Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. NOVEMBER 19 Irodalom, művészet Asperján György: BELE LEHET SZOKNI A fiú a spanyolfallal elválasztott rendelőben derékig vetkőzött és várt. Az asszisztensnő mesélt az orvosnak: — Két nyelvet beszél, és így viselkedik! Én megmondtam a húgomnak, ne nyelj! Ha kénye- kedve szerint ugrálsz, mert két nyelvet beszél... Egyik este is beállított egy csapzott nővel, és azt mondja a húgomnak, de mintha a világ legtermészetesebb dolga volna: „Juliskám, ma.éjszakára vendégem van, menj haza a te édes anyukádhoz .. Ea a hülye pedig felült a villamosra ... — Nézze meg, levetkőzött-e már — hallotta a fiú az orvos hangját. — Ha levetkőzött, jöjjön be! — kiáltott az asszisztensnő. — És képzelje, doktor úr, ez beszél két idegen nyelvet, köztük a franciát ... A fáradt arcú üzemorvos végigmérte a fiút. — Valami könnyebb munkát szeretnék.- — Maga sórakodásra nem alkalmas — állapította meg gondterhelten az orvos. — Pedig nekem azt mondták, hogy magát a sórakodók hoz kellene irányítani. — Én arra nem vagyok alkalmas — mondta a fiú. — Üljön ide! Az orvos megmérte a fiú vérnyomását. — Van valami panasza? — Nem szokott fájni semmim, úgy különösebben, de a szívem táján időnként határozott szorítást érzek. Az orvos sztetoszkópot helyezett a fiú bordáira, ahol a szívet sejtette.: Hosszan, szinte elmélázva hallgatta a dobbanásokat, közben nagyokat szusszantott. — Nincs a maga szívének semmi baja. — öltözzön fel — intett az asz- sZisztensnő. — Amikor anyám elmondta nekem, ez megint mit művelt a Juliskánkkal.. Az orvos meg a fiú után szólt: — Sérve van? — Sérvem? Nem tudok róla, hogy volna... , — Engedje le a nadrágját... A fiú kigombolkozatt, aztán oldalra nézett, ahol a negyven év körüli asszisztensnő ült. Még soha nem volt dolga nővel. Óvatosan leengedte a nadrágját. Az orvos odapiilantott; — A prézlikészítőbe javaslom. Ott könnyű munkája lesz — és aláírta az alkalmassági vizsgálatról szóló papírt, amit az asszisztensnő csúsztatott elé. Reggel ötkor kezdődött a préz- likészítőben a munka. A régi, megroggyant épület földszintjén egykor Földeházi Bálint péksége működött, mint ezt a falra festett, már meghalványodott fekete betűik hirdették. A kopogtatásra gatyás, ötven év körüli lérfi nyitott ajtót. — Te vagy az új ember? — kérdezte. — Az — válaszolt a fiú/ Utál - ta, ha letegezték, hiszen ő már 18 éves. — Siess, öltözz át! — Mi lesz a munkám? — nézett szét a jövevény a sötétszürke, lapos helyiségben. — Szorgalmas vagy te? — vizsgálhatta a gatyás^ A pincéből fát és brikettet hordtak fel kosárban. A fiú a negyven kilányi teher alatt i-mbolyogva jött fel a lépcsőn. Zihált. — Jobban rakd meg a kosarat. Fele annyit hozol, mint én — mondta a férfi. — Akkor nem bírom. — A kosarat meg kell rakni! Na, iparkodj! Ilyet küldenek ide.. . Mit bír ez? — morgolódott a férfi. Egy órán keresztül hordták a szenet. A fát. A fiúnak elzsibbadt a háta. Az összeégett vasrostélyokon ágyaztak meg a tüzelővel. — Így alulról is kapja az oxigént, tökéletesebb az égés — magyarázott a férfi, és a brikettre köpött. Begyújtották a két kemencét.. — Ezzel megvolnánk — a férfi csuklóit egyet. — A franc emleget ilyen korán?! Nehéz volt? Most a másik két kemencéből kihordjuk a salakot. Mozogj, mert egyedül nem végzek, mire jönnek a vetők. Kihúzták a forró rostélyokat. A még izzó szénre vizet löttyintet- tek. A salakot fémputtanyban hordták ki a szűk udvaron sorakozó kukákba. Valahol bömbölt a rádió. — Mindenütt vannak hülyék — mondta a friss levegőn a férfi .1 — Megy ez, látod, csak csinálni kell. Egyébként hogy kerültél ide? — ősszel egyetemre megyek ... A műhely előteréből kétkerekű kiskocsin huszonötkilós, zsákokba csomagolt felszeletelt kenyeret hordtak be a kemencékhez. — Ez a rengeteg kenyér a Közértekben maradt visszás-. Csupa pocsékolás! Csak azt a fehér kalácsot sütik direkt nekünk, abból csináljuk a finom prézlit. — Minek ennyi prézli? — csodálkozott a fiú. összesen nyolcvan mázsát raktak a négy kemencéhez. — Műszakonként húsz mázsa megy egy-egy kemencébe. Kétszer tíz mázsa. Majd meglátod. Megérkezett a két vető. Átöltöztek, a falról leemelték a hosz- szú nyelű lapátokat. A fiatalabbik rettenetesen szőrös1, hatalmas fogai vannak, és kiabálva magyarázott; — Huszonöt üveg Kőbányai!,.. Ez már szép teljesítmény! Nem? Vető-társa kicsi, vánnyadit emberke: — Minek annyit inni ? Akkor isi, ha már nem esik jói? — De jól esett! — röhentett a nagyfogiú. — Figyelj rám! — mondta a fiúnak a vánnyadt. — Mi majd mindig együtt dolgozunk. — Beállt a vetőgödörbe. — Felemeled a zsákot, a közepe tájára helyezed a bal karod, a felét belerázód, a lapátba. Aztán majd a másik felét De ne potyogtasd mellé. Kilenc órára telerakták a két kemencét, és a két vető leült Pihenni. A vánnyadtnak a hófehér, tükörfényes, szőrtejen lábaszárán látni lehetett a lilás erek elágazásait. — Micsoda pincémé van ott!... és a krapekja. Azt magának látnia kellene. Nincs az tán még negyven kiló sem. Egy ilyen nőnék negyvenkilós krapekja van — röhögött a nagyfogú vető. — Hát aztán! — mondta a másik vető, és halkan fütyülni kezdett. A fiú a férfi irányításával kiszedte a másik két kemencéből a salakot,., Kihordták. Fél tizenegyre bevetették a másik két kemencét is. — Negyedórái szünet — mondta a vánnyadt vető, aki úgy látszik, valami vezető lehetett a műhelyben. Prézlinek való, felszeletelt kalácsot ettek. Mázsaszámra állt az előtérben, nem számított néhány elemeit szelet. A nagyfogú vető egy bögre teát adott a fiúnak, aztán mesélni kezdett. — Az a pincérnő három krape- kot is elfogyasztana egy éjszaka, és akkor egy ilyen negyvenkilós mitugrásszal... Mondtam neki a múltkor: Piriké bennem párjára akadna. Aztán kapott rajtad? — kérdezte a férfi. — Fáj, italán a reuma ... vagy érszűkület... mondta az orvos, hogy ez érszűkület is lehet — panaszkodott a vánnyadt vető, miközben a bokája táját maszírozta. Feltápászkodott; — Csináljuk! A vetők ügyes mozdulattal rántottak ki egy lapátnyi megpirult kenyérszeletet, és beleöntötték a kosárba, A férfi könnyedén vitte a kosarat. A fiú soha nem végzett ilyen munkát: szalkadt róla a víz, miközben az előtérben nagynehe- zen a zsákba rázta a forró kenyérszeleteket. A morzsa rátapadt a hátára, viszketett a bőre. Jár- kálás közben kiabálnia kellett: — Lapát! Lapát! Lapát! Ebből tudta a vető, merre jár. — Ez fontos — magyarázta a fiúnak. — Amikor kirántom a lapátot, átszúrhat a nyele, ha éppen ott vagy. Hol jobbról, hol balról süvített el a lapátnyél. A hang alapján a vető abszolút biztonsággal rántotta hol az egyik, hol a másik irányba. a lapátot. Azután újra telerakták a még forró kemencéket, majd kiszedték a másik kettőből a közben megpirult szeleteket, s ismét feltöltöt- ték, — Na, ízlik a melódia? —érdeklődött a nagyfogú vető, és csúfon - dárosan röhögött. A fiú összeszorította a száját, de érezte, hogy remeg az álkapcsa. — Most fejezte be a középiskolát — mondta a férfi a másik kettőnek. — Az én fiam, is, aztán a fene tudja, mi Jesz vele. Nem szeretett tanulni, semmit sem szeretett. Te szerettél tanulni? — kérdezte a vánnyadt vető a fiút. — Felvettek az egyetemre. — Mi az apád? — Syárban dolgozik. — Tanulni könnyebb — húzta el a száját a nagyfogú, — Ebbe is bele lehelt szokni — állt fel a vánnyadt vető. Újra a kemencékhez léptek. Az erőtlennek látszó kis vető határozott mozdulattal rángatta a lapátot. A fiú már annyira fáradt volt, hogy néha elfelejtett kiabálni. „ — Ez így nem lesz jó — mondta a gödörben álló vető. — Tudnom kell, hol vagy, mert a lábadnak szaladhat a nyél és eltöri. A fiú és a férfi ebéd után a zsákolt kenyérszeleteket lemérték, és kihordták a teherautóra. A fiú már alig bírta a zsákot a vállára lendíteni. A férfi mintha megsajnálta volna, — Segítek, többet kihordok, de csináld te is, mert egyedül nem győzöm. Kettőnkre van kiszabva. Megjött a váltás. Bemutatták neki az új embert. — Hogy vált be? — kérdezte egyikük. — Majd belejön — mondta a vánnyadt vető a zuhany alól. A fiú nem fürdött, nem akart meztelen mutatkozni előttük. Elköszönt. — Reggel pontos légy! — szólt utána a férfi. Katona Judit: Fénykép Nem látok mást csak két kezet, hajamból kihullt meleget, kőszemű, kis gyíkgyereket s fölötte sárga réznapot. Még most is süt reám, ragyog. Átég időn és éjszakán, fűtesten, gyökéren, csigán, virágok szérroncsolt agyán, a késő őszi kert egén, karok, tenyerek melegén. Sárgult a kép. A nap ragyog. Ez itt anya s ez én vagyok. Laban ez Gyula: Gyerekkorom szertára Nékem az ég gyerekkorom csodáinak örök szertára Félelemre használt testemet kikölcsönözte a fájdalom Fut szálkás bőrömön ércenti szépmívű koponyámat felmérje Csak a partot gyaluló hullámra figyelek, fülem hangok forgácsa Németh Erzsébet: Feleljetek Fehér-fog-utca, lepkeszámy-kertek, csípöretett-kezű fák, tűz-szívvel. tört-szívvel meddig jut az ember? Kék-folt-térdű éjszaka, gólyahír-hajnal, sebhelyes arcú delek, gondolat-indák... Feleljetek! Koránkelők Az óra csörgése mint köldökzsinórt vágja el az ágy melegét. Zsebre gyűrt álmokkal, zsibbadt lélekkel kapkodsz. — Tüskés téli hajnal Elfolyt zajokat szürcsöl a csend. Talpad alatt biztonság surrog... s mire az autóbuszhoz érsz rend villan tekintetedben. Hunyadi István: Uszályhajók Uszályhajók kürtőinek ércesen, a révben leoldják térhiiket, a recsegő dongák föllazulnak. Csöndes kikötő, ahova tartozol. Megirigylik, akik tetézett terhüket mindvégig cipelik; forgóra se gondolsz, hullámverésre, ahogy bordáid taszigálták, színig süllyedt hajód s vakítva kigyúlt közel-kikötölámpád. Fábián László: Foglalt asztal A kisvendéglő, amely ezúttal is zsúfolt, mert annyira kicsi, hogy csak zsúfolt lehet, szűkös bokszai között elnyeli a vendégeket, a cigarettafüstöt, sörszagot és beszédfoszlányokat, hogy egyszer majd valami élelmes kutató föltárhassa az egymásra rakódott létegeket, föl ezt is, de hát ki tudja majd, milyen mélységekből, mekkora építményt mozgatva, hiszen mindez hamarosan építménnyé kövese- dik, összeforrasztja a pára, azételek közt bujkáló testek kipárolgása, az ablak alatti széles folyam párolgása ebben az elhirtelekedett tavaszban, verőfényben, ahogy azt leginkább mondani illik; nos; a kisvendéglő mégis sorra elnyel mindenkit, rágatlan töm- ködi magába látogatóit, ezeket a lehetetlen maskarákat, idétlen és torkos kívánságaikat, ahogy a látogató tömködi magába — szintúgy rágatlan — a falatokat, sörrel, szörppel, hosszúlépéssel segítve át az akadályokon; elnyeli a kirívó föltűnőséggel nemzetközivé álcázott népi táncosokat, akiknek kuruc bajúszuk mindún- talan a levesbe mártózik, el a műkereskedők egyenruhás libegősét (kék köpeny mindegyikükön), a hivatalnokokat, viruló kézeJőikkel és elmés nyakkendőikkel, esztétákat és szociológusokat, gépíró- lányokat és titkárnőket, az egymást váltogató benzin kútkezelőket bárkit, aki belépni merészel a sárkány torkába; — a magas pincér — miután a kétszemélyes asztalnál vendége fizetett — foglalt-táblácskát helyez az asztalra, meg sem várja, hogy fölálljon, rohan, éppen csak félrebillen az útból: öregasszony tipeg be, valóban nagy helyre van szüksége, lába furcsán reszket, alig pár centit csússzon előbbre, fölső teste jobbra-halra ingadozik, de még ezt az ingadozást is áthatja ugyanaz a reszketés, amely a lábát uralja éa szaggatottan, darabosan torzítja; az öregasszony helyet keres, illetve nem is keres, mert mór az ajtóból lát egy szabad széket, igaz ugyan, hogy az asztalnál hárman ülnek már, de reménykedik, hátha maguk közé engedik; — tessék, doktor úr, balról a kétszemélyes asztalnál — hangzik kintről a pincér hangja, úgyszólván éppen abban a pillanatban, amikor a vénasszony leroskad az üres székre, és orvosi táskás öregember jön be, de mintha már feledné is a pincér szavait, a hátsó sarokhoz csörtet, közben összeütközik egy fehér prémes irhát viselő fiatalemberrel, aki éppen onnét állt föl, ő meg csak funako- dik, hogy táskáját letelhesse, foglalttá nyilvánítsa az asztalt; a pincér már ött is van, fölveszi a rendelést, még csak étlapot siern kínál, közli, hogy krumplifőzelék van, és kifelé menet megáll az öregasszony székénél, fölállítja, át- kísérti az immár üresen maradt foglalt-táblácskával jelölt asztalhoz, és lesegíti róla bélelt ballonkabátját, ami nem is akármilyen könnyű feladat, hiszen az öregasszonynak keze is állandóan járja a vi tus táncot, könyöke nem hajlik, válla merev, csalfa háta hajlott, térde vibrál, lábán ráncosra lecsúszott a sötétbarna selyemiha- ni&nya, de még így is észrevehető, hogy alatta giuimizoknit visel, és cipője — szent isten, ez még cipő egyáltalán? — csónak, méginkáhb bárka, egy elhagyott kikötőből; a fölöltőből — fogja a pincér — nehézkesen fordul ki és
