Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
1983. OKTÓBER 8. Irodalom» művészet Tóth Endre: Távoli muzsikaszó Muzsika árad távolból, ingerlő s gyönyörű zene. Elhalkul és felcsap olykor, s a lelked együtt zeng vele. Tündéri muzsika árad, betölti az egész teret, s az emberek arra várnak, hátha megnyílnak az egek. Pórusaidon behatol, vérköreiden átrezeg, kor látta, hogy arcomról nem tűnik el a csodálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lábamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyat. Jöttek a g^fre- kek haza, persze hogy jöttek, hol az egyik, hol a másik egy-két napra. Mert akkor már mind itt dolgozott. Az is különös, hogy mind messzire röppent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az urammal, inár csak ketten voltunk. Baj nem volt, fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kornyadozva; az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lesz énve- lem. A gyerekek nem szaladgálhatnak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat örökké, az is olyan vén, mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem az otthonba. Egy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában folytatta: — Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát hogy ne örültem volna, hogy ott vannak köröttem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott van. Mert rpinden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik-. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! Elszomorodtam, de nem szóltam, vártam. Ünnep első napján, délután, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk se tud itt lenni megrészegít, akár a bor, szíved könnyűnek érezed. Égig emel s örvénybe veszt, angyallá tesz, a mélybe ránt, Ütemére a lomha test szállani kezd az álmon át. S újjászületsz, míg a zene forró dallamát hallgatod — Elsüllyed a múlt szelleme és a jövendő felragyog. magával állandóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy ott rettegjünk, mi van á mamával, nehogy úgy járjon, mint Bencéné, akit egy hét múlva találtak meg holtan az ágyában, amikor rátörték az ajtót. Megmondom őszintén, pityeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú esetet. Ha ez a sorsunk, mondtam alányomnak. Na lett erre hadd el hadd, hogy így, hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiaim, á menyeim, a vejeim. Befogtam a fülemet, felét sem értettem annak, amit mondtak. — Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg. — El, el alaposan. És jó, hogy így történt. Azt mondja az idősebbik fiam: mama, a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jön velünk, egy percre sem hagyjuk magára. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval körbe-körbe-kari- kába. A házra már vevő is van. Ügy, gondoltam, és mondtam is: szóval eladnátok a fejem fölül a tetőt. Nem úgy van az, a ház fele az enyém, az apátok részére meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. Jaj, de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát gyújtottunk, és becsalogatták a gyerekeket, az udvarról, beláttam én is, hogy jobb a békesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja; hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem. — Eladták a házat, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja, mit vettek rajta, és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve. — A pénz fele megvan. A másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is, iharos ez a nyár. Most is csapkod a villám, a Napszámos utca környékén a leghevesebben. Két lakatlan viskót kerülgetnek a villámok, de egyiket se találja el. Dehát ott lakik a Vasorrú Bába. A tanítónő a szobája ablakában könyököl, verset ír. Villámfényben nem könnyű. A vers nem biztos, hogy jó, de a költőnő a szíve egész melegével írja. Maga is száll, nemcsak a gondolatai. Egy másik költőhöz. A sötétben a téeszelnök érkezik valahonnan. A fején vízhatlan vászoncsuklya, a gumicsizmája csupa sár. Megzörgeti a tanácselnök ablakát. Mi lehet olyan sürgős, ami nem várhatott reggelig? A vendéglőben nagy eseményről beszélnek: egész nap a televíziósok forgattak a faluban, de még a vihar beállta előtt hazamentek. Tegnap érkeztek, s a légkör, amit magukkal hoztak, azonnal betöltötte a falut. Mindenhová benéztek, mindent megfogtak, mindenre megjegyzést tettek. Az öltözködésük alapján idevalósiak is lehettek volna, de a mozgásuk; a hanghordozásuk, a fejtartásuk, vagyis az egész viselkedésük elárulta, hogy nem egyszerűén idegenek, hanem annak tekintik magukat. A kíváncsiak óvatos távolságból figyelték, hogy két gyanútlan, feketébe öltözött öregasszonyt kezdenek filmezni, mire azok megrémültek és elrebbentek. Oly hirtelen, hogy az operatőr föl se fogtá: hová tűntek? A másik operatőr egy lovaskocsit vett szemügyre. Mindenáron úgy szerette volna beállítani, hogy a bakon türelmesen üldögélő öregember a két ló feje között legyen. — Mit szólsz hozzá, csodálatos így, nem? — Wunderbár — bólintott a rendező. Tolongás támadt a vasüzlet mellett, egy félig lebontott ház körül. A ház teteje hiányzott; de a vályogfalak még álltak, és a. zsalus ablakok. Az operatőr a fal tetejéről a ledőlt közfalakat filmezte látható élvezettel, majd a segédjét kiküldte az utcára, aki leguggolva ki s becsapkodta az ablak zsaluszárnyait. Az operatőr valamiféle modem sugallattól vezérelve filmezte a látványt. A bankrevizor az ágyban fekszik, kissé kótyagosan. Már egy hete kutat a téesz könyveiben, az elnök — talán ezért — őt is meghívatta a lakodalomba. A kultúriház ajtajában egy kövér, borszagú fiatalember tartóztatta fel, kirántotta a kabátja gomblyukából a díszcsokákinek nem sikerült az első házassága. No, szóval a taVaszt én már az idősebbik fiaméknál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam, vándorlók egyik gyermekemtől a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne unjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind itt, a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni. Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket. Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan felnevetett: — Jó napot, Mariska néni, már megint költözik? — Letelt az idő, fiam, megyek tovább. — És most melyik gyermekéhez? — A lányomhoz. A kisebbikhez. — Hej, de jó sora van magának, Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet. — Ahhoz már öreg vagyok. Meg aztán mit is tehetnék, utazni muszáj, hontalan vagyok, fiam. — Hontalan? — nevetett a kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyermeke?! Még ilyet! — csattogtatta jegylyuikasztóját, s nevetgélve lépett tovább. — Jó ember — intett a néni a kalauz után. — Ha nincs utas; leül mellém és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyermekeimnek nincs idejük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét is eltelik, hogy szót váltunk, hogy elbeszélgetünk. Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt. — Én már itthon vagyok. Minden jót — búcsúzott sietve. rőt, és a meglepett bankrevizor kezébe nyomta. — Okvetlenül vegyék bele a tévébe, hogy itt négyszáz embernek főztek! A revizor megpróbálta elhárítani a díszcsokrot. Hogyan magyarázza meg ennek a lelkes, kövér fiatalembernek: semmi köze ehhez a förtelmes felforduláshoz. — Helló! — kiáltott le a tévériporter a színpadról. A lakodalmasok ott terítettek a pesti vendégeknek és a zenekarnak. — Helló, bankárok gyöngye!... A revizor elpirult. Fogalma se volt, hogy az elnök mindent megszervezett, a tévériporter hellózását is. Thiery Árpád: A nap vége Helyet szorítottak a revizornak a kecskelábú asztalnál. Odébb a zenészek asztala. A trombiták a színfalhoz támasztva pihentek. A terem hosszát betöltő asztalok roskadoztak a főtt húsok és a sültek illatos tornyaitól, a töltöttkáposztával teli tálaktól. Zsongott, zúgott, csörömpölt a hatalmas terem. A revizor lehunyta a szemét, s így tűnődött magában: — Mikor ehettek ezek utoljára? ... Az ő asztaluk is roskadozott az ételtől s italtól. — Csodálatos, mi? — kacsintott rá az operatőr. — Lakmározz velünk! — biztatta a rendező. A revizornak sehogyan se jött a szájára, hogy visszategezze amazokat. — Már ebédeltem — tért ki. — De ilyen, finomakat? — Legalább kapj be egy pofa sört! — Egyenesen wunderbár — lelkendezett a rendező. A revizor utólag nem tudott elszámolni’ magának, hogy mennyi volt a hiányzó idő. Ki tudja? Mire alaposabban körülnézett, egyedül volt a színpadon. Mintha rossz álomból ébredt volna fel. — Elaludtam? Vagy elájultam? — tűnődött. Sovány, igénytelen külsejű öregember telepedett melléje a lócára. Ünneplős ruhája gyűrött és pecsétes volt, erős szag áradt róla. — Istállószag? — töprengett a revizor. — Maguk sokkal jobban muzsikálnak, mint ezek az itteniek — mondta az öregember elismerően. — Nem is tudom — tétovázott a revizor. Az öreg egy csomag kártyát húzott elő a zsebéből. — Huszonegy? — kacsintott. — Nem bánom. A revizor most ismerte fel a kis öreget: esténként a vendéglőben hátul szokott üldögélni a vaskályha mellett. Könnyű bódulat fogta el. — Csoda volt ez a három pohár sör — gondolta elégedetten. Elengedett három húszforintos játszmát A kis öreg nekibátorodott. Az uj- jai sima biztonsággal dolgoztak. Elsőre leosztott egy királyt, majd nyolcast adott hozzá. — Az egész, ami a bankban van — mutatott a revizor a három darab húszforintosra, és újabb lapot kért. Ászt kapott de az arcizma se rándult. A kezével is mutatta: — Elég’ A kis öreg egymás után négy lapot húzott magának. Eredetileg csak hármat akart. A negyedik a pakli aljáról csúszott le, és ez megzavarta. Huszonháromra húzott még egyet. Lecsapta az asztalra. — Sok. — Az bizony — bólintott a revizor. — Játszunk még? — Mára elég. A kis öreg nagyot nyelt, amikor a revizor zsebében eltűnt a három darab húszforintos. A vendéglőben közel a záróra. A sarokban két fivér beszélget. Az öregebb épp jámboran hallgatja az öccsét, magában igazat ad neki, csupán attól tart, hogy a heves hadonászás közben feldönti a fröcs- csös poharat. A fiatalabb a bátyja anyósát szidja. — Miért tűröd? A jámbor legyint. — Délután ötkor otthagyta a munkát — dörgi az öccs —, hogy odaérjen a litániára! Tudod, hogy mit csinálnék én egy ilyen szentfazék anyóssal? Súlyos ökle vádlón zuhan az asztalra. A revizornak a nőkön jár az esze. Helyesebben: egyetlen nőn, akitől pillanatnyilag — és egész héten! — egy keskeny, kövezett előszoba választja el. És két ajtó. A sajtmester lánya hosszú, barna copfját a vállán át előrevetve naphosszat a verandán üldögél, szelíd türelemmel, mint egy várandós nő. Az értesítést várja: fölvették-e a pesti egyetemre. — Ha nem vesznek fel, jövőre megpróbálom Szegeden — mosolygott tegnap a revizorra, aki úgy nézett a sajtmester lányára, hogy saját maga pirult el, s bemenekült a vendégszobába, melynek egy hét óta a lakója. Hanyatt vetette magát a heverőn, és azt gondolta: — Pedig nem is volna olyan lehetetlen, nincs köztünk több tizenöt évnél, sőt még annyi se ... A sajtmester az épület hátsó. részében alszik a feleségével. A lány egyedül az első udvari szobában. Mint egy csalétek. A revizor a régies gazdagsággal berendezett utcai vendégszobában. — Ez maga itt a Rubicon — állt meg a revizor a keskeny előszobában, amikor hazaért a lakodalomból. A fali tükörbe pillantott, megigazította olajtól fénylő frizuráját. — Meg kellett volna nyíratkozni — mélázott el, majd elégedett pillantással mérte végig férfiasán dús szemöldökét, a görögös orrot, és a szóbeszéd szerint szívelégtelenségre valló keskeny száját. — A szemem sajnos sárga — fordult el. Bement a szobájába. Mint aki az utolsó pillanatban, menekült meg egy kellemetlen leleplezéstől. Imbolyogni kezdett vele a szoba. — Az ital, ugye? — korholta magát. Gyorsan levetkőzött és ágyba bújt. Három napja részegen jött meg. Éjfélig a takarékpénztári fiók vezetőjénél ivott. Elővigyázatosan lopakodott a szobája felé, már épp belépni készült, amikor futó pillantást vetve a lány szobájának az ajtajára, valósággal földbe gyökerezett a lába: nyitva volt. Lélegzetét visszafojtva várt. — Csapda ez, vagy egyenesen kihívás? — tűnődött izgatottan. Bátorító jelre várt. Jel azonban nem érkezett. <3 is nyitva hagyta az ajtaját. — Ellencsapda — gondolta. őst is a lányra gondol az ágyban, örül a villámoknak és a mennydörgésnek, úgy gondolja: pompásan aláfestik a lelkiállapotát. Soha nem várta — akarta! — ilyen hevesen és égetően, hogy a sajtmester lánya előjöjjön a szobájából, háló- ingben és mosolyogva, nem baj, ha kissé idegenkedő a mosolya, mintha állandóan egy és ugyanazt a tolakodást szeretné valamiképpen elhárítani, beléphetne, hogy meggyőződjék: tökéletesen aár-e az ablakredőny — nem látnak-e be az utcáról! —, aztán leülne a ha- ' -ilmas plüsskerevetre, és mint ahogy — éppen úgy! — Martin du Gard írta a Vielle France-ban a végén: ....... mintha egyidőben u gyanarra gondolnának, Ennberg kisasszony felsóhajt: — Azt hiszed, hogy Franciaország minden faluja ilyen?...” A revizor tudja, hogy a gondolatban felidézett jelenet két nagyobb és egy kisebb módosításra szorul. Először: Francia- ország helyett Magyarországot kell majd mondania. Másodszor: ők nem testvérek, mint a kisasszony és a tanító. Harmadszor: magázná a sajtmester lányát. Egyelőre. Irodalmi oldalpárunkon Csohány Kálmán rajzai láthatók Összeállította: Rékasy Ildikó
