Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

1983. OKTÓBER 22.

Irodalom, művészet

9

Varsa Zoltán:

Aki szeret...

AKI SZERET - ÚGY SZERESSEN A RUHÁJA LÁNGOT VESSEN

LEGYEN VIRRADÓ SZIVÁRVÁNY GYERTYA-HITEM ÁRVA LÁNGJÁN Ha madaram: fölrepülhet, éjszakámban csöndesülhet.

Ha virágom: hajladozhat, a világra nyilhadozhat.

Ha híis vizem, ha kenyerem: őt szomjazom, öt éhezem.

CSAK SZERESSEN - JAJ] - SZERESSEN

/I RUHÁJA LÁNGOT VESSEN

SORSOM - VIRRASZTÓ SZIVÁRVÁNY

LEGYEN HITEM ÁRVA LÁNGJÁN

Mikor hajával palástol,

rejtőzhessen a haláltól,

gyönyörökbe rejtőztessen,

fűzből, fagyból is kimentsen,

tenyerében csodafákat

leljek, fészekrejtő ágat.

ÉRTEM LOBOT-LÁNGOT VESSEN A HALÁLTÓL ELSZERESSEN HITEM HŐKÖLT, CSORBA LÁNGJÁN LEGYEN VERREL-SZŰTT

SZIVÁRVÁNY

Arcok, világok szakadnak,

látomások riogatnak,

szegődjön hozzám vigasznak,

szerelemnek, kárhozatnak

AKI SZERET - MEGMENT ENGEM

Ments meg engem, ments meg engem!

Mezey Katalin:

gy élezte, sikerült szerencsésen elintéznie az ügyét. Elégedetten ballagott ki a hűvös lépcsőházból a napsütéses járdára. Nem volt benn az illetékes, így a titkárnőnek igazán keményen megmondhatta a magáét. A fiatal, kifestett nő riadtan hallgatta az ingerült szavakat, bólogatott a félbehagyott gépelés felett. Egyik karja türelmetlenül nyúlt végig az asztalkán, mintha azt akarná jelezni. hogy azonnal kész tovább kopogni, amint elhárul előle az akadály: amint ő abbahagyja a beszédet. Dehát ö addig nem hagyta abba, amíg ki nem fejtette az igazát. Az előadó részéről sérelem érte, hanyagságból tévesen vezette kartonját, és most ezért őt akarják megbüntetni. De nem fizet, tessék, itt vannak a. csekkszelvények. mindent igazolni tud bármikor, bárkinek. Ezt legyenek szívesek tudomásul venni.

A sötétbarna-aranypettyes körmök a gépasztalon kapirgáltak, az írógép alatti hangtompító szövet fosztó szálait húzogatták. A világoskéken ezüstös szemhéj meg- megrebbent, de a nő nem mondott semmit, legföljebb bólogatott. Nem megértőén, nem biztatóan, inkább fásultan. Így hát mikor befejezte a mondanivalóját, úgy érezte, talán, meg se hallotta a szavait. Legszívesebben újra belekezdett volna, de látta, hogy toporognak a hosszú ujjak az asztalka fényes műanyaglapján. Búcsúzóul rámosolygott a nőre. Az visszamosolygott, és ebből végül arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak sikerült megértetnie magát vele, és ügye újabb bonyodalmak nélkül elrendeződik. Megkönnyebbülten ment ki a szobából.

— Akárhogy is lesz — gondolta, miközben a széles műmárvány lépcsőkön lefelé lépkedett —, nyilvánvalóan nekem van igazam. Akinek igaza van, az nem szorul mások jóindulatára. A tények magukért beszélnek.

Az ötvenes években épült hatalmas hivatali épülettel szemközt a folyópart mellvédje húzódott. Előtte a sétány, fiatal juharfasor, ami ilyenkor tavasszal aranyzöld lombot viselt. Kedve támadt átmenni. Néhány lépés után eszébe jutott, hogy most tulajdonképpen a város szívében, a város

Sikerületlen ebéd

legjelentékenyebb pontján van. Nem mesz- sze előtte a szinte a folyó fölé kiugró hatalmas, impozáns tömb, az egykori építtetőiéről és tulajdonosáról Quisell-háznak nevezett hatemeletes palota. Széles erkélyei, bonyolult kovácsoltvas erkélyrácsai, egész díszes homlokzata olyan, mintha a Riviéra egy elegáns fürdőhelyéről csöppent volna ide, az alföldi város közepére. Ma közönséges bérházként szolgál, persze nem egészen közönséges lakóknak. De azelőtt valósággal a város szimbóluma vo't. A nevéből is következtethetően mediterrán származású család a 19. évszázad utolsó tizedeiben hirtelen tűnt föl a kis mezővárosban. Pár év alatt a környék leggazdagabb bérlői, kereskedői lettek. Amíg a szem ellátott körbe, minden föld nekik hajtott hasznot, sziki legelő volt akár, vagy gazdag folyóparti szántó, ártéri gyümölcsös. A tízes években épült a palota, földszintjén a megye legnagyobb báltermével és a híres — akkoriban párját ritkító — kávéházzal. Mellette pedig egy kis teremben mozi volt. Igen, mozi, az első mozik egyike a monarchiában. Az öreg Quisell nem azért jött Magyarországra, hogy a világtól elmaradjon. Aztán a harmincas évek közepén, a sokféle változás után is egyre szétágazóbb üzletmenettel. egyre nagyobb hírrel és szereppel rendelkező Quisellek amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen elmentek a vidékről. Ügynökök révén mindent eladtak, nem sietősen, de jól, és állítólag egyenest Amerikába mentek biztosabb és nagyobb haszonnal járó üzletek után. A ház egy — a megyében érdekelt — pesti baromfi kereskedő bérháztulajdonosé lett, a lakásokat elaprózták és bérbeadták, a földszint és az első emelet egy része raktárrá züllött, más részében étterem és mozi működött, már messze nem egyetlen egyik sem a maga nemében. Később katonai parancsnokság, a háború után pártszékház foglalta el az alsó szintjeit. Egyik udvari, első emeleti szobájában lőtte szíven magát a város koalíciós polgármestere, a híres baracknemesítő. Az egyetlen épület volt a városban, amelyet.ötvenhatban találat'ért: kóbor tanklövedék. Ez lett a szerencséje. A vedlett, háborús nyomokat és háború utáni nyomorúságot magán viselő épületet kiürítették, a hatvanas évek közepén renoválták, és a gyönyörű fekvésű nagy lakások sokáig a város legvágyottabb bérleményei voltak, csupa fohtos, neves ember kapott bennük otthont.

Számára is különleges jelentősége volt ennek a háznak. Járt benne egyszer, kinézett a negyedik emeleti széles, panorámás» ablakon tanárának, a város ismert tudósának íróasztala fölött. Miatta volt megszentelt hely számára a Quisell-palota. Megil- letődötten sétált felé, azon gondolkodva, mi lenne, ha hirtelen kilépne a kovácsoltvassal védett földszinti üvegajtón a magas, hajlott hátú, fekete öltönyös férfialak?

_ Ilyenkor már rég a főiskolán tanít

v

agy a könyvtárban ül — hessentette el magától a találkozás lehetőségét. Tulajdonképpen nem is kívánta. Mit tudnának mondani egymásnak?

Fagylaltozó gyerekek jöttek szembe vele. Megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy a Quisell-ház földszintjén van egy hentesüzlet. Oda tért be.

— Biztos ök is idejárnak — villant át az agyán, és ugyanabban a villanásban maga előtt látta professzora erőteljes alkatú, festett hajú feleségét, ahogy szatyorral a kezében befordul a húsbolt ajtaján. Vagy magát a tudóst, mikor bevásárolni jön.

Már ott is állt az üvegpolcok előtt az üres üzletben. A hentes, középkorú férfi, arca tele beforradt sebhelyeikkel, olyan, amilyen a pattanásos kamaszok bőre szokott lenni, ha végre túljutnak a kritikus éveken. Kellemetlen látvány volt ez az arc. — Sebaj, gondolta — már csak csúnya, de nem tisztátalan.

Főtt kolbászt kért zsemlével.

— Csak kenyér van — mondta a hentes.

— Jó lesz az is — válaszolta, és látta, hogy a pulton már csak egy kenyérvég fekszik, pont akkora darab, amilyen neki kellett.

A hentes kimérte a kolbászt, aztán háttal neki a vágódeszkához fordult, úgy látszik, le akart a darabkából vágni egy szeletet.

— Nahát — kiáltott fel aztán, még mielőtt ő szólhatott volna, hogy az egészet kéri. Eldobta a kést. A kenyér héjas része a földön koppant. — Így még sosem jártam. — Visszafordult, bal kezével a jobb csuklóját szorította.

ő már a baljós kiáltás pillanatában az iszonyattól lehunyta a szemét, most is csak a hentes fájdalomtól eltorzult és méltatlankodó arcát nézte görcsösen, nehogy látóterébe essen a két összefogott kéz.

— Csinálok vele valamit — mondta kicsit magához térve a férfi — Azonnal jövök .. .

Várt. Görcsbe rándult idegekkel nézte a szürke, fűrészporos követ. Nem látta ugyan a sebesült uiiat, de képzeletét állandóan az foglalkoztatta. Vajon tényleg levágta az egészet? Vagy csak belevágott? Esetleg csak felszínesen megsértette a körömágyat? Itt történt az orra előtt, lehet, hogy egy életre megcsonkította magát va- 1 aki, miközben ő nem látott semmit, mert nem akart, nem mert vagy nem tudott odanézni. Átvillant az agyán, hogy ő ilyen dolgokat valószínű sosem lát majd, kerülhet akár a legszörnyűbb katasztrófa közelébe is, meri ha egy mód van rá, hogy behunyja a szemét, be fogja hunyni.

És valószínű, így a legrosszabb. Mert a valóságosan levágott ujjhegy egyszeri látványa helyett képzeletében számtalan szörnyűség váltja egymást. Tíz-húsz lehetséges szerencsétlenség iszonyától rándul görcsbe a gyomra, dermed zsibbadttá az arca.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire visszajött a hentes. Uj- ján világosbarna ragtapaszgömb. A pulton maradt kenyérszeletet a kolbász mellé rakta, és hét forint húszat kért. Közben egyre csóválta a fejét, és a ragtapasz leváló végét simogatta.

— Ilyesmi még sosem történt velem.

Jól sejtette, a főtt kolbász kihűlt. A fal

melletti kerek asztalkához lépett, lepakolt. Bele akart harapni az ételbe .. . Aztán felkapta a táskáját, visszahajtogatta papírjába az ennivalót, és kifelé indult.

— Odakint mégis szebb idő van — mondta búcsúzóul.

kolbász rágós volt és ízetlen, mint egy darab szivacs. A kenyér, az a bizonyos bajokozó kenyér meglepően puha. A harmadik falat után visszacsavarta a papírba a maradékot. Az étel rágatlan csomókban émelygett a gyomrában. Elindult hazafelé. A rakpart odalent néptelen volt, a folyó szürkén, piszkosan hullámzott. A lépcsőnél önkéntelenül lekanyarodott. Leült a hajókötelek számára felállított széles, naptól meleg kődobok egyikére. Nézte a vizet, és érezte, hogy a gyomra nemhogy nem csillapul, de egyre nyomasztóbban kavarog.

Tardi Gábor:

Útközben

Ha olyan szerencsés vagy, hogy „fiatal” újságíró létedre gépkocsid lehet, púpos Warszawa, esetleg Zaporozsec, el kell viselned, ha az országút közepén megáll a négy kereke, és nem mozdul többé. Űti- célodra gondolsz, egy sosem látott fálura, ahol egykori házastársad él, immár újra kettesben a kislányoddal, akivel évek óta nem találkoznál sztereotip élethelyzetekből összetevődött okok miatt.

Kimászol a kocsidból, megrugdalod a gumikat, felnyitod, majd lecsapod a motorháztetőt — mintha számítana valamit. Mikor felhangzik a rendőrautó szirénája, elhelyezed az elakadásjelző háromszöget az út megfelelő pontján.

Ballagsz a legközelebbi falu felé. Az autószerelő udvarán feltornyozott roncsokat látsz, a Mester a ház mögött tevékenykedik: öntözi a konyhakertet. Glottgatyá- ban van, lábujján olajos a.köröm.

Üdvözlőd, ahogy illik; látszólag önfeledten öntöz tovább.

— Hol a beteg? — kérdezi váratlanul.

— Beteg?

— Hát a zápor Józsi.

— A beteg, kérem szépen — mondod illedelmesen —, három kilométerre várakozik az országúton.

Csönd; a vízsugár elöl menekülő szitakötők zümmögését véled hallani. Egyre nyugtalanabb leszel.

— Az a baj, hogy fáj a derekam — sóhajt a Mester.

Biztosítod, hogy tőled telhetőén honorálni fogod a szolgálatait. Hamarosan egy nyitott dzsippen robogtok a helyszín felé. Hadvezérnek érezhetnéd magad, de a nadrágod szárára ügyelned kell: kis híján beleér a kocsi alján ringatózó moslékba.

Közeledvén a járművedhez észleled, hogy az elakadásjelző háromszög eltűnt. Közlöd.

— Az emberek lopnak — mondja a Mester tárgyilagosan.

— Nem egészen így van, hiba lenné az általánosítás.

— Akkor légneművé vált — vonogatja a vállát a Mester. — írja meg az Élettudománynak.

Körbejárja a kocsit. Taszigálja.

— Nem forog a kerék.

— Valóban? — kérded kerek szemmel; a hibbant ember bizalmat kelt.

A Mester nagy levegőt vesz, S mondja a diagnózist;

— Kiment a váltó!

— Hová sietett?

— A mennyországba. Vagy a pokolba.

— Tehát elromlott.

— Méghozzá örökre. És nincs feltámadás.

Lehajtott fejjel álltok.

— Mennyibe kerül az új? — kérdezed.

— Új? — kacag a Mester. — Hol kap ebbe a matuzsálembe újat?

— Hát a használt?

— Háromezer magyar forintba. S egy másik ezresbe, amiért, beszerelem. Ha beszerelem. Az a baj, hogy fáj a derekam.

Elbizonytalanodsz.

— Mindenesetre bevontatom a műhelybe.

— Műhelybe?! — szólsz, ezúttal kevésbé ügyelvén a hangsúlyra.

— Igaz, hogy ledaráljuk a fogaskerekeket — folytatja a Mester zavartalanul —, hiszen mint mondottam volt, nem forog a kerék. További veszteség a négy gumi lesz. Nem kell magyaráznom, miért.

—“ Akkor inkább ott rothadjon szét, ahol van — határozol némi önmarcangolás után.

— Ahogy akarja. Háromszáz forintot kérek!

Végighallgatod, hogy ingyen még a szocializmusban sem dolgoznak, majd másodszor is elindulsz a_ falu felé. Nyeled a port.

Ha igazán szerencsés vagy, másik autószerelő is van a környéken. Mester II. egy fel pakolt kocsi alatt fekszik. Amikor meglátja a cipőd orrát — emelkedik, ereszkedik a szív mind szaporább dobbanásainak ütemére — rádkiabál:

— A tizenkilences kulcsot kérem! A lába előtt van. ha nem venné észre; ez is inkább beletapossa a szerszámot a földbe, ahelyett, hogy lehajolna érte.

Tanácsára leveted az ingedet, hogy ne legyen olajos, amíg a hengerfejet tartod. A kipufogódob felszerelése közben a kocsi alatt hasalsz. Elmondod, miért jöttél. .

— A kolléga dilettáns — legyint Mester II. — Marad a régi váltó, s ezer forintból kiszorítjuk a költségeket. Feltéve, ha hajlandó megfogni a munka végét. Egyelőre rendberakjuk a szerelőműhelyt.

— Sietnék — csúszik ki a szádon.

Volt házastársad hangját véled hallani: ..Késtél, megbízhatatlan vagy, mint régen. Továbbra sem tudsz gazdálkodni rengeteg

szabad időddel.” — És ott folytatódik majd minden, ahol valamikor abbamaradt, hiába az önmagadnak sem vallott szándék: újrakezdeni, tiszta, értelmes gondolatokkal.

— Nem bánom, elmehet a segédfiúval kiszerelni a motort — ébreszt a jelenre Mester II. határozott hangja —, aztán idetolják a masinát. Munkára!

A segédfiú letaposott tornacipőben kóvályog melletted, kezében véső, vállán súlyosnak tűnő kalapács. Időnként feléd fordítja busa fejét, s nagy, értetlen szemmel néz feléd.

— Mióta dolgozol a szakmában, fiam? — puhatolózol.

— Pár napja — mondja a fiú. — De őszszel ipari tanuló leszek!

— Azelőtt mivel foglalkoztál?

— Jegyszedő voltam a moziban.

— Akkor hogyan tudsz kiszerelni egy motort?

— Majd a hidegvágás segít!

Még a végzetes csapások előtt megáll melletted egy hasonlóan öreg autó, volánnál a sorstárssal — vörös képű parasztember, bőrét vékony vörös vonalak hálózzák be, mint egy sűrű vasúthálózattal rendelkező ország gazdasági térképét.

— Mi van a rosszasággal? — érdeklődik.

Hangjában jótékony ostobaságot érzel,

hát elmondod a tényeket.

— Lehűlt már?! — bőgi némi. felsőbbrendűséggel.

— Biztos.

— Akkor be kell indítani!

Meggyőződésed eilen étre éjfordítod a

gyújtáskapcsolót. Sebességet váltasz, elindulsz.

Gurulsz előre, tovább és tovább, mint annyiszor: majdnem értelmetlenül,