Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1983. OKTÓBER 29. Koszonto Mezőtúron Mezőtúron sokat fáradoznak azért, hogy a szociális intézmények idős lakói jól érezzék magukat. Október 10-én a szociális otthon gon- dozottait, 11-én az öregek napközi otthonainak lakóit köszöntötte Selmeczi Sándor, a szociális otthon igazgatója és dr. Ambrózi Péter városi főorvos. A meleg szavak után a Kossuth téri Általános Iskola 6. b. osztály Lenin és a 8. c. osztály Kodály Zoltán nevét viselő rajának irodalmi műsora örvendeztette meg az idős embereket. Ízletes ünnepi ebédet szolgáltak fel ezután, szólt a zene, így nem csoda, hogy mindenki szívesen gondol vissza az öregek napjára, amelyen többen vidáman, felszabadultan énekeltek, a bátrabbak, a mozgékonyabbak táncra is perdültek. K. .1. P. Fotó: Fortuna Dr. Szittya János orvosnak, aki a Debreceni Tudomány Egyetemen 1930. június 30-án kapott oklevelet, ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységét elismerjük. Ennek bizonyságaként állítottuk ki ezt az aranyoklevelet. (Debrecen, 1980. szept. 1.) Őszülő, valaha daliás külsejű — ma botra támaszkodó ember. Nyolcvankét éves. — Ez rosszabb, mint egy szanatórium. Nem igen tudok itthonról kimozdulni — mondja. — Pedig annak idején a gimnáziumi különbözeti vizsgámra is biciklivel mentem Nyíregyházáról Nagy kallóra. — Az egyetem elvégzése után 1930-ban, szülőfalumban, Rakamazon kezdtem dolgozni — fűzi tovább gondolatait. — Később Kenézlőre kerültem körzeti orvosnak. — Ezerkilencszáznegyven- egyben bejött a rendelőbe a gyerekével egy asszony. Akkor hozta ki a nyíregyházi kórházból, ahol vérhassal kezelték és ahol teljesen lemondtak róla. Az anya letette elém a vizsgálóasztalra. Ott feküdt egy gyerek formájú élőlény, nem sírt, nem lélegzett és a szíve is alig vert. Nem sok remény volt, de megpróbáltam a lehetetlent. A meglevő gyógyszerkészletemből kellett a leghatásosabbakat kiválasztani. A gyereknek beadtam egy injekcót és mondtam az anyjának, hogy szeretném másnap is látni. A következő nap el is hozta. Amikor Az aranydiplomás emlékei megvizsgáltam, megköny- nyebbültem: visszatért bele az élet. Ismét ugyanazt az összetételű gyógyszert kapta a kis beteg, öt napig hordta hozzám gyerekét az anya és nap nap után szemlátomást gyógyult a kicsi. A gyógyítást abbahagytam, be kellett vonulnom a 21. gyalogezredhez. A háborúban megsebesültem és gerinccsigolya-törés- sel több hónapig feküdtem a budapesti ortopéd kórházban. A gyógyulásom után Bö- könyön lettem körzeti, majd 1947-től Szolnokon beosztott városi orvos. Ebben az időben a párt kérésére délutánonként egy külön körzetben is gyógyítottam a rászorulókat. A munkaidőm általában éjfélkor ért véget. Ezerkilencszázötvenben hasonló esettel találkoztam, mint a ’41-es volt. Azt a beteget egyhónapos kezeléssel sikerült teljesen meggyógyítani. Most két gyermek anyja. Dr. Szittya János ezután még 1962-ig dolgozott Szolnok város főorvosaként, majd a Köjálnál mint állami közegészségügyi felügyelő. Ezerkilencszázhetvenöt- től az elmúlt évig — amíg az egészsége engedte — nyugdíjasként is rendszeresen dolgozott. Soha nem volt vagyonos ember, de mint mondja: — Mindig úrnak éreztem magam, ha valakit sikerült meggyógyítanom. Nekem ez volt a munkám és a szórakozásom, ebben találtam meg a boldogságomat. — nádudvari — Féllábon Harcban a sorssal — Gyerekkoromban, amikor a béresgazda nagyon nehéz munkát sózott ránk kis cselédekre, tréfálkozva vigasztaltam pajtásaimat, hogy ezt is ki lehet bírni és ilyen munkával, ha nekiveselkedünk még féllábon is megbirkózunk. Dehogyis gondoltam akkor arra, hogy számomra a tréfás szólásmondás kegyetlen valósággá válik és életem nagyobbik részét féllábbal kell majd átgürcölni .. . Igen a háborúban történt, egy gránát tépte le a lábamat, és fosztott meg örökre a reménytől, hogy folytathassam majd azt, amit bevonulásom előtt olyan nagy kedvvel csináltam. — Azt mondja túl nagy időeltolódással kezdtem sorsom alakulásáról beszélni? .. . igaza van, az elejéről kell elindulni azért, hogy mások is megértsék — ha kíváncsiak — a jászárokszállási Tóth G. Ignác élet- történetét. Édesapám fcubi- kjos volt, nyáron, tűrhetően keresett!, de télen semmit. Négyen voltunk testvérek és ha azt akartuk, hogy mindegyiknek jusson a kenyérből, nekünk gyerekeknek is korán el kellett szegődni valahová. Én béresgazdáknál dolgoztam, amikor legénysorba léptem felvettek a vasúthoz, egy darabig krampá- csoltam, aztán pályafelvigyázó lettem. Kedvemre való munka volt, bírtam, meg szerettem a gyaloglást, a sínpárok melletti minden napos s,bejárásokat”. Kezdtem elfelejteni a megalázó cseléd sorsot, amikor behívtak katonának kiküldtek a frontra és visszafelé már féllábbal jöttem. — Irgalmatlanul nehéz idők következtek, a rokkantsági járandóságra kerek öt esztendeig vártam, élni viszont kellett valamiből, akkor is, amikor a háború utá ni ínséges esztendőkben az épkézláb embernek sem volt könnyű a sorsa. Megpróbáltam mindent, voltam portás meg éjjeli őr, barkácsoltam vagy kapáltam. Éveken keresztül olyan „beosztásban” is dolgoztam, hogy éjszaka őrködtem, másnapra meg elvállaltam azt a munkát, ami- vtl rokkantán is elbír az ember. Nehéz volt, de kibírtam és a sok bánat mellett az élet örömeiből is jutott valami. Áldott jó feleségemmel hat gyereket neveltünk fel, szorgos jóra való emberek lettek, mindegyik szakmát tanult, a legkisebb is, aki most katona. — Honnan vettem az erőt, hogy megcsonkítva sem hogyjam magam legyűrni? A kényszer tanított meg rá, az élet, ami minél nehezebb, annál keményebbre gyúrja az embert. Hét évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, az asz- szonyt szegénykémet öt éve hogy eltemettem. Most 67 évesen is dolgozgatok, de jut idő rá, hogy meglátogassam az ismerősöket, a mozgássérült sorstársakat. Egyiknek másiknak viszem a jó |iír(t, hogy sikerült munkát szerezni neki és mindegyiknek jut a biztatásból, hogy ne hagyja el magát az ember. Néha elmondom — egy kis változtatással — a gyerekkori okoskodásomat, hogy aki a háború poklából kimenekült, az féllábon js megél. — illés — Tanított nemcsak magyarra Osztályfőnökünk négy évig tanított minket, nemcsak magyar irodalomra és nyelvtanra, hanem valóban az életre is. Négy év alatt alaposan megismert valameny- nyiünket, tisztában volt képességeinkkel, tudott agyonhallgatott problémáinkról, ismerte az otthoni légkört. Kamaszodé világunkban ért dicséretei és szidalmai egy életre megmaradtak bennünk. Ez volt az igazi útra- valónk. Valamennyi tanítványa így emlékezik „Lenke tanár néni”-re. Jászjákóhalmán 1941. szeptember elsején egy csupasz, fehérre meszelt tanterem és 50 negyedikes gyerek fogadta a fiatal „helyettesítéssel ideiglenesen megbízott” tanítónőt. A következő évben az állása megszűnt, egy évre Simontornyára került, majd ’43-tól már mint választott tanító otthon tanított Jákóhalmán. — Negyvennégy őszén tgji volt a falu menekültekkel, jöttek a front elől. Elsős osztályom is felduzzadt, nyolc- vanan, kilencvenen jártak hozzám. Október tizedikén a „c” betűnél jártunk, mikor megszűnt a tanítás és december hatodikén, Mikuláskor kezdtem újra hat gyerekkel. Volt, akit az anyja a hátán hozott az iskolába. —— ' egalábbis azok a L régiek, az igaziak. Mert mindnyájunkban él egy ———I kép a valódi nagymamákról. Ok azok, akiknek hófehér a hajuk, a kötényük friss, ropogós. Ok mesélik a legszebb meséket; senki nem tud náluk jobb almáspitét sütni; ismerik a gyógyteákat és valahonnan tudják, miképp lehet lapulevéllel szemölcsöt „operálni”. Szóval olyanok, mint a mai kisgyermekes anyák nagymamái voltak általában. Csakhogy a mostani nagymamák már nem ilyenek. A hajuk a legritkább esetben hófehér, a gyógyteákról legfeljebb annyit tudnak, amennyi az illető gyógytea zacskójára rá van írva. A meséket is általában könyvből olvassák, mert fáradtak arra, hogy azon töprengjenek, mit csinálhatott az a fránya malacka a rengeteg erdőben. Pedig a húsz—harminc évesek, . bizony gyakran elvárják tőlük mindezt. Sőt, többet is. Mert emancipáltak. Ráadásul egyszer fiatal az ember. Mert mikor menjen táncolni, bulizni, tengerhez nyaralni, ha nem most, amikor még élvezheti Hová lettek a nagymamák? az egészet? És ebből jönnek aztán a bajok. Mert a nagymama esetleg megmakacsolja magát. És juszt is akkor megy színházba, amikor a gyerekeit meghívták egy remek összejövetelre. Esetleg akkorra kér beutalót Hajdúszoboszlóra amikor ők külföldre készülnek nagyobb társasággal. Ott pedig gyereknek helye nincs. De ezt ő nem érti meg. Inkább a derekát pátyolgatja, ahelyett, hogy örülne az unokájának. És jönnek a panaszok a fiatal pároktól: Tudtam én, hogy így lesz, már amikor a gyerek megszületett. Azt se várhattam, hogy egy pelenkát kimosson, amíg én a vizsgára készültem. (Ezek a panaszok persze — akár férfi, akár nő mondja — általában csak az anyósokra igazak.) És nem fogynak ki a sirámokból: mert bezzeg ami időnkben... A mi nagymamánk még cukros tojást kevert uzsonnára, ha úgy kívántuk, akár többször is. És amíg a lábát áztatta a lavórban, addig volt ideje babaruhát varrni, vagy megragasztani a fél gombfoci- csapatot. Pedig akkor már elmúlt hatvanéves. Nem volt olyan fiatal, mint a maiak. De gondoljuk csak végig ezt a dolgot alaposabban! A mai nagymamák nem biztos, hogy mamuszba bújnak örökre, mert megszületett az első unoka. Általában még csak álmodoznak a nyugdíjról. Dolgoznak napi nyolc órát, mint gyerekeik, aztán rohannak mosni, vásárolni, mert nem állt meg a világ. S ha már nyugdíjas a mama, vagy a papa? Rendszerint „ráhúz” még néhány évet. Dolgozik, mert a gyerekeknek lakás kell, amit egyedül összespórolni nem lehet. Vagy mert segíteni kell őket, hogy rendesen berendezkedhessenek. S ha már a gyereknek is megvan, ami feltétlenül szükséges az önálló élethez, akkor jönnek — jogosan — a saját igények. Üj tévé, nyaralás, néhány szép ruha. Hisz a mai nagyszülők rendszerint ötven—hatvan évesek. Nem biztos, hogy volt mindig módjük arra. hogy álmaik szerint költekezhessenek. Mert nőttek a gyerekek. Mert nem lehetett any- nyi mindent kapni, mint ma. Mert szűkösebbek voltak a lehetőségek. A mai nagymamák dolgoztak húsz —harminc évet három műszakban, vagy tanultak éjszaka, mert „kiemelték” őket. Mondják — csak az lehet jó szülő, aki nem felejti el saját gyerekkorát. De mi lenne, ha néha a mai fiatalasszonyok arra gondolnának, milyenek lesznek ők nagymamának? Méghozzá olyan nagymamának, akinek folyton készen kell állnia arra. hogy az unokákat átvegye „megőrzésre”. Aki nem is él, ha nem tehet el ötven üveg befőttet. Aki mindig köt, horgol, főz, mosogat, üdén és frissen, talpig nyugalommal. Ezt még elképzelni is rettenetes lenne. .. Miért várjuk el saját anyáinktól, hogy hasonlítsanak egy régi álomképre? Jó — volt ez az álom. Gazdagabbak lettünk tőle. És ki kellene találnunk valamit, hogy ezt pótolni tudjuk a saját gyerekünknek. Azután, ahogy rendeződött az élet, fokozatosan szivárogtak vissza a gyerekek, év végére 66-an lettünk. És sorolja a neveket, ki hol dolgozik, hová került, mi lett belőle. „Azzal a sok gyerekkel hogyan bírt tanár néni?’ — kérdezgették a szülők tőle. Pedig még többet szeretett volna — sajátot is. — Hét év után nagy ajándék volt az élettől, hogy kislányom született. Azt hittem ennél többet nem is kívánhatok, de néhány év múlva már hiányzott a testvér. Nem akartam, hogy egyedül nőjön fel, mint én. Ikreim születtek, két fiúi Édesanyám és a férjem, aki szintén pedagógus, sokat segítettek, hogy az iskolában, otthon és a közéletben is helyt- álljak. Rengeteg megbízatása volt, ha megkérték1, nem tudott, de nem is akart nemet mondani. Volt könyvtáros és a helyi Vöröskereszt, a nőtanács, a TIT tisztségviselője, tanfelügyelő. A kérész életű jákóhalmi gimnázium érdekében felvételizett a Jó.zsef Attila Tudományegyetemre, de mire ’67-ben kezébe ka£>- ta a diplomát, a gimnáziumot meg is szüntették. Maradt továbbra is a faluban, és 37 év tanítás után igazgató-helyettesként vonult nyugdíjba öt évvel ezelőtt. — Évekig készítettem magam a nyugdíjra, mégis váratlanul ért, hogy elmaradt a gyermekzsivaj és az iskolacsengő, ráadásul az én gyerekeim is akkor repültek ki. Lefoglaltam magam a közéleti munkával. Könyvet kölcsönzők az asztalos ksz- ben, ’67 óta vagyok tanácstag és a községfejlesztési bizottság elnöke. Most éppen az alacsony jövedelmű nyugdíjasokat látogatjuk meg. A községi tanács legutóbbi ülésén egyik első tanítványa meghatódva terjesztett elő egy javaslatot: a „Jászjá- kóhalma községért” kitüntető díj adományozását Katona Jánosné nyugdíjas pedagógusnak. L. P. A—B — C — D — E — K D vitaminokról Sokat hallunk, olvasunk manapság a vitaminos táplálkozás fontosságáról. Ha a táplálkozásunkból hiányzik valamelyik vitamin, jellemző hiánybetegség lép fel. Oldhatóság szempontjából a vitaminok két nagy csoportba oszthatók: vízben és zsírban oldódó vitaminokra. A vízben oldódó ismertebb vitaminok közé tartozik a B- és C-vitamin, zsírban oldódó ismertebb vitaminok közé pedig az A-. D-. E- és K-vitamin. A zsírban oldódó vitaminokból a felesleget a szervezetünk különböző szerveiben és szöveteiben — elsősorban a májban — tárolja. Tehát, ha helyesen táplálkozunk, szervezetünkben ezekből a vitaminokból mindig van tartalék a „raktárakban’. s hiány esetén a szervezet ebből fogyasztja el a szükséges mennyiséget. A vízben oldódó vitaminok esetében azonban már nem ilyen előnyös a helyzet, mert a szervezet a felesleget kiüríti, csak egészen jelentéktelen mennyiséget raktároz. Az A-vitamin a nyálkahártyák, a bőr és az egészség védelmezője. Ha kevés A-vitamint fogyasztunk, károsodások észlelhetők a szem szaru- és kötőhártya hámján, a belső szervek nyálkahártyáján és a bőrünkön. Az idegrendszer épségéhez, a vérképző szervek működéséhez. a csontrendszer egészséges fejlődéséhez is nélkülözhetetlen az A-vitamin. Legtöbb A-vitamin található az állatok májában, a tejtermékekben, tojássárgájában, vesében, marhahúsban. pontyhúsban, Ráma margarinban. A B-csoportbeli vitaminoknak fontos szerepe van szervezetünkben. A Bj-vita- min a fehérjékhez kapcsolódva olyan vegyületet alkot, amely a cukor- (szénhidrát) típusú vegyületek felbontásához nélkülözhetetlen. Hiánya esetén a lebontási folyamatban zavar keletkezik. Bt-vitaminforrás: pékélesztő, sertéshús, paradicsom, teljes búzaliszt, máj, tojássárgája, bab, zölfé- lék. A felsorolt élelmiszerekben a szervezetünk részére nélkülözhetetlen B2- és B0-vitaminok is megtalálhatók. A B12-vitamin a vörös vérsejtek képzésében vesz részt, ezért a szervezet számára nélkülözhetetlen. Ellentétben a többi vitaminnal, csak állati szövetekben fordul elő. Nagy mennyiségben található a májban és húsokban. Egészségünk egyik fontos őre a C-vitamin. C-vitamin mindenütt megtalálható a szervezetben, ahol élénk sejttevékenység folyik. Fontos szerepe: növeli a fizikai és szellemi teljesítőképességet: fokozza a szervezet ellenállóképességét ; a vérzékenységet csökkenti; fertőzés esetén a szervezetben keletkező ellenanyagok mennyiségét növelj stb. Hőkezelésre érzékeny, ezért legideálisabb C-vitaminfor- rás a gyümölcs, a nyers saláta. A gyümölcsök között a csipkebogyó és a fekete ribizli tartalmazza a legtöbb C-vitamint. A napi E-vitaminszükség- letünket kielégíthetjük a szokásos táplálkozással, mivel csaknem minden fontos élelmiszerben megtalálható. Nagy mennyiségben a növényi olajak tartalmazzák. „Cs.” Összeállította: Sóskúti Júlia
