Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
1983. OKTOBER 29. Irodalom» művészet 9 Czipri Éva: Mozaik Egy hajnal japán kapurajzán belopódzik a festett sárkány arconütöd már mosolyog mint minden elképzelt dolog Testetlen és mégis erős bár karja nincs nagyot ölel Galambosi László: Kezemről a hattyú Már az őszirózsát csókolják a méhek. Dongó a dióra dülöngélve lépked. Mustillatú fények araszolnak szókén. Darazsak birkóznak sajtárváró tőkén. Már az őszirózsát öleli a váza. Búcsúzó fecskéktől hullámzik a pára. Homlokomat hajtom fekete felhőbe. Piros poharamban fanyarabb a lőre. Hosszan üldögélek, borozok magamban. Köddel teli harang kondul a magasban. Koravén a Világ, ölén csonka páva. Öreg kutak fölé baglyot küld a káva. Bagolyszárnyak alól szállnék, üldögélek. Bukó őszirózsát csókolnak a méhek. Kezemről a hattyú régen fölrepült már. Kökényes lovamról hóba hull a csatár. Szikszai Károly: A vizsgálat szem a lélek tükre — mondogatta N. édesapja reggelenként, így mi sem volt természetesebb, mint hogyN.- ből szemorvosnő lett. Igaz, az atyai mondathoz hozzájárult még N. első látogatása a helybeli szemorvosnál (tizenöt éves volt), amikor is rájött arra, hogy az orvostudomány mai állása szerint a szemészet a legfájdalommentesebb területe a medicinának. Mert nézzük például a fogászatot. Mi történik akkor, ha az embernek mondjuk kilyukad a foga? Hosszú hetekig szenved, mintsem azonnal beülne ama higanyos .szjékbd, amely kényelmes akár egy pilótaülés, csak hát... Ellenben ha olvasás közben köny- nyezni kezd a szemünk, netán apró, fekete pontokat látunk közlekedni a sorok fölött, másnap már ott ülünk a szemészeti rendelő ajtaja előtt, mert tisztában vagyunk azzal az egyszerű ténnyel, miszerint a szemüvegrendelés fájdalom- mentes dolog. N. tehát saját tapasztalatából jött rá, hogy az emberiség jelentős hányada boldogan jár a szemészetre. Tanulmányai során azonban némi keserűséggel vette tudomásul hogy az álmok nem mindig válnak valóra. Mert a szemnek, mint bármelyik más testrészünknek legalább annyi baja lehet, mint mondjuk májunknak, gyomrunknak, vagy szívünknek. Az egyetemet mindezek ellenére kitűnőre végeztet így nem csoda, ha a Sz.-i klinika azonnal alkalmazta. Már fél éve dolgozott a klinikán (professzora, és adjunktusa legnagyobb megelégedettségére), amikor egy hétfői napon új beteget kellett fölvennie. Egy alacsony, körteformájú embert, aki előrefésülte a haját. N. doktornő a kezdő orvosokra jellemző alapossággal azonnal elkezdte a vizsgálatokat. Fél óra múlva megállapította, hogy Jenő úr (ez volt a vezetékneve), mindkét szemét szürkehályog támadta meg. — Cataracta accreta — mondta, és Jenő úrra nézett. — Ne tessék megijedni, nem fog megvakulni. A szürkehályog műtéti úton eltávolítható. Megoperáljuk, és úgy fog látni, mint régen. — És mikor lesz az operáció? — kérdezte a betegekre jellemző elcsukló hangon Jenő úr. — A tanár úr majd eldönti — válaszolta N. —, az előkészítést mindenesetre holnap elkezdjük. Egyik reggel nagyvizit után N. doktornő újra a kezelőbe kérette Jenő urat. — Nos, Jenő úr, hogy aludt? — kérdette miközben felkattintotta a bejárattal szemben lévő „olvasótáblát”. — Mint a mormota — mondta Jenő úr, majd hozzátette: — Tetszik tudni, mi nyugdíjasok szeretünk aludni. — Szívesen cserélnék magukkal — mondta N. doktornő, azzal Jenő úr háta mögé lépett. — Na, tessék olvasni a betűket. — Milyen betűket? — kérdezte Jenő úr. — Amelyek a táblán vannak. — Milyen táblán? N. doktornő előre mutatott: — Ott, azon a táblán. Amiről tegnap olyan ragyogóan tetszett olvasni. — Én kérem nem látok semmiféle táblát — közölte Jenő úr, és tekintete valóban a vakok ürességéhez kezdett hasonlítani. — És engem lát? — kérdezte N. doktornő, azzal Jenő úr elé lépett. Nem, doktornő drága, magát se látom. — Biztosan? — Biztosan. A doktornő ekkor jobb keze mutató- és középső ujjából „villát” alakított, és lassan Jenő úr szemei felé közelítette. Körülbelül egy centire lehetett, amikor Jenő úr becsukta a szemeit. N. doktornő megkönnyebbült. — Jenő úr, ne tréfáljon velem. Maga lát. — Drága doktornő, esküszöm magának, hogy nem látok. — De hiszen az előbb becsukta a szemét. — Az lehet kérem, de esküszöm, hogy semmit se látok. N. doktornő ivott egy pohár vizet, és újra kezdte a vizsgálatokat, amelyek egyértelműen bebizonyították, hogy Jenő úr lát, de ő továbbra is ragaszkodott vakságához. N. doktornő odahaza átnézte egyetemi jegyzeteit, valamint néhány szakkönyvet, de így sem talált magyarázatot Jenő úr hirtelen támadt vakságára. Másnap reggel azonnal .magához kérette Jenő urat. Ismét végigcsinált minden vizsgálatot, de Jenő úr továbbra sem látott semmit. N. doktornő ekkor sírvafakadt. — Nézze, Jenő úr, én tudom, hogy .maga lát — dadogta könnyei között. — Miért csinálja ezt velem? Ha maga megvakult, csakis én vakíthattam meg. Ha így van, én esküszöm magának, hogy visszaadom a diplomámat. Egy szemorvos, aki rossz gyógyszerezés miatt megvakítja a betegét... Jenő úr kérem, miért csinálja ezt velem? Drága doktornő, én tényleg nem látok semmit — válaszolta Jenő úr. — Amikor bejöttem, valóban el tudtam olvasni néhány betűt.... — Szerintem most is el tudna — vágott közbe N. doktornő, és tovább sírt. — Hogy mondhat ilyet drága doktornő! — háborodott fel Jenő úr. — Mert tudom, hogy lát — törtek fel N. doktornőből a szavak. — A vizsgálatok egyértelműen bebizonyították ... — A vizsgálatok? — nevetett fel Jenő úr. — Mit bizonyítottak be a vizsgálatok, ha egyszer nem látok? — Rendben van, Jenő úr — adta meg magát a doktornő. — Holnap visszaadom a diplomámat. Végül is megvakítottam egy embert. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban. Én fölesküdtem valamire, amit a legjobb akaratom ellenére sem tudtam betartani. — Hát idefigyeljen, doktornő — hajolt kicsit megszeppenve Jenő úr N. felé —; én elmondom magának, hogyan van ez az egész, ha megígéri, hogy nem szól senkinek. — Jenő úr, drága, esküszöm, köztünk fog maradni — válaszolta N. doktornő, és kezével végigtörölte arcát. — Tetszik ismerni a kocsmáros urat, ugye? Akivel egy kórteremben fekszem. — Igen, ő is az én betegem. Zöldhályoggal hozták be, de nem tudtunk rajta segíteni. Megvakult. — Szóval a Kocsmáros úr mondta, hogy ha vaknak tetetem magamat, akkor kapok vaksági segélyt. N. doktornő elképedve nézett Jenő úrra, mondani akart valamit. de amaz leintette. — Egyetlen éjszaka alatt kitani- tott mindenre. Én pedig megfogadtam a tanácsát, mert ugye nyugdíjas vagyok, és az a havi ötszáz forint jól jött volna. Csak láttam, hogy mennyire ki tetszett borulni... És ugye nekem is van szívem. N. doktornő megfogta Jenő úr kezeit, de amikor meg akarta csókolni, Jenő úr szégyenlősen elhúzta. — Doktornő drága, ugye nem tetszik haragudni rám? N. doktornő felelni akart valamit, de ekkor belépett Zsóka nővér. — Űj betegünk érkezett, hova fektessem? doktornő Jenő úrra nézett, és szomorúan megállapította, hogy csak Jenő úr, illetve Kocsmáros úr kórtermében van üres ágy. — A- négyesbe — mondta fáradtan, aztán hozzátette —, de előbb kísérje vissza Jenő urat. Jenő úr ekkor hirtelen fölállt, és kijelentette: — Köszönöm, de azt hiszem, vissza tudok menni egyedül — és N. doktornőre kacsintott. N. doktornő bólintott. — Rendben van. Próbálja meg. Jenő úr lassan elindult az ajtó felé, aztán hatalmas robajjal nekiment a csukott szárnynak. — Űristen! — kiáltotta Zsóka nővér, és lehajolt, hogy fölsegítse Jenő urat. Jenő úr pedig kivárta az alkalmas pillanatot, és ismét a doktornőre kacsintott: — Hiába, a sötétséget is meg kell szokni — dünnyögte, és hagyta, hogy Zsóka nővér a hóna alá nyúljon, és elvezesse. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Bíró István Szolnokról készült rajzaiból válogattuk. Összeállította: Rékasy Ildikó Baleset történt Adatai szerint fiatalember volt. Az adatai szerint. Az adataik általában túlélik az embereket. Igyekezett valahová, ezt tudjuk, az útiránya is ismeretes1, az úticélját azonban már nem sikerült megállapítani. Persze, senki nem is firtatta, hogy hova akart eljutni, az többé nem volt fontos. A fiatalember meghalt, hirtelen halt meg. Nem tudható, hogy hova indult, hogy tervezett útját milyen rövidebb, vagy hosszabb szakaszokra osztotta, hogy óvatos volt-e, vagy vakmerő. Lehet, hogy volt benne félelem, amikor előzni akart, lehet, hogy nem. Bizonyára bízott abban, hogy mások is betartják a szabályokat, de lehet, hogy nem bízott benne, csak éppen az ellenkezőjét sem feltételezte, amikor gyorsított. A vizsgálat folyik, a fiatalember állítólag szabályosan akart előzni. Milyen kevés tudható róla! Valahová el akart jutni; valami dolga, tennivalója volt valahol, akárcsak nekünk, kik most visszaülünk a volán mögé, s megkerüljük a kocsija roncsát. Valóban ismeretlen volt számunkra, mint ahogy mi az ő számára voltunk ismeretlenek. Talán nem is érdekelte azoknak a szándéka, célja, véleménye, akiket megelőzött. De lehet, hogy igen. Ezt sem tudjuk róla biztosan. Mint ahogy a többiekről sem tudunk semmi ilyesmit, akiket mi előztünk. De azokról sem, akiknek nálunk is sürgősebb volt a dolguk, és bennünket hagytak el. Az előbbieket csak megmosolyogtuk, az utóbbiakat pedig vakmerő bolondnak tartottuk. Nem gondoltunk rá, hogy ezen az úton egyaránt sietős Aczél Gábor; Két szénrajz mindannyiunknak, de a biztonságos, optimális tempó szinte valamennyiünknek más sebességet jelent. Baleset történt. Ostoba véletlen is lehetett persze. Most mindenesetre óvatosabbak vagyunk a szükségesnél, tempónkat nem pusztán a saját képességeinkhez igazítjuk, s rövid időre azt is elfelejtjük, hogy főútvonalon haladunk, hogy tehát ezen az úton nekünk van elsőbbségünk. A próba Együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Nehéz munka ez: négy ember kell hozzá. A kezek minden negyedórában megmarkolják a kocsi peremét, a kinyújtott karok megfeszülnek, egymáshoz érnek a vállak. Előfordul, hogy a négy ember közül kicserélődik valaki. Az új embert kipróbálják. Egyszerű és kegyetlen a próba: felütik a kezét. Az új ember, ha valóban tolja a kocsit, ilyenkor megsérül. A fémhulladék közé csúszik a keze, s az éles fémdarabok véresre sebzik. Az új ember ilyenkor sötét haragot érez. Ám ha az új ember nem tolja a kocsit, ha csak imitálja az erőfeszítést — felütött keze a levegőben marad. És az új ember ilyenkor szégyenkezik. Van valami rettenetesen igazságtalan ebben a próbában. De az élet is igazságtalan: mindig az sérül meg, aki cselekszik. Imitálni a cselekvést veszélytelenebb. És vannak helyzetek, amelyekben az igazságtalanság az igazság feltárására szolgál. A megméretés igazságtalansága miatt érzett harag pedig kevésbé tartós a próbát kiálló emberekben, mint a felfedezett imitátorok szégyene. De ezt csak azok tudják, akik nap mint nap együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. egy égi szó és itt a földön csobbanva egy tenger felel A bizalom elkoptatott szó mégis ereje üdve van evezőt ad a fáradt kézbe s a tenger már nem parttalan A teljes kép egy földi kar mely téged gondol és akar
