiltakozik az ellen, hogy minden építési területen rendetlenség és trehányság uralkodik. Nézzek csak körbe. Nincsenek szemétkupacok, szöges desakahalmazok, szétdobált építőanyagok. Bebizonyította, hogy rendre és fegyelem,re lehet szoktatni az emberek többségét. Észre sem veszik és már maguk is igényük a rendet. Aki pedig kilóg a sorból, azt nem marasztalják. A napokban történt. Az egyik festő szakmunkás egy- szer-egyszer pálinkát csempészett a munkaterületre. Néhány napja részegen jött dolgozni. Elbocsátotta a fő- épitésvezető. — A művezetőnek ehhez nincs joga? — Nincs. — Es mihez van? — (Hogy is mondjam? — mormolja félig hangosan. — Szóval, a jutalmazásnál és a büntetésnél is kikérik a véleményemet. Látom rajta érzékeny húrokat pengetek, de folytatom. ment kíváncsi vagyok a véleményére. — A művezető felemás helyzete — néhány beosztott szakmunkásnál kevesebb fizetése, a kissé szűkre szabott jogköre •— miatt interpelláció is elhangzott már a 'Parlamentben. — Szeretem, amit csinálok. Nem hiszem, hogy máshol jobban megbecsülnének, kedvemre valóbb munkát adnának. Ha a fizetéssel nem is. de jó néhány kitüntetéssel tudtomra adta a vállalat, hogy elismeri a 25 évj munkámat. És ahogy mondja, nemcsak a Szolnok megyei ÁÉV-nél van enyhén szólva kissé felemás helyzeté a művezetőknek. Rosszul fizetnek? Igaz. Ács vagyok és sohasem hűl ki a szerszámom nyele. Ha művezetői munka után nyakkendőt kötnék, vagy kötöttem volna, a népes családom (van egy asszony- és két nagylányunk) nem jutott volna az ötről a hatra. Kovács Katalin Tisztesség, szolgálat Mink vagyunk a rúzsák Mink szeretjük egymást Szép piros hajnalba Megöleljük egymást Megvolt az ezredik nász is. Az öreg vőfély hazaballag. Az iványi lány és a szentandrási fiú szerelme beteljesedett. Baktat az öreg dorozsba, Rácz Pali hegedűje már messzi szól. Még mulat a lakodalmas nép, de hiába, nyolcvan az nyolcvan, menj haza Balajti Károly, pihenj le, elég volt, jó, hogy eddig is bírtad. Te is pihenj, anyjuk, hunyorog a temető felé. A régi lagzit meg a mait összecirpeli egy szöcske. De az öreg vőfély tudja, hogy ez csak káprázat. Elmegy a fia háza mellett, kinyitja a kertkaput — A kutya hamis — dörzsölődzik a vén, fogatlan slampos jószág, hazajöttél gazdám. Hagyjál már, te! A ház mögött porzik az út, gyolcsszín Lada viszi a tegnapi menyasszonyt. Leveszi melléről a hervadt virágot, leteszi^ a komótra. Az sem mai darab, még a lányos háztól hozta a szekér, valamikor a felesége nagyanyjáé volt. Bekapcsolja a gázfűtést, leheletnyi meleget akar, hogy minden ina kiengedjen, minden csontja jót pihenjen. Az esküvői kártyát a többi közé teszi, levetkőzik, a napkeltével együtt nyugszik. Köszönésre ébred: jónapot, Károly bácsi, maga az a messzi földön híres vőfély. Én lennék, de ly>gy híres-e, az már más. A szegény ember jóhírének madarak a postásai, ki tudja, meddig szárnyalnak el, s mit mondanak rólam. Jót-é, rosszat-é?! Nagyon tán nem csúfolnak meg, mert látták az életemet, köztük nőttem, éltem. A cselédember gyereke mindig a határban volt. Nem is tartottak éntőlem se a madarak, se a nyúlak, de még a fácánok se. Ha szénát gyűjtöttem, a villám alól rebbentek fel, ugrottak odébb, inkább a tisztesség kedvéért, hogy ne állják utamat. Kedvükben jártam, ők is az enyémben. A jobb énekesek meg verset is mondtak nekem. Vers az, mert a madárhangnak is ritmusa van, meg az ember faragta költeménynek is. Így figyeltem rá, még negyedrészes legénykoromban, An- derka Jánosra, a híres jász- iványi vőfélyre, mondókájá- ra. Megtanultam tőle mindet, hogy melyiket, mikor kell elmondani, milyen átér- zéssel, mikor .halkan, mikor odamondósan. Csörömpöl a rézkanál, A mozsár is muzsikál. Nyújtózik a nyújtója, Melyik is az új nóta. Mindennek rendje van. Volt már a tengernél, látta a Tízféle termék kenyérgabonákéi A Szolnok megyei Ga- bonáforgalmi és Malomipari Vállalat karcagi őrlőmalmában naponta három műszakban 1270 mázsa búzát őrölnek meg. A kenyérgabonából készülő tízféle terméket a Kunságon kívül Pest és Komárom megyébe szállítják. sziklákat? Ahogy a víz lerakta az évmilliókat, úgy látszanak a strófák, a korok. A tudósok csak ránéznek és tudják, melyik réteg mikori, miből van. Így játszik ám ma is a természet, most mi vagyunk legfelül, de adjuk azt alább is. A rend alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Az életben ez így van. Ami kell, az kell. Nem gondolom én, hogy régebben okosabb emberek éltek volna, mint most, de mind adott egy picikét a tapasztalatából, s a java fennmaradt, ebből lett a rend. A rend az tisztesség. Megsejtettem ebből valamit, akkorra, amikor hatvan évvel ezelőtt vőfélynek hívtak. Ide hozták ki az iványi határba a menyasszonyt. Nagy lagzi volt, de rosszul indult. A vőlegény anyja, meg a lánytestvérek jobbára a hátsó felüket mutogatták az új asszony jelöltre. Jó gazda legény volt a fiú, nem igen módos a lány. Békítgettem őket, de nem volt foganatja a szónak. Felállt éjfélkor a vőlegény, megfogta az asztalt, s úgy, ahogy volt a semmibe vágta. Volt nagy riadalom, de azért az összefektetés nem maradt el. Évődtek is ye(tem emiatt nemsokára, de igen sokáig. A lakodalom után egy héttel már megvolt a kicsi. Jó húsban volt a menyasszony, nem mondom, de azt nem láttam, hogy bölcsőre hízik. Mondták: no, Karcsi, ezeket alaposan ösz- szefektetted. De mit ad a sors. azért is mondom, ne legyünk komiszok egymáshoz: ez a korán tejre vert fiatal- asszony ápolta évekig az egykori gonosz anyóst. A vőlegény még él. Én így mondom: vőlegény, akinek a lakodalmában először voltam vőfély. De magának mégis azt mondtam, nem megyek el magával megnézni. Se lát, se hall, se nem ismer. Ne ott fogjuk a rózsát, ahol tüskés, maradjon meg az ember szép emléke. Valahogy tán mégis jobbik hírem vitték a madarak, mert mindenfelé hívtak. Szegényhez, gazdaghoz. A Felső Tiszától a pesti határig mindenütt kellettem. Nem any- nyira én, mint a tudásom. A madárnótákra mondott verseim, meg a tekintélyem. Mert közben én is vittem valamire, az én kezem alá is föld került. Dehogyis a vőfélykedésből! Azért én soha egy fillért, egy véka búzát, egy választási malacot soha el nem fogadtam. Az csak tisztesség dolga volt. Én tudtam valamit, amivel szolgálhattam az embereket. Mert a lakodalomnak is megvolt és meg is van a maga rendje. Mentem hívogatni, vittem a menyasszony ágyát, kikértem a lányt, búcsúztattam, köszöntöttem az örömanyát, az örömapát, a násznagyot, felszolgáltattam az ételt, italt. Volt úgy is, hogy 24 segédem volt, akkora nászt ültünk. Emlékszem egy másik híres lakodalomra, háromszázan voltak hivatalosak. Levágtak négy birkát, egy hornyát, 52 pulykát, száznál is több tyúkot, kap- pant, csirkét. Pont ezeken a helyeken korgott nekem jó darabig a gyomrom, mert sok ember, több munka. Mert a vőfélynek mindenre vigyáznia kell, attól tisztesség, hogy minden rendben legyen, boldog legyen az ifjú pár, örüljön a család, jól vigadjon a vendég. Nem is volt semmi baj, ahol minden így sikerült. Csak a szomorú emberek cívódnak. Ejnye, mi ez. mi volt itt, Mondd meg cica ki volt itt? Házasodott a lapát, Elvette a piszkafát. Rakosgatja az öreg dorozs- ka a meghívó kártyákat. Ahány papír, annyi lakodalom, annyi életsors. Nem tudom se számba venni, se lajstromozni, hogy hány lakodalmat csináltam végig, mert régen drága volt a betű, én mentem hívogatni a kártya helyett, mondja. Volt úgy, hogy kilencven házat invitáltam meg. De nem éreztem tehernek, a szegény emberek jó szívvel voltak egymáshoz. Jutott néhány falat a lesőknek is, akik nem voltak hivatalosak, de azért eljöttek a lagzisházhoz tiszteletüket tenni, no meg éhesek is lehettek. Volt úgy, hogy több volt a leső, minta vendég. Körbe kínáltam őket a kerítés mellett. Ettek, ittak. Lestek tovább. Szólt az örömapa: vőfély uram, üres a lesők garatja. Vittem nekik. Aztán újra, mert csak álltak. Szóltam a gazdának: baj lesz. De csak mondta: az éhesnek ennie kell. Éjfél után aztán minden kipattant. A násznagy rám kiáltott a táncolok feje fölött: vőfély uram, se kalács, se bor! Odamentem hozzá, főt hajtottam, úgy mondtam: legalább nem üli meg semmi a gyomrát, nem lesz holnap záká- nyos a feje, násznagy uram! Rögtön megértette mindenki, szépen mulattak tovább. A szegényember nemcsak büszke, de tapintatos is. Sohse hallottam vissza azóta se, hogy abban a lakodalomban nem volt elég étel, meg ital. A tisztesség úgy hozta, hogy mindenki azt mondja, jó lagzi volt. Én is csak azért merem felemlegetni, mert volt már ennek az esetnek ötven éve is. Kávét főz a gáztűzhelyen az öreg dorozsba, s tovább lapozgatja élete nyitott könyvét. Nem panaszkodhatok, jó gyerekeim vannak, két szép unokám is, az egyik már főiskolás, nem hagynak magamra. A magány az börtön, az borzasztó. Amikor meghalt az anyjuk, bezárkóztam. Sok kedves meghívást visszautasítottam, öreg vagyok én már! De aztán csak jöttek a szép fiatalok: Károly bácsi rendezze el szépen a lakodalmunkat, hiszen az apánkét is maga dirigálta, meg a nagyapánkét is. Ami azt illeti így volt, még olyan évem is akadt, amikor 27 lakodalomban mondtam a rigmust. Tíz, tizenkét hosszabb vers, meg a csuda tudja hány rövidebb jár egy-egy násznépnek. Egyszer leírom mind, mert most még csak a fejemben vannak. Meg a szívemben, mert ha mondom, onnan jön. Hát nem felnyitották ezek a szép mai gyerekek az én keserű szívemet: a gyászév után újra mentem vőfély- kedni. De milyen jó ám! Az, tudja, hogy kellek. Hogy szükségük van ezeknek a motoros, magnós gyerekeknek az én öreg tudományomra, az igazságaimra, a tisztességre intő szóra. Mert úgy van ez, tényleg, ha tisztesség nincs, embernek való megbecsülése, ott a szürke van, a semmi, a közömbösség. Rossz ott a világ, ahol akár felbukhatnak az emberek egymástól. Én az örömöt hordozom magamban, a szereteted ez majd mindegyik mondókámban benne van. Jó, hogy figyelnek rá, mert nyilván nem a két szép szememért kellek, hanem, hogy összekössem a múltat és a jelent. Ebből a szempontból nincs különbség a hatvan évvel ezelőtti első lakodalmam, meg a mostani, ezredik között se. De talán több is volt már ezernél, mert egynéhány, ezért, vagy azért, kiesett a fejemből, nem húztam- be a strigulát. Mát vánkos, 2 derékalj, 2 dunyha — az volt régen a hozomány; az ajándék meg egy pár csirke, egy fazék, egy zsíros bődön, 6 gránit tányér. Most meg ház, autó, tv, mosógép, mifene —, de én maradtam. A madárdalolta versek csak kellenek. Nincs az a magnetofon, amelyik ezt utánozni tudná. Adjon isten egészséget, Köszönjük a vendégséget. Köszönjük a vendégséget Hozzánk való szívességet. Tiszai Lajos
