Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

8

Irodalom* művészet

1983. OKTÓBER 8.

indig korán keltettek. Állítólag azért, hogy le ne késsek a vonatról, de én tudtam; hogy csak akadály vagyok a szemükben, akkor érzik jól magúkat, ha nem látnak. Sokáig nyújtózkodtam, az ágyban, mozdulatlanul ásítoztam, hogy bosz- szantsam őket. Kétségbeesetten igyekeztek türelmesek maradni, nem szerették a veszekedést, de gyakran sikerült őket kihoznom a sodrukból. Mostohaapám ki-be járkált, nem mert rágyújtani, mert úgyse tudta volna nyugodtan végigszívni a cigarettát. Anyám csak állt előttem, látszólag oda se figyelt, de ha az öltözködésem nem folyt egy ütemben, ha tétovázva megálltam, máris mellettem termett, hogy segítsen. Siettetni nem mertek, nehogy panaszkodni kezdjek a bánásmódra, mert akkor sokkal gyorsabban összeveszítettem volna őket. így is megvoltak a bevált módszereim, s ha rosszkedvű voltam, tehát elég gyakran, nem álltam meg, hogy ki ne kezdjek velük. Eleinte- ügyetlen voltam, azzal próbáltam megharagítani őket, hogy állandóan édesapámról faggattam anyámat.

— Szeretted apát? — kérdeztem.

A szeme villanásából láttam,

hogy zavarban van, de a hangja nyugodt maradt.

— Hogyhogy szerettem? — kérdezte vissza. — Látod, hogy szerettem.

Ügy tett, mint aki nem fogta föl, hogy pontosan mit is akarok. De én makacsul kitartottam a magamé mellett.

— Édesapámra gondolok — mondtam neki, és egy világért se néztem volna mostohaapám felé, aki a konyhaküszöbön állt meredten, mert se belépni, se kimenni nem volt kedve. Ha belép, vállalnia kell az őszinte beszédet, ha kimegy a konyhába, beismeri, hogy nem hajlandó a felesége volt urá- rói véleményt mondani. Csak a szemöldöke rándulásából láttam, hogy nem tetszik neki a téma.

— öt is szerettem — mondta anyám, és felém nyújtotta harisnyámat. Legtöbbet a harisnya keresésével, kifordításával, felhúzásával bíbelődtem. Ébresztésem előtt anyám már keze ügyébe készítette, sőt, akármennyire is tiltakoztam, mostohaapám is hiába morgott miatta, reggelente fel is húzta lábamra őket, ne legyen okom az időhúzásra.

Gyerekes dolog volt az a kérde- zősködés. De én halálos komolyan csináltam, s ők ketten halálos komolyan válaszolgattak. Ma is csodálom, hogy mehettek bele olyan gyerekes játékba de nem találok más magyarázatot, mint hogy nekik is szükségük volt rá.

— Szeretted végig, míg csak élt? — kérdeztem, s közömbös arccal ásítottam, lábamat lóbázva az ágy szélén, mint akit nem érdekel semmi más, sem az öltözködés, sem a vonat, sem a tanulás.

— Tudod, hogy szerettem — mondta anyám, s megpróbált felállítani, hogy rám adja a nadrágot.

Ügy mozogtam, mintha ólomból volnék.

— Mást nem? — kérdeztem.

Anyám arcán nem látszott változás, de szaporán lélegzett, mintha nagyon megerőltetné az öltözködésem.

— De mást is — mondta. — Szerettelek téged is, meg öregapádat is, meg Ilus nénédéket is.

Mostohaapám nekitámaszkodott a konyhaajtó félfájának, érdektelenül, mint aki csupán az idejét múlatja, más dolga nem lévén. De én tudtam, hogy előbb-utóbb közbeszól.

— Most már nem szereted őket? — csaptam le anyámra a következő kérdéssel, s kivettem kezéből a nadrágomat.

Ezzel a módszerrel azonban csak egyszer-kétszer sikerült felidegesítenem őket, mert úgy látszik, tisztázták egymás közt is a dolgot, s aztán hiába kérdeztem meg anyámtól, hogy szereti-e még mindig édesapámat, a válasza rövid volt, s azt hiszem, őszinte is, hogy igenis, még mindig szereti, s amikor föltettem neki a kérdést, hogy akikor meg hogyan mehetett újra férjhez, megmagyarázta, hogy ez inkább édesapám kifejezett kívánságára történt, hogy legyen, aki gondot visel rám. Ennél a pontnál aztán mindenfélébe belekötöttem. Hogyan szeretheti mostohaapámat, ha még mindig az édesapámat szereti, melyiküket szereti jobban, valamelyiküket biztosan becsapja, vagy az édeset, vagy a mostohát. Anyám tűrte rohamaimat, s újra meg újra azt próbálta bebizonyítani, hogy mindkét férjét szereti, mindkettőt másképp, tehát nem lehet összehasonlítani a két szerelmet, s így nem csapja be sem á holtat, sem az élőt.

Mikor már mindez nem izgatta egyikőjüket sem, új furfanghoz folyamodtam. Elkezdtem panaszkodni mostohaapámra, néha körmönfont módon, csak messzi célzásokat tetteim, néha meg, ha semmi okosabb nem jutott eszembe, szemérmetlenül hazudva, kitalált vádakkal illettem.

— Anya — mondtam súgva, de úgy, hogy a szoba másik végében motoszkáló mostohaapám is meghallja —, a táti tegnap meghúzta a fülemet.

Ilyenkor nem anyám volt az, aki kitört, hanem mostohaapám. Sértették a vádak, és szorította a félelem, hogy anyám elhiszi őket.

— Ugyan, mikor értem hozzád? — kérdezte azonnal, s láttam ujjai izgatott mozgását, tudtam, hogy cigarettáját keresi, s ha rágyújt, akkor anyámmal kerül összeütközésbe. Anyám senkit sem engedett a szobában cigarettázni, ennyi maradt meg halott édesapám szokásaiból és emlékéből, igaz, hogy ehhez aztán elkeseredetten, a végsőkig ragaszkodott.

— Ne szóljon bele — szólt hátra akkor —, ne gondolja, hogy én elhiszem a gyerek minden szavát.

De ha megszólalt, nemigen lehetett mostohaapámat megállítani.

— Tán nekem nem szabad az úr- fihoz szólni? — kérdezte dühösen. — Tán tűrnöm kell azt is, ha hazudik?

Mikor mindkettőjük nyelve megoldódott, nekem nem sok szerepem volt már. Boldogan hallgattam őket, maguk se vették észre, hogyan keverednek mind beljebb és

beljebb egy véget nem érő vita szövevényébe, rólam meg is feledkezve. Ilyenkor tempósan öltözhettem, nem is figyeltek rám. Édesanyám még ott állt előttem’, adogatta rám és a kezembe a szükséges holmit, de a lelikte már csak az elhangzó szavakat kísérte, hol, milyen oldalról éri sértés, mire válaszoljon. Órák hosszat tudtak veszekedni, egyikük sem fáradt ki, s ha mostohaapám időnként ki is ment, hogy enni adjon a jószágnak, elvégezzen a ház körül, ha befordult az ajtón, máris ott folytatták, ahol abbahagyták, nem csillapodó hevességgel. Ilyenkor szótlanul beraktam a táskába, amit édesanyám uzsonnára készített, nem panaszkodtam többé, hogy még éjszaka van, mennem kell, fejembe csaptam a sapkát és elindultam az állomás felé. Tudtam, hogy otthon még sokáig tart a csata, s lehet, hogy késő délutánra, mikor hazaérek, ők még mindig nem fáradnak bele.

Ma már tudom, hogy gonosz voltam. De akkor jobban éreztem magam, ha nem láttam, hogy menynyire szeretik egymást, inkább tűrtem, hogy veszekedjenek. Bosz- szút akartam állni rajtuk; szükségem volt a tudatra, hogy gyűlölik egymást. Kihúztam egy kukoricaszárat a kévéből, és az állomás felé menet azzal zörögtem a kerítéseken, csapkodtam a kapukat, .hogy ugassanak a kutyák. Ha a szomszédok szóltak anyámnak, letagadtam a dolgot.

— Sokan járnak a vasútra — mondtam. — Legkönnyebb az iskolás diákra fogni, hogy valami csínyt követett el.

Anyám kívánsága volt, hogy befejezzem az iskolát, s tovább tanuljak az egyetemen. Ha erre hivatkoztam, mindent megbocsátott. Ha ez szóba került, már mondhattak akármit a szomszédok, és akármit mostohaapám is, akkor már védett minden váddal szemben, mert úgy érezte, az én iskoláztatásom ellen akarják fordítani.

Ma már ritkán járok haza. Mindig lelkiismeretfurdalásom van, ha a két öreg egymással zsörtölődik. Mindig az jut eszembe, hogy én tanítottam meg őket veszekedni. Ez persze túlzás, de abban mégis lehet valami, hogy az a négy év, amíg utazó diák voltam, az a négy év, amíg be nem költöztem a városba, szerelmük első négy éve, az én hatásomra alakult lassan megszokott vitatkozások, vádak és védekezések éveivé.

Ha hazaérek és meglátom őket, mindig az jut eszembe, milyen nagyon szerették egymást, mikor ösz- szekerültek. A szemükön, a mozdulataikon láttam akkor, talán azért is fájt, mert úgy éreztem, mintha engem kihagytak volna a boldogságukból. Azért is bántottam őket, rájuk kényszerítve a vita és keserűség mindennapjait. Gyerekfejjel is okosabban, számítóbban, mint ők.

Ma szégyellem, amit tettem, de már hiába. Ha megjelenek, anyám előbb-utóbb félrevon, és a fülembe suttogja elkerülhetetlen vádjait. Ha az öreggel maradok egyedül, ő panaszkodik. Mikor a neki szánt

ajándékok után kirakom az öregnek hozott cigarettát is, anyám

nem állja meg zsörtölődés nélkül.

— Minek hozod neki? — kérdezi féltékenyen. — Még éjszaka is felkel, hogy dohányozzon. Ki látott már ilyet?

— Kimegyek én — mondja mostohaapám. — Nem maradok bent, miképpen zavarhatnálak?

— Mert mocorogsz meg köhögsz — vádaskodik anyám, mielőtt közbeszólhatnék.

— Nem tudsz csöndben maradni, pedig éjszaka van.

Igyekszem megnyugtatni őket, de akárhogy is kérlelnek, nem sokáig üldögélek köztük. Attól tartok, lóttomra kezd ömleni belőlük a felgyülemlett harag, s sokszor kimondásra sem érdemes, apró-cseprő vád. Lehet, hogy nélkülem csendesebbek, lehet, nem veszekednek annyit. Erről senkivel se beszélgethetek, mert egyszer próbáltam a feleségemnek elmesélni, de kinevetett.

— Az is a szerelem egy fajtája, ha sokat veszekszik az ember — mondta. — Mi is veszekszünk eleget, pedig szeretjük egymást, igen?

miben van is igazság, de csak zavarba hoz vele. — Nélküled is veszekedtek volna — mondja a feleségem. — Elég volt nekik apád emléke ahhoz, hogy néha veszekedjenek.

A legjobb volna semmiféle találgatásba nem bocsátkozni. A legjobb volna elfelejteni az egészet, de nem lehet. Úgy érzgm, lassan- lassan belém akar költözni mindaz a fájdalom, amit valamikor okoztam a két öregnek.

Gobby Fehér Gyula:

Pedig éjszaka van

Dienes Eszter:

Segíts

magadon

Most este van, meg csillagok, s míg árnyékommal játszom, a szomszéd ég-bolt kinyitott s az angyalokra látok.

Az angyalok csak néznek rám, csodálkozva állnak, nem tudják, hogy őket most újból kitaláltam.

Pintér Lajos:

O 99 I 99 ■

Szőlője, venyigéje

Napfény-idő árnyék-gallya jelentéktelenül barna barnaszínű vagy seszínű mért mondta az öreg szőlész kinek teli minden hordó

— mínuszidőben, apám — mért mondta az öreg kertész kinek sudár minden fája

— mínuszidőben, nagyapám — mért mondta, hogy mégis

szép vagy

napfény-idő árnyék-gallya?

Kutyák: februári fagyok kertben jártak kiabálták, nincs itt helye szőlőnek, se gyümölcsfának. De az öreg szőlész mégis dicsérte az alvó szőlőt

— miért nem dicsérte magát! — de az öreg kertész mégis őrizte az alvó ágat Csontváry-barnaszín ágat seszínű, ruhás menyasszonyt

— miért nem őrizte magát! — A múlt évi szüret: emlgk gyümölcsszedés: csak emlék élő tudatában élő

de emléke hogyan él a fák kérgében, mosztári

virágzásban?

Íme, az ágat tavaszi szelek balra rántják, jobbra lökik

— hajolni itt százszor kell — íme, az ágat tavaszi

szelek földig döntik le

— hajolni itt földig kell — s máris itt a nyár, nyárutó kosarazó, puttonyozó?

Bába Mihály:

A hontalan

Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mellett szabad volt a pad, leültem. Velem szemben egy idős parasztnéni nyugtatta kezét á szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából ^elővett egy karórát, megnézte.

— Pontosan indulunk — mondta. — Mostanában pontosabbak á vonatok.

Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam.

— Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja?

A nagy bukszát elrejtette szatyrába, amit körülölelt, mint egy gyermeket.

— Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok.

Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? Magyarországon? Vagy csak huncutkodva ugrat, gondoltam. De tekintete nyugodt volt, árnyéka sem rejtőzött benne a viccelődésnek.

— Hogyhogy hontalan?

— Hát csak úgy, hontalan, otthontalan.

— Nincs családja?

A néni elmosolyodott, hüvelykés mutatóujjával végigsimított ajkán.

— Jaj, dehogy nincs! öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén.

A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néztem rá.

— Ugye, nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múlva, ami-