Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. november i9. irodalom* művészet Irodalmi oldalpárunkban Durkó Gábor rajzai láthatók Tóth-Máthé Miklós: Tájelőadás Kismogyoródon kivárhatatlan lassúsággal préseli le magát a székre (szűk a hely), a pincér pedig kézibe veszi az étlapot és fölolvassa a frissen sülteket; 1— néz maga elé az öregasszony, két keze az asztalon fáradhatatlanul ropja a táncot, a halványlila terítő ráncokat vet, hullámzik kézfeje körül, feje előre hull, száját egészein elnyitja, és meglátni — hát még ezt is látni kell?! — vibráló hegyes, nyelvét, amely reszketése ütemére ide-oda cikázik kókadó ajka mögött; csak kis ideig töpreng a kínálaton, aztán határozottan valami finom pecsenye mellett dönt, majd megkérdi: milyen tészta van az étlapon, és a pincér ezúttal is készséges^ fölveszi a palacsintarendelést is, és elviharzik, — az öregasszony pedig már meg sem kísérli, hogy rakoncátlanko- dó tagjait némi fegyelemre késztesse, bizonyára régen tudatában van tehetetlenségének; ül abban a pózban, amelyben elhelyezkedett, ám megmerevedésről szó sincs, ellenkezőleg, éppen ez a fé- kezhetetlen mozgás, az idegeknek ez a v i sszafogha tat lan szereplési vágya, ez a túlzott életjelzés, tolakodó és szemet gyötrő — gúnyoló vitalitás — tartja hatalmában, egyetlen röpke pillanatra sem lib- bentrve elé a nyugalom ígéretét; a szomszéd asztalnál — az a terem közepén van — ebben a pillanatban fizetnek, kinyalt fiatal férfiak é vödnek az üzletvezetőnővel, akiknek egészséges, hangulatos formái feszesre igazítják előnyös öltözékét; a nő olykor kör- bejáitatja tekintetét az éttermen, és ez nem csupán a gazda pillantása, hivalkodás is, illetve gyűjtőszenvedély — fókuszában a tányérok fölött sunyító elemibb vágyakkal; — ül az öregasszony az étvágy elemi ingerével, és próbálja engedetlen ujjaival megragadni a kanalat, amelyet a pincér a pecsenyéhez fölszolgált, hiszen hogy is tudna más evőeszközzel bánni; ül, és ebben a pillanatban az az egyetlen bizonyossága, hogy ülve marad, hiszen a pad és az asztal szorosságából még egy hulla sem tudna kibukni; ül, és a káhalat a szájához, száját meg a kanálhoz közelítené, hogy találkozhassék az étellel, de a kanál minduntalan féilreugrik szája élői, hol jobbra, hol balra, csak éppen a fogak felé nem irányítja a pecsenyeda- rabkáf; a kanál tartalmának felét — nagy nehezen — de mégiscsak sikerült elérni, szájába fordítani, és sietve — de mennyire sietve! — lenyelnie, hogy rakoncátlan nyelve el ne prédálja, ki ne vesse a nagy erőfeszítéssel megszerzett falatot; aztán »kanalát visszaengedi tányérjába, és rázkódó ujjai most a szódavizes pohár felé nyúlva, valahogy hatalmukba kerítik, viszi a reszke- tés a szájhoz, és nem lottyan ki egyetlen morzsa, mert már kitanult mindent ebben a „mozgás”- rendszerben is, kiismerte a veszélyt, képes elhárítani: tudja, nem szabad engednie a környezet csábításainak, végzetes lehet egyetlen kíváncsi pillantás, amely nem az "ételre, vagy az italra, vagy önnön mozgására irányulna, hogy neki már csak önmagához van igazán köze, tehát nem törődik az üzletvezetőnő ügyeskedő számítgatásaival, amelyek a méregdrága tojásra épülnek, sem a kacérsággal, amelyre mindez ismét csak ráépül (lám, milyen biztos alapok!), de sokkal inkább kezének nem csillapuló igazságával, amelynek immár nem is szabad csillapulnia, hiszen az igazán a leg végleteseb ben oldaná meg tehetetlenségét, ugyanis az öregasszony — szemmel láthatólag — fél a reszketés elmúlásától. összeállította: Rékasy Ildikó A „tájbusz” már ott áll a színház előtt. Csapott farú. szürke, régimódi, beindított motorja hörögve tiltakozik. Dezső, a sofőr matat rajta, az arca oiajfoltos, szemében dühös megszállottság. „Azért sem hagysz cserben, nem nyúlsz ki, nem rogysz össze, nem döglesz meg, menni fogsz.” A négy égtáj felől szállingóznak a színészek. Tessedik Tekla, Óvári Laura, Törzstagi, Lónyai, Tóföldi, Vizeki... — Mi lesz. Dezsőkém? — áll meg Törzstagi a sofőr mellett. — Megyünk vagy maradunk? — Megyünk. Törzstagi úr — csikorítja Dezső, és a kezefejével még egy foltot dörgöl az arcára. — Akkor beszállok... — jelenti ki Törzstagi. Elfoglalja helyét a belső sor első ülésén, táskáját a csomagtartóba dobja. Törzstagi után beszállnak a többiek is. Mindenki a megszokott helyére telepedik. Tóföldi a belső sorban, középtájon, mellette Lónyai. Előttük Vizeki kuporog, akit maguk között csak fülesnek neveznek. Nem véletlenül. Ugyanis Vizeki mindig kicsit hátranyomja a fejét, miáltal füle belelóg az ő légterükbe. Okkal lóg bele természetesen, hiszen így belapátolhatja a legapróbb szómorzsákat is, amelyekből aztán agya fekete kemencéjében cipókat süthet. és adott esetben felszeletelheti az arra illetékeseknek. Tóföldi és Lónyai tudja ezt, ezért hát mindig nagy marhaságokat mondanak, jó hangosan. Hasznavehetetlen marhaságokat. Vizeki bosszantására. Mint most is. alighogy elhelyezkednek, és Vizeki füle is készenlétben. — Mit szólsz a kétfejű nőm- höz?- — kérdezi Lónyai. — Tetszik — mondja Tóföldi. — Talán a bal feje inkább... — Tévedsz, a jobb feje jobb. Azon sokkal érzékibb a szája. És ami szintén lényeges, ott kecsesebbek. kisebbek a fülei, és jobban is hall velük... — Miért? A bal fejére, illetve fülére süket? — Nem, csak nagyot hall... Ha ott vallók neki szerelmet, legalább ötször kell megismételnem, amíg megérti, és addigra meghallja az egész város. Röhögnek. Vizeki füle bosszúsan megremeg. „Locsogjatok csak, majd megunjátok, és mondtok valami használhatóbbat is”. Vizeki fülével együtt a busz is megremeg, és kedvetlenül megindul a mai tájelőadás színhelye, Kismogyoród felé, ahol a Zselatin rendezte Fókazsír kerül majd bemutatásra. Kevés szereplős darab, így kitűnően alkalmas tájolásra, hiszen a megye néhány városát, nagyobb községét leszámítva csak egészen kis kultúrházakban játszhatnak, és azok között is talán a legkisebb a kismogyoródi. Olyan kicsi, hogy amikor a hősiesen végigerőlködő buszból kikászálódó színészek megpillantják a helyszínt, azt hiszik, egy iskolai dobogó, ahonnan az előadás idejére eltávolították a tanári asztalt. Ezt a kis teret még inkább zanzá- sítja a Fókazsír díszlete, amelyet az előző busszal érkező műszakiak már odatelepítettek. — Barátaim, csak semmi pánik — mondja Törzstagi, úgyis mint megbízott társulati vezető, az igazgató jelenlévő képviselője, rend- fenntartó közeg. — Gondoljatok az elődeinkre, komédiás őseinkre, a nemzet napszámosaira, akik ettől sokkal mostohább körülmények között is játszottak. Gyakran még tető sem volt a fejük fölött, és ugye ezt azért itt nem lehet elmondani... És különben is. a színész feladata szolgálni a közönséget mindig, minden körülmények között. A lelkes beköszöntő végére betoppan a kultúrotthon igazgatója, kezében egy demizson törkölypálinkával. —: Csiperke vagyok! — mutatkozik be vidáman, és nem túlzottan visszafogott hangerővel, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kezében lóbálódzó de- mizsonból már beszívta a maga részét. — Isten hozta a művészeket! Hölgyeim, uraim, bemelegítésül egy-két kupicával... — Köszönjük — hárítja el Törzstagi —, de csak előadás után... — Ugyan, hát mi az a néhány nyelet... — kísért tovább Csiperke, ide-oda forogva a demizsonnal, de aztán látva, hogy senki sem mozdul, abbahagyja a próbálkozást. — Akkor hát jól van. jöjjön előbb a művészet, de utána duplán... Mert mindent el lehet mondani Kismogyoródról. de hogy rossz pálinkát főznének itt, azt még az ellenségeink sem állíthatják. Közben szivárog már a közönség is. Előbb persze a büfébe, és csak néhány elszánt kisiskolás, öregasszony merészkedik be a nézőtérre. Az öregasszonyok pattogatott kukoricával, a gyerekek szotyolával, hogy addig se teljen hiába az idő. A színészek átöltöznek. Egy öltöző van, így együtt a nők és a férfiak. Háttal egymásnak, mint a haragban lévő házastársak. Aztán már nem lehet sokáig húzni a kezdést. Nincs kegyelem, elkezdődik a Fókazsír előadása Kismogyoródon. Először csak tíz- tizen'két embernek, mert a büféből az istennek se akarnak bejönni a nézők, míg aztán Csiperke erélyesen belökdösi őket. Ajtócsapkodás. székek húzogatása, hangok. „Hun ülsz, Józsi?” Itt-e, nem látod?” „Hogy látnám, te buggyant agyú. hiszen setét van” „Csönd ott, hé, mán megy a műsor”. „Mi ez. Zsiga, valami operett?” „A rosseb tudja, majd kiderül”. A színészek játszanak. Egyelőre nem törődnek a nézőtéri zajokkal, hiszen főleg azzal vannak elfoglalva, hogy a csecsemőtenyémyi színpadon ne ütközzenek egymásnak. — Fókavadász testvéreim — mondja Törzstagi, mint öreg fókavadász —, azért gyűltünk itt egybe, hogy megbeszéljük, mi a teendő. Sokan vagyunk, és a fóka meg egyre kevesebb. Mi lesz velünk, ha kipusztulnak? Hová menjünk testvéreim? — Gyertek a téeszbe — hangyáik a javaslat a nézőtérről, egyetértő röhögés kíséretében. — Ha bolondok lennének — tromfolja le egy ellenzéki hang —, azért a munkaegységért? — Csönd legyen! — Csiperke ismét a helyzet magaslatán. — Ha még egy pisszenést hallok, bezáratom a büfét! Ez a fenyegetés megteszi a hatását. mert ezután csönd lesz, és az első rész befejezőjelenete már csaknem színházi körülmények között zajlik. De éppen jókor zajlik le, mert alig rángatják össze a függönyt, sötétségbe borul az egész ház. — Ez sajna gyakran megtörténik — sopánkodik Csiperke. és hosszabb szünetet javasol. De a hosszú, csaknem órás szünet sem hoz ebben a dologban változást, és a színészek egyre türelmetlenebbül kapacitálják Törzstagit a kudarcot szenvedett vállalkozás befejezésére, a békés visszavonulásra. Törzstagi ' már hajlana is rá, de közben megfeledkeznek Csiperkéről, aki valahonnan viharlámpákat szerez, és kivilágítja velük a színpadot. — Tudom, ez hősies helytállást kíván — mondja apostoli indulattal —, da mint a kismogyoródi kultúra hívatott őrének kérnem kell önöket erre. Kérem pedig abból a megfontolásból az előadás folytatását, hegy ez a kicsiny, de lelkes közönség ne térjen otthonába csalódottan. Törzsíagi a kertjére gondol, mint még sokkal izgalmasabb is lesz. majd beleegyezzen bólint. — Rendben van — mondja. — Köszönöm — szorongatja a kezét Csiperke — és higgye el, drága művészem, hogy a dolog szckatlanságából eredően talán még sokkal izgalmasabb is lesz. Hegy mennyire izgalmasabb, az rögtön kiderül, amint a második rész elkezdődik. — Ne markolássz Eéla, mert a kezedre csapok —, szólal meg egy izgatott női hang Csiperke feltevését igazolva, miszerint a jótékony félhomály csakugyan izga- tóbban hat a nézőkre. És csönde- sítőbben is, mer,t némely székrecsegéssel kombinált neszeket leszámítva a második rész drámai eseményei már fegyelmezett hallgatóság előtt zajlanak. Ahogy az előadás végén össze- rázkódiik a függöny, mint megadott jelre, kigyullad a villany is. És a tapsot már teljes kdsmogyo- ródi fényben köszönhetik meg á színészek. — Erre inni kell — kerül elő Csiperke, és miközben ismét megköszöni a hősies helytállást, töltöget a démizsonból. Nagy, vizes poharakba, ment úgy az igazi. Aztán újra az öreg farmotoros busz, mindenki elfoglalja a helyét, Vizeki füle otthonosan hátranyú- lik. — Nyissz, nydssz a füle — hunyorít Lányaira Tóföldi, és ollózó mozdulatokat tesz a levegőbe. Vizeki füle megrezzen, de azért nem letoben tovább. Fülel. Hörög a busz a sötét országúton Mezőcsalános felé,. Gyomrában az elpilledt színészekkel. — Holnap hová megyünk? — szól át Tessedik Tekla Törzstaginak. — Rögöcsére — mondja Törzstagi. Aztán hátradől az ülésen, a szemét lehunyja, elalszik, és tör- kölyillatú zöldpaprikáról álmodik hazáig.
