Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
8 Irodalom» művészet 1983. OKTÓBER 22. * Dér Endre: Mi lesz Hosszú úr után? G yors mozdulatokkal megkaparintotta felesége szatyrát. — Adjál két főtt kukoricát, édesem. Az öregasszony három főtt kukoricát rakott egy nylonzacskó^ ba, s míg a meleg pára a kukoricát és a zacskót egymáshoz tapasztotta, az öregasszony arra gondolt: „Ezeket a kukoricákat egy fiatalabb nő fogja megenni.” — Aztán ne sokáig légy nála! Az öregember megbotránkozva nézett rá, de az öregasszony látta rajta, hogy csak tetteti magát. — Hol a botom? — Ahová tetted. A bot valóban a székhez volt támasztva, mint mindig, a szék távolabb állt az asztaltól, mint mindig. Az öregember gyöngéden visz- szátolta az asztalhoz a széket, mint mindig. Majd hirtelen megállt és várt. Időnként körüljáratta a szemét a konyhai szekrényen, az ablakpárkányon, az asztalon. Majd megigazította kezében a botot, amely amúgy is úgy simult a tenyeréhez, mint a gyermek az anyához. — A szemeden van a szemüveg — szólalt meg ismét az öregasz- szony. Besietett a szobába. Éppen meg akarta locsolni a virágokat, amikor a férje hátulról átölelte, a jobb kezével, amelyikben a botot szorongatta. Az öregasszony dühös lett. — Persze, persze, tudom, észnél kell lennem, de nincs bennem elég erő nélküled, hogy mindig az eszemnek, engedelmeskedjek, Na .. . — próbálta meg ismét megcsókolni az öregember az öregasszonyt, de az egyre idegesebben hessegette. A konyhában megcsörrent az óra. — Nyolc óra volna? Vagy hét? Hajnal óta épp harmadszor csöng. Meg kell javíttatnom. Beteszem a szatyorba, fölülök a buszra, és a városban beviszem az óráshoz. — Nem viszed be a városba az óráshoz, mert semmi baja nincs annak az órának, csak éppen az ellen tiltakozik, hogy te húzzad föl csörgőre esténként. — Igaz is. Meglehet — lihegte az öregember, nagy verejtékcsep- pek izzottak a homlokán és a hátán. Leült. Arra gondoLt, legjobb lenne ma sehova se menni, ez a furcsa szorongás a mellében, iz- zadás a homlokán és a hátán... A közönséges embert arra késztetné, hogy megijedjen. De ő Hosszú Albert, ismeri a jövőjét, még húsz éve van hátra, 93 éves korában fog meghalni. A felesége előbb; gyorsan utána a macska és a kutya, a virágok a kertben, a fák a kerítés mellett; a népek már- már azt hiszik, ő elárvult ház elárvult gazdája, amikor elmegy, virággal a kezében elmegy az újságos bódéhoz, és megkéri annak az özvegyasszonynak a kezét. Nem fognak összeházasodni, csak úgy, öregesen együttélni. — Miaz, lázas vagy? — nyomta kezét az öregasszony a férje homlokára. — Nagyon lázas vagy, tudod? Mondtam, hogy ne fürödj meg hideg vízben, te pedig fél óráig pancsikoltál a kádban, pedig a víz hideg volt már. — A láz a test ébresztőórája. Mennem kell. Az öregasszony kivételesen kikísérte a férjét a kapuig, a tyúkok. kacsák szaladgáltak körülöttük, a kutya csaholva szaladt a kapuhoz. „Ni, hogy örül, amiért elmegyek” — gondolta az öregember, és most már szívesebben maradt volna otthon. A macska is dorombolva dörgölőd- zött a feleségéhez, őt azonban minden állat kikerülte. Persze, mert itt van a kezében a bot. — Ne időzz sokat az újságárusnőnél, beteg vagy, ne felejtsd el! Az öregember bólogatott, mivel valóban beteg volt, és nagyon nehezen jutott el a község közepéig, az újságosnő bódéjához. — Milyen jó színben van ma. Hosszú úr. — Jószerencsém működésbe hozta testem minden popcikáját. Az elven körüli, szőkére festett, finoman barázdás arcú kövérke nő megszokott mosolyával arcán bólogatott. Hosszú úr, aki mellékesen valóban hosszú volt és szikár, legszívesebben a magas lázról beszélt volna, amely az éjszaka kapta el, de észbe kapott. A feleségének sem árulta el, s ennek a fiatalabb nőnek se mondta meg. mi történt, csak mintegy mellékesen, mosolyogva nyugtázta, kizárólag magának: „Én a betegségbe nem egyezek bele!” Hosszú úr a feleségére gondolt, aki ma reggel is tiszta inget készített ki neki, a nadrágját frissen vasalta, főtt kukoricát csinált, - pedig tudta, kinek a részére rendelte meg tőle. Fölcsillant a szeme, megjött a mesélő kedve, és már folyt is belőle a szó, megállíthatatlanul, miközben a még mindig meleg főtt kukoricát a szőkére festett nő kezébe nyomta: — Tessék! Szereti? Akkor egye meg gyorsan, amíg meleg. Jó, gyenge kukorica, ilyenkor, amikor még ilyen zsenge, nagyon szeretem a főtt kukoricát én is. A feleségem csinálta. Ha becsukom a szemem, megmondom, mit csinál most a feleségem. így ni: persze, hogy vasal, a szomszéd- asszonynak vasal. Esküvői ruhát vasal a feleségem, nagyon szép, fehér esküvői ruhát a szomszéd- asszony lányának. Nem is tudtam, hogy már férjhez megy ..a kis Ilonka... Hosszú úr megtörölte homlokát, miközben állandóan feleségét dicsérte, milyen tiszta, micsoda rend volt körülöttük ötven éven át. az érzelmeiben is tiszta és átlátszó volt mindig az asszony, és ő sem zavarta meg soha, hogy elmondja neki az előéletét. — És soha nem csalta meg a feleségét? — érdeklődött csakúgy, megszokásképpen a szőke, finoman ráncos, ötven év küröli, kövér elárusítónő. — Minden éjszaka megcsaltam. Mellettem feküdt, de én tudtam, hogy énhozzám más tartozik. Én Indiában születtem ré- ges-régen. Fiatal voltam, sárga bőrű, alacsony, és tizennyolc éves. Volt egy menyasszonyom, csodálatosan szép, akit még gyereklányként adtak hozzám, tündéri romantikus szerelem volt a miénk... Minden éjszaka megjelenik előttem, még ma is, fölhúzza csipke- szoknyáját, s aztán lányos mozdulattal siklik el előlem. Majd hozzám ér, megsimogatja a hajam, én pedig megfogom a lány sárga combját... őhozzá mindig hű voltam. S ígérem, magához is az leszek, amikor a feleségem lesz. Hosszú űr nem tudott többet mondani, úgy érezte, máris többet beszélt a kelleténél. Kezet csókolt a szőkére festett, finoman ráncolt arcú kövér nőnek és haza sietett. Otthon egy nagy stráfkocsi szenet és fát rakott le a ház elé a kocsis. — Adj isten, Hosszú úr! — köszönt a megérkező öregembernek. — Majd segítek én magának behordani. Egy fuvarom még hátra van, aztán jövök, ne féljen! Említette a felesége, hogy beteg. — Beteg vagyok?! Csak lázas! Én a betegségbe nem egyezek bele! — s már sietett is apró léptekkel átöltözni, majd mégapróbb léptekkel iparkodott a lapátért és a talicskáért. Az öregasszony, aki fehérhajú volt, és nem festette haját, mint a férje, Hosszú úr, szintén meg- szaporázta lépteit, s egy kölcsön- lapáttal és egy kölcsöntaligával ő is munkához látott. — Mit csináltál, te, asszony, déli tizenkettőkor? Jól emlékezz vissza! Az öregasszony megijedt férje arcától. „Mintha kifordították volna” — gondolta magában, s magából , kikelve ordította: — Hagyd, már abba azonnal a lapátolást, érted?! — Mit csináltál te déli tizenkettőkor? Ha megmondod, abbahagyom, hiszen úgyis tudod, hogy kilencvenhárom éves koromig fogok élni — nevetett göcögve az öregember. — Akkor éppen vasaltam. A szomszédék Ilonkájának a menyasszonyi ruháját. — Na, látod! A szomszédasszony hozta át neked. Láttam, amikor hazagondoltam.. . A szenet pedig behordom. A fát is. Te csak hagyd. Hosszú úr kopaszodó, feketére festett haja egyre színtelenebb lett, és mire az utolsó taligával fordult volna, már alig-alig lépkedett, az alakja egyre kisebb lett, s amikor a felesége hozzásietett, már csak a kezébe tudott kapaszkodni. — Ide fektessetek, a rózsák alá... Az öregasszony töprengve nézte a halott férfit. A visszafojtott sírás nem tudott» belőle kitörni. Majd elgondolkodott: „Igen, ez az, amiért éltünk, ötven évig én őt csak távolról láthattam, ő pedig mindig tudhatta, hogy én a kerthez tartozom. És most ő is ide fog tartozni örökké. A porait a rózsák alá teszem, és beszélgetni fogok vele minden nap. Nagy élvezet lesz. amikor elmeséli majd az álmait előző életeiből, nagy álmait, amelyekből én mindig kimaradtam; ám ő éhenhalt volna nélkülem...” K önnyek futottak szét barázdált arcán, s megihatot- tan lépett ki az utcára, ahol ismeretlen volt neki minden, és ő is ismeretlen volt már a harmadik szomszéd számára. Sorra nézte a körülöttük épült kétszintes házakat, a fiatalasszonyokat, és a fiatal férfiakat, a szivárványt az égen, és mindenki felé megbiccentette a fejét, akivel találkozott. S valami varázslatos kezdődött. . . Mint egy indiai mesében. .. Megkezdődött a fehérhajú öregasszony Hosszú úr utáni élete. Dienes Eszter: Ateizmusom története l. Uram, nékem minden balul üt ki. Mondd meg, ha nem szeretsz- Bizonyság nékem, új karácsony, búsvét. vasárnap, ünnepem! Azt gondolok, amit akarok üres tenyérrel tüntetek. II. Azt mondtad, jó. jött a rossz- Béke a szívnek! Harcolok. Szabadsági Felhúztál négy falat. Hűség! Lógtam bokrok, alatt. Nagyon hittelek. Mint aki árva. Ezen túl teszek, a glóriádra s hiszem. Uram, belénkzárva a mennyholt. Takáts Gyula: Vad rétegek Lesárgult már a nyár a parton, ami maradt, eszi a birka Pólyáinkról fólrepült a háló. A múlt védett romokba Írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad v jelenbe ázik. talpának, nyoma a fosztó, ritka csillagok, alatt, melyek, míg éltél, nem is ott, tt köziünk fénylettek, ragyogtak, le lassan nincs mit róluk mondjak. mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora aló! kisért arcodnak vonala. Kiss Dénes: Októberedében Vonásom már az ősz Arcomon október delel Csupasz ág-bogú délelőtt rács-szűrt fényeivel Lobbant láthatáron Nap-emelő - régi hajnal anyaujj-szele játszik :tgaras hajammal Októberedöben fehérülök a tájban harmatgyöngyökkel ékes fagyvert koronában
