Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
8 Irodalom, művészet 1983. OKTÓBER 15. motoros meredeken vágott a kocsi elé. Si- movits káromkodott. A lány lelkesedett. — Érezted, apám?... Hullaszaga volt. — Nem szeretem a hullaszagot. — Ó, a kis finnyás! „Most szájon kellene törölnöm” — gondolta Simovits, mert megérezte a gúnyt. Naponta átlagosan öt küretet szokott csinálni a kórházban. — Ugye, téged még nem írtak fel gyorshajtásért? — Nem is fognak. Simovits elhatározta, hogy nem hagyja magát bepörgetni. A sebességmérő mutatója alig haladta meg a hetvenet. — Elalszom melletted. — Lassan hálj, tovább élsz. — A lány mintha nem is fogta volna fel a szerelmi mohóságára tett megjegyzést. A legnagyobb hangerőre csavarta a rádiót. Ásított. Tudta, hogy a férfi utálja a ricsajt. Simovits szeme körül ugrálni kezdtek az izmok. Előtte pedig az országút ugrált. Lecsavarta a gombot. A lány fél perc múlva vissza, ö ismét le. Amikor a lány újból a rádió felé nyúlt, megfogta a kezét. Fékezett, — Ne játsszuk ezt, Indián! — Csendesen mondta, de a hangja remegett. Kiszállt, körüljárta a kocsit, rágyújtott. A keze remegett, a gyomra is. Tenyerében bizser- gett az ott maradt ütés. E percben nagyon sajnálta, hogy kultúrem- ber. Régen tudta, hogy nem neki való ez a nő. Csakhogy a szerelem öl, butít... — Menjünk, Simókám. — A lány mint a testet öltött bűnoánat állott előtte. — Ilyen lelkiállapotban nem vezetek. — Ne haragudj. Simovits letelepedett az árokpartra. A lány mögéje állt, térdét a hátához nyomta. Sietősen, izgatottan beszélt. — Nem akarom, de megállani sem tudom és abbahagyni sem, ha elkezdem. Érted? Á legszörnyűbb, közben is tudom, hogy aljasság, amit nem kellene, nem volna szabad, és mégis csinálom. Minél bé- ketűrőbb vagy, annál gonoszabb leszek, és várom valami perverz kíváncsisággal, hogy kirobbanj. Élvezném a dühöngésedet. — Beteg vagy, Indián. El foglak vinni egy pszichológushoz. — Te gyógyíts meg. — Én? ... Simovits meghökkent. Mint minden hajszolt életű ember, az olyan viszonyban talált felüdülést, amelyikben egyik fél sem adja fel jobban önmagái, mint ameny- nyire okvetlenül szükséges. Ez a lány, akit ő nevezett el Indiánnak, mert arca a Cooper-könyvek illusztrációira emlékeztette, szeszélyes és kiszámíthatatlan volt. Hí- zelgett a hiúságának, hogy huszonöt évvel fiatalabb nála, és mindenki irigyli tőle, de nyomasztotta is ugyanakkor. Józanabb pillanataiban szerette volna, hogy megszakadjon a kapcsolatuk, de megszakítani nem volt ereje. Ha néhány napig nem jelentkezett a lány. ő ment utána. Most, hogy megtudta a titkot, elég kilátástalannak látta kettőjük jövőjét. Vajon megéri-e az eredmény a ráfordított energiákat? — ezen gondolkozott, amikor újból beült a kocsiba. Kerülte a lány tekintetét. Az erdei vendéglőnél ismét nem tudta, hogy hányadán állnak egymással. Mire kikászálódott és lezárta a kocsit, addigra a lány eltűnt. „Felszívódott”. Ezt sem szerette Simovits. És a túl élénkséget, a rohangálást se. Többször megtörtént, hogy nyilvános helyen Indián vadidegen társasághoz csapódott, vagy olyan kihívóan viselkedett, mintha ő ott se lenne, mintha nem tartoznának együvé. Annyira nem tudott viselkedni, hogy értelmetlen lett volna a viselkedését szóvá tenni. Simovits borongása akkor vált. bosszúsággá, amikor meglátta a parkolóban a 250-es MZ-t, amelyek olyan meredeken előzte. Kedve lett volna azonnal továbbmenni, de ez nem az ő stílusa volt. „Nyertem — állapította meg maliciózusan —, a nő villog. Egy profi kurva is leckét vehetne tőle.” Az ujjai begyében bizsergő pofont önkéntelenül a nadrágjához törölte. Mint már annyiszor, igyekezett lezser maradni. Melléje nézni a nagyon nem tetsző dolgoknak. Játszani a birtokon belüli úriembert. A pénzes pasast, aki megengedheti magának, hogy irigyeljék; aki nyugodtan ingerelheti a világot azzal, hogy hagyja szórakozni a nőjét. Odaért (Indián persze a motoroshoz legközelebb eső asztalt választotta ki), és elkapta a fiú irigy pillantását. „Jó csajod van, öreg” — kiáltották a szemek. „Sikerült a belépőm: — állapította meg Simovits. Azt is egyidejűleg, hogy izzadni kezd a hónalja: ez a srác elszántabban gyűlölte, mint a sokévi átlag. Az Astor meg a gázöngyújtó láttán félrenézett. — Ez az a pillanat, Indián, amikor hiába fényszórózod, mert téged is utál. — Nem szempont t- mondta magabiztosan a barátnője. Leplezetlenül fixirozta tovább á fiút. A gyanús tisztaságú abrosszal meg a vegyes közönséggel ellentétben a pincér makulátlan volt. Jól fésült, kékre borotvált, frissen vasalt; aki osztályon felüli megjelenéssel adja tudtára a jobb vendégeknek, hogy csak büntetését tölti ebben a vadonban. Fogadni lehetett volna rá, hogy összeköti a háromszög csúcsait, mire felveszi a rendelést. Simovits nem számított tapsra e háromszereplős drámában, amelyet Indián megrendezni késziült, ezért a pincér személyében nem volt ínyére a műértő közönség. Hogy enyhítse valamelyest maga iránt, megkérdeztem tőle, milyen szeszmentest ajánl? Tüntető szívélyességgel tudtára adta, hogy kiválóságát felismerte. A lány igyekezett szétcigarettázni az idillt: egész idő alatt fújta a füstöt a pincér szeme közé. A rendelése — „jaffát béléssel” — úgy hangzott, m.int a vakkantás. Simo- vitsnak mindkét tenyere egyszerre kezdett bizseregni. Bal szeme alatt összerándult az izom. A pincér azonban nem borult ki: tiszta térítőt hozott az asztalra, a jaffa mellé fagylaltospohárban jeget, és Gordon ginnel bélelte a hűsítőt. Indián le volt szerelve. — Függöny — lehelte Simovits. — Doki, egy vagyonba kerülök neked. —• Hát, nem vagy éppen olcsó. — Talán drága vagyok? — Megéred a pénzt. — Magam is úgy gondoltam. Füstcsóváival Indián a motorost vette célba. A srác összehúzta a szemét. A két asztal között vibrálni látszott a levegő. Simovitsnak megint nedves lett a hónalja körül az ing. A lány kezdte. — Azt gondoltuk á dokival, hogy temetésre mégy. — Igyekszik a dolgozó. — A gyászjelentésedet viszed? — Nem komálod a száguldást? — Én igen, de a dokim félénk egy kissé. — Sajnálom a dokidat. — Ne rá pazarold az érzést, mert imád battyogni. Még sosem írtak fel bennünket gyorshajtásért. — Nincs minden egy helyen. Részvét. A fiú elnézett, mint aki unja a szövegelést, „önérzetes” — tűnődött Simovits. Tetszett neki a keménység, meg a stílus: Sajnálta magát, hogy ahhoz az érzelgős nemzedékhez tartozik, amelyik még kerékpározott, és nem volt bátorsága visszautasítani a nőket. — Ideje mennünk — szólott kényszeredetten. A lány erre azt mondta a fiúnak, hogy „doki még mindig nem tudja, merről hány méter”. — Akkor pilács! — s feltartotta a kezét. A pincér azonnal a színre lépett. — Kellene nekünk egy bukósisak. A pincér már a háttérben magába táplálta a tényeket. Nem lepte meg a „nekünk". De a piacról élt, és hivatalból sem szerethette a rojtos nadrágú, sóher ifjúságot. Miután egy másodperc alatt azt a tényt is kódolta, hogy az őszülő hajú urat, az egyetlent, akitől baksis remélhető, megdöbbenti a különös rendelés, tudta, mit mondjon. • — Mustárral, vagy tormával parancsolja a sisakot? A srác megvetéssel végigmérte. — Ne játssza az eszét! — Azt gondoltam, tréfál. Meghajolt, visszalépett. Ezt vehettük úgy is, hogy elment, úgy is, hogy maradt. Kéznél volt. Simovitsnak vérzett az önérzete. Az országúti kitárulkozás után feltétlen lojalitást várt. Csípőig érő vörös haját Indián csigavonalba csavarva tűzte a fejére. Közben diadalmasan mosolygott. — Az országúti játékszabályok értelmében ... — Nem szempont — szakította félbe a lány. A fiú zsebre gyűrt kézzel ült a helyén. A tájat szemlélte. Nem volt vitás, hogy sisak nélkül is elviszi a nőt. „Elmebeteg generáció” — gondolta Simovits. Miután rájött, hogy köztük Indiánnal mindennek vége, mintha valami nyomás alól szabadult volna fel: megkönnyebbülést érzett. Mire a frizura elkészült, ismét az a hűvös, fölényes úriember lett, aki annak előtte volt, hogy megismerte a lányt, minden bajoknak okozóját. Odaintette a pincért. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, megérintette a karját. — Főúr, kérem. Legyen szíves egy bukósisakot. A pincér bizonyára értette, hogy nem akarja egészen ingyen adni a nőt, s bizonyára nem mindennapi borravalóra is ráérzett, mert rövid gondolkodás után meghajolt: — Igen, kérem, egy bukósisak. Indián fel volt dobva. — Csípem a fejed, Simó — odahajolt, szájon csókolta. „Máris elkezdte elmorzsolni a srácot” — gondolta Simovits. Hangosan azonban csak azt mondta, hogy „ne pazarold az érzést”. mikor a pincér letette a sisakot, Simovits fejedelmi karmozdulattal bekerítette a háromszöget : — Zusammen. Két darab ropogós ötszázast tett a számolócédula mellé, és elhárította a visszajárót. Kezet nyújtott a pincérnek. — Azonkívül is köszönjük. Kitűnően szórakoztunk. Távozóban a srác felé fordult: — Fiam, a csajnál minden egy helyen. Részvét. Korához és vereségéhez mérten ruganyos léptekkel ment a kocsijához. Zám Tibor: Ég veled, Indián Bernsik István: Európa Mester Attila: A repülő segédszínész *— Halló irányító torony! Itt a Jégmadár! Sürgős közleményt adok. Hallanak engem? — Halljuk, Jégmadár. Sőt látjuk is a képernyőn. Milyen az idő odafönt? — Kitűnő. Csak az a probléma, hogy egy színész repül szárnymagasságban mellettem. Értik, amit mondok? Jobboldalt, néhány méterre a szárnytól egy színész repül. — Jégmadár, maga megőrült. Világos? És egyáltalán, honnan tudja, hogy színész? — Kopasz-paróka van rajta, és műraffiából horgolt barátcsuha. Valószínűleg Lőrinc barát a Rómeó és Júliából. — Hogy maga milyen járatos ezekben a színházi ügyekben! — Színésznek felvételiztem, csak nem találták elég teherbírónak a testalkatomat. így lettem vadász- pilóta. .. Segítség! — Mi van, Jégmadár? Még mindig tart a magassági víziója? — Tart. És ha ráül a csürőla- pomra, addig mehetek egyirányba, amíg az üzemanyagom el nem fogy. — Szálljon le azonnal, Jégmadár! Vigye a gépet jobboldali bukó-fordulóba, és szálljon le! Vége! Rómeó már megölte magát a színpadon, amikor Ös Egon segédszínész belépett a K.-i kultúrház öltözőjébe, és töltött magának egy kávét a tapsrend előtt. Csuhájának friss ózondús levegőszaga volt. — Merre jártál? — kérdezte tőle a már rég halott Tybalt. — Repültem — illetve, jártam egyet. — így, jelmezben? — Na és! A község teljesen kihalt. Mindenki itt van az előadáson. Csak a repülők. Valahol repülőtér lehet a közelben... Na menjünk. Meg kell hajolni. — ös Egon? — Igen. — Tudja miért hívattuk be? — Fogalmam sincs. — A K.-i repülőtér egyik vadász- pilótája — aki egyébként azóta szigorú megfigyelés alatt áll, — elmondta, hogy tegnap délután öt óra négy perckor, egy barátcsuhába öltözött színész közelítette meg kilencezer méter magasságban a jobb szárnyát, közvetlenül a csü- rőlap fölött. Ez természetesen őrültség, és úgy hívják, hogy magassági vízió, vagy magassági mámor. Mégis van itt egy furcsa dolog: a személyleírás pontosan magára illik, és ebben az időpontban ön Lőrinc barátot játszotta a Tanyaszínház társulatával K. községben. — Igen. Valóban azt játszottam, és repülni is tudok. — Jó, jó, értjük mi. Nem kell komolyan venni. Csak azt szeretnénk tisztázni, hol és mikor láthatta önt ez a pilóta, Lőrinc barát jelmezében. — Ott, a szárny mellett — mondta ös Egon segédszínész, és székestül együtt felemelkedett ötven centire a padló fölé. — Nem mondtam, hogy felállhat! Még nem fejeztük be. Még feljebb emelkedett, és — mostmár szék nélkül — elkezdett körözni a lámpa körül. (A kihallgatási jegyzőkönyvben ezután vastag filctollas áthúzgáláKalász László: Mögöttem meghajlott a nyár előttem szétterül az ősz fölöttem nem ugyanaz az ég alattam nem ugyanaz a föld nem látom: meddig a határ s cinke netán héja köröz nem tudom magam erejét nem ismerem már az időt! alattam roppan revés rőzse csillag híján reve világít: előttem árnyékom eldőlve s mögém szobrot félelmem [állít Buda Ferenc: Mese Kőország kővilág kőfákon kő az ág kőágon kőmadár kőtolla hulldogál Kővirág köfelhő kővölgyben kőpatak kőhegyen kőerdő kővízben kőhalak Vénséges kőjyhász kőnyájra ő vigyáz köréten kőjuhok fű is csak kő jutott Kőégen kő a nap kisbojtár bújj elő ostorod kapd elő s kő kövön nem marad! Pákolitz István: Találkozás A takarón kékeres, szárnya- [szegett kéz mozdul fojtott sóhajként. [tétován. Megreszket félúton, jaj, [iszonyúan hosszú az álomtalan, vaksüket léi; és lehet, hogy holnap már [nem találja a másik kezet. sok következnek. Gyakorlatilag olvashatatlan.). A levegő itt fenn a magasban hűvös volt, és szinte simogató. A városban 35—40, ’fokosf melegben fulladoztak az emberek, a strandok zsúfolásig megteltek, és nem lehetett se sört, se fagylaltot kapni. Ös Egon segédszínész könnyű szabadidős ruhában, csuklóján bőr karpereccel, és a legújabb divat szerinti klumpában lebegett a táj felett, mintegy hatezerótszáz méter magasban. Távolabb egy TU—134- es — a burgaszi járat — leszálláshoz készülődött, gázt adott, és kiengedte a féklapokat. Szerencsére nem vették észre. A pilóták ilyenkor mással vannak elfoglalva, az utasok meg nem mernek kinézni az ablakon, ös Egon kedvtelve csodálta egy darabig az alatta elterülő világot. „Ki gépen száll fölébe, sőt gép nélkül kivált, annak térkép e táj” — dúdolta, kissé kicsavarva Radnóti sorait, aztán hanyatt feküdt, két kezét feje alá tette, egyik lábát átvetette a másikon, és hagyta, hadd vigye, amerre akarja, a könnyű északnyugati légáramlat. Hogy mikor vált köztudottá, amit Ös Egon segédszínész megpróbált sokáig titokban tartani, senki sem tudja. Túlzott feltűnést persze ezzel sem keltett, mint ahogy Lőrinc baráttal, vagy a Hamlet második sírásójával sem. — Repülni tud? Na és. Meg lehet élni belőle? Nem. Akkor meg mire ez a felhajtás? Néhány szerelmes levelet kapott eleinte, de miután kiderült, hogy senkit sem tud felvinni magával, sőt már a masszív Zenit fényképezőgépe is veszélyes túlsúlynak bizonyult a levegőben, tizenéves imádói is elmaradtak. Egy korsó sör mellett futottunk össze a múltkor a Jerevánban,
