Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

1983. OKTÓBER 15. Irodalom* művészet

Lugossy Mária kompozíciója

Hunyadi István:

Bóklászó vének ablakból

Csöndes folyó legyen verseid csobbanása, engedd az ifjúságnak a parttalan dühöt.

Totyogó bácsikák — elnézem ablakomból — nedves, hunyorgó szemmel kísérik a hűlő napot, amint árnyék-hegyekbe fordul.

Megérzik, minden óra jutalomjáték s a látvány csakis értükvaló. A függönyt összerántják talán már holnap, nem irgalmaz idő.

Ám ami fogható, még egyszer körbejárják, míg hírüladja távol a tülkölő hajót zuhogó víz neszét széles lapát kavarja, míg süket csöndbe bágyad, kilúgozza a felejtés.

Ti drága öregek, írjátok képszalagra az elveszíthetőt, mit rozzant jelfogó elkaphat, szétsugároz, ha ittlét engedi, aztán forduljatok nem-látható utakra.

— Honnan repültél ide? — kérdeztem, hogy jópofának tűnjek.

— A filmgyárból rúgtak ki éppen, illetve én jöttem el, mert sze- métkedtek velem.

— Mi történt?

— Filmsorozatot csinálnak a Bel- jajev könyvből. Tudod, A repülő ember. Nagyon jó könyv. Jelentkeztem. Azzal kezdték, hogy mit keresek itt. Mondom én vagyok Ös Egon, a repülő segédszínész. — Na és? — Én valóban tudok repülni — mondtam —, és a gázsim se túl magas.

— Férő! Van itt egy jelentkező a főszerepre. Az a segédszínész, aki tud repülni, és a gázsija se túl magas.

— Meg van véve. Állítsátok ki a szerződést.

Gondolhatod, hogy örültem. Végre egy nekem való szerep. Amikor

K. fölött ráijesztettem arra az ideges vadászpilótára, már azt a jelenetet gyakoroltam, amikor a repülő ember leül, megpihenni egy utasszállító gép szárnyára.

— Azután?

— Azután a pilóta trimmelő lappal kiegyensúlyozta a másik szárnyat, és nyugodtan haladt tovább.

— A filmgyárban mi történt azután — kérdeztem, mert már kezdett érdekelni a dolog.

— Ja, három forgatási nap után elvették tőlem a szerepet, és odaadták a Hazay Kontnak, aki valóban tehetséges színész, de ahogy repül, az kész röhej. Képzelj el egy kissé már pocakosodé negyvenes színészt, aki ötszázas damilhuza- lokra függesztve, teljes átélései kalimpál a repülőgép-makett szárnya mellett.

— Nem értem. Te miért nem voltál jó nekik?

— Megmagyarázták, hogy nem tudok repülni. Hogy repülni nem úgy kell, ahogy én csinálom. Széttárt karokkal kell, bedőlve a fordulókba, lábfejek egymás mellett, és spiccben leszorítva.

— Látta maga a Szupermant, hogy repül? — kérdezték.

— Nem láttam — mondtam nekik. — Nem vetítették nálunk még a filmet.

— De a Fülesben csak látta a képregényt?

— Persze. Meg is fejtettem a hátoldalát.

— Na látja. Ügy kell repülni, ahogy az a színész csinálja.

— Könyörgök, az az amerikai színész fölemelkedett már öt centire a padló fölé, életében egyszer is?

— Nem, de el tudja játszani. Mint ahogy a Hazay művész úr is eljátssza a repülő embert. Maga heverészik a levegőben, meg függőleges testhelyzetben sétál, mintha a Váci utcában nézegetné a kirakatokat. Hol van az a néző, aki ezt be fogja venni?

— Ne haragudj — mondtam ott a Jerevánban a második korsó sör mellett —, ebben azért van valami. Vannak bizonyos konvenciók. Ha az operaszínész a szívére teszi a kezét, az nem azt jelenti, hogy az infarktus kerülgeti, hanem szerelmes. Ha meg nem a szívere teszi, az megint mást jelent. A repülést én is úgy képzelem el, hogy az ember széttárja a karját, és bedől a fordulókban.

— Ügy nem lehet repülni. Próbáltam már. Egyszerűen képtelenség.

— Ide figyelj, Egon! Te repülni mentél abba a stúdióba, vagy egy főszerepet eljátszani?

— Nem érted. Sajnos, te sem érted — mondta ekkor szomorúan a repülő segédszínész, és elhúzott magasan a virágzó platánfák fölött.

Senki sem nézett utána, csak én.

Összeállította: Rékasy Ildikó

fűzekkel szegélyezett kavicsút hurkot vetett a pádon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányába, amerről tereferélő, ingujjas emberek szállingóztak befelé. A napfény felszikráztatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait. Az öregúr hunyorgott.

Az idegosztály szürke, rácsos ab- lakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicséira. Körülnézett, beleszagolt a levegőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz.

— Zavarok, mi? — huhogott elégedetten, és lehuppant mellé a pádra. — Ad egy kis tüzet?

Az öregúr nem változtatott tekintete irányán, nem is felelt. Takarékos mozdulattal emelte szájához a cigarettáját, nikotinsárga uj- jai megremegtek, ahogy leszívta a füstöt.

— Nem baj, nem baj! — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Van gyufám nekem is!

Újabb csapatnyi látogató érkezett, összegyűltek a kavicsút elején felállított eligazító táblánál, átböngészték a kórház térképét, majd lendületesen indultak tovább a meglelt irányba.

— A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehetek! Magam fogok borotválkozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol. . . Jó hosszan kell pamacsolni. Tudja, én mindig tégelyes borotvakrémet használok, és késsel borotválkozom, nem pedig pengével. És timsót használok utána.

A kövér jóízűen pöfékelt, simára borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől.

— A timsó aranyat ér — jelentette ki, és rábólintott. — Na, persze, magának beszélhet az ember. . .

Az öregúr elnyomta a cigarettáját, leütögette róla a maradék parazsat, és zsebre tette a csikket.

— Jellemző! — húzta el a száját a kövér. — A zseb nem ham- veder, és a lélek nem köpőcsésze.

A fiatalember strandpapucsban, rövidnadrágban és színes trikóban érkezett. A vállán könnyű sport- szaftyor himbálózott, a haja szőke és rövid. Amint belépett a kapun, az öregúr mindjárt észrevette.

— A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hipochondria! Az is betegség? Ha a felesége nem pénzeli le a Rácz doktor urat, magát az első héten hazapaterolták volna. De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs! Kérdezzen meg akárkit az osztályon, mind azt mondják. Mint egy emberi roncs!

— Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az öregúr elé. Hogy van?

— Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se! Mit hozott neki?

A fiatalember kicsomagolta a süteményeket.

— A nagymama küldi. Ischler és franciakrémes. Amit szeret.

Az öregúr a fiú arcát bámulta.

— Kanala van? — kérdezte a kövér, és elvette a padra tett süteményeket. — Egy hete nem eszik.

Ez is csak megromlana itt — magyarázta csámcsogva. — Hiába friss.

— A nagymama nem tud jönni, fájnak az ízületei — mondta a fiatalember, és egy cseppett elpirult. — De csókoltatja, és várja haza.

— Ugyan! — huhogott a kövér, és megtörölte a szája szélét. — Az Ischlert is megeszem, mielőtt elolvad.

A fiatalember igyekezett kerülni a nagyapa tekintetét. — Fél órám van — mondta. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap.

Horváth Péter:

Látogatás

— Helyes! — cuppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett az öregúr felé —, már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bámulja a kaput, pedig a Rácz doktor neki is megmondta, hogy nem szabad visszagondolni. Mert akkor úgy látná az ember, hogy kalap szart nem ér az egész. Az ember jól-rosszul . átvergődik az életén, dolgozik három helyett, aztán egyszeresek itt találja magát ezen a pádon, két naponta borotválja a borbély mert ezek itt nem adnak kést a kezünkbe, az ajtókról leszerelik a kilincset, kimérik a séta idejét, ránkoltják a villanyt, és ha az ember véletlenül benyúl egy nővér szoknyája alá, feljelentik a főorvosnál.

— Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember kedves, személytelen mosollyal. — Itt mindenki jót akar magának.

— Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna.

— Ez azért nem egészen így van — próbálkozott egy félszeg ellenvetéssel a fiatalember.

— Nem? — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszercsak arra ébred, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipőméret. Én, kérem, bevettem félkiló altatót, de kimosták a gyomromat, és azóta itt vagyok. A maga nagyapja meg addig járt a körzeti orvos nyakára a nemlétező panaszaival, csakhogy végre valaki szóba álljon vele, míg ide npm paterolták. Gyömölcslét nem hozott neki? Kiszáradt a torkom.

A fiatalember előhalászott a sportszatyrából egy narancsleves flakont és egy papírpoharat. A kövér töltött magának, ivott, aztán felállt a pádról, és kinyújtóztatta a tagjait.

— Megyek járok egyet. A Rácz doktor szerint a séta jót tesz nekem. — Néhány lépés után visszafordult. — Az élet reménytelen, tehát nem szabad reménykedni, akkor baj nélkül elmegy a bolt. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon timsót. A timsó remek dolog. — Kacarászva szökellt ki a kavicsát hurkából, és elkacsázott a

kettes belosztály felé.

A nap feljebb kúszott az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember letelepedett mellé, felszedegette a sütemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a selyempapírt. Nem tudott mit mondani. Nem kellett volna idejönnie. Már amikor a térképtábla mellől megpillantotta a nagyapját, érezte, hiába igyekszik, nem tudja többé elfelejteni azt a hajlott hátú, frottírköpenyes alakot, a homorú, várakozásteli arcát, amely mint egy napraforgó fordul feléje, ahogy közeledett.

— Én semmiről nem tehetek, nagyapa — mondta védekezőn, és ga- lacsinná gyűrtei a selyempapírt.

— Persze — bólintott a nagyapja, és a térdére tette erekkel telerajzolt, súlytalan kezét. — Ne haragudj.

A fiatalember, mint akit rajtakaptak, ismét elpirult:

— Én? Ugyan már, nagyapa, miért?

— Nem is tudod, mennyire örülök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te. Nagyon örülök. Komolyan. És mondd meg a nagyanyádnak, hogy égettessen el. Az urna helye biztosan olcsóbb, mint egy sírparcella. És mondd meg neki, hogy csókoltatom. Szegénynek mindig baj volt az ízületeivel, igaz?

Az öregember pislogva, behúzott nyakkal várta a választ.

— Lassan mennem kell, nagyapa.

A kapuból visszanézve a fiatalembernek úgy tűnt, mintha a kavicsút hurka mind jobban és jobban összehúzódnék az öregúr körül.

— Mi van, él még? — kérdezte a kórházkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort, azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell a hely. Pedig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni, és hallgatni a marhaságait. Hogy ilyen szépen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt. Mindennek ő az oka. Jössz ebédelni?

A fiatalember rámosolygott a nagyanyjára, akinek kék foltokkal teli, rózsaszín bőrét vizes vattácso- mókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, kis szerencsével talán születhetett volna olyan családba is, amelyet nem a gyűlölet tart össze elnyűhetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő olyan féltve dédelget a szíve mélyén, mint valami felbecsülhetetlen zálogházi értéktárgyat.

i köze az öregek félévszázados acsarkodásá- hoz, a szülei örökös veszekedéseihez, egy hazának becézett telephely még mindig nedvedző, régi sebeihez? Miért van az, hogy bármerre jár, arcok fordulnak utána, számonkérő tekintetek kísérik könnyed mozdulatait? Mit várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hűvös érzéstől, amely erőssé és se- bezhetetlenné teszi?

— Menj csak egyedül, nagyikám — mondta a dagadt lábain ringó öregasszonynak. — Én kiugróm a strandra, és úszom egyet. Azt hiszem, ma nagyon jó lehet a víz.

Deim Pál: Minden értelmetlenül meghalt em- Szabados Árpád: Szék

bérért