Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

1983. SZEPTEMBER 10. __________________Irodalom, művészet

9

J

Coszta Rozália: Kucsmás férfi

Konczek József »•

Önmaga

Mintha előzmények, szóval, okok nélkül - Ahogyan csak isten

lehetséges,

visszamenőleg, hogy a kitalálóját is teremthette légyen.

Kellene,

hogy kitaláljon engem is az életem.

Ne csak önmagát.

Mert az, amit ő él, olyan illegálisan vagyok, hogy meneküljek bármikor.

Olyan önzőén éli magát. Eszébe se jut, hogy megkérdezne néha. önmagát tölti be önmagával.

Győri László:

Gémeskút

Ember egy Tornyai-képen

Ostornyélen vizet húz fel gémeskútból. A kútágas megnyikordul, olyan száraz- Vizet húz egy néma ember.

Szikár, inas, csontos, éppen olyan, mint a kútgém, és az aszott káva, mint a mellkas. Kút nyikordul, ő pedig peng,

mint a kasza, ha az ujjbegy megpöccinti. így a válasz. Jobb kéz, bal kéz. Egyre

lejjebb

Váltódik az ostornyélen, a vödör meg egyre följebb száll az égbe a kútgémen.

egyedül maradt a szép Kapusinéval, szenvedélyesen kirobbant.

— Na végre, ez a vércse meg a kedves férje, az a buta birka — ezer bocs’ — magunkra hagyott bennünket. Találkozni akarok magával. Szeretem. Holnap várom a Rezeda presszóban. Ugye ott lesz? Jöjjön el, nagyon kérem.

Megragadta az ámulattól szótlan asszony kezét és csókolgatta.

<—. Mikor jön? ötre? Várom.

— Na de a Magdi...

— Jaj, szerelmem, hagyja már azt a vércsét. Nekem csak maga kell, senki más.

Az asszony alig tudta zavarát legyűrni.

— Nos, vallott? — kérdezte Kapusi, amikor egyedül maradt a feleségével.

— lügen. De részleteket szeretne tudni... lakás, Magdi keresete, meg minden... Holnap találkozom vele, hogy megbeszéljük. Magdira ezt nem bízhatom;

— Igazad van, drágám. Magdi könnyen kiadná az útját. Pedig ebben a korban a férfi már érdeklődik, ez érthető ...

Ebben maradtak, és másnap Kapusiné elment a randevúra. Harmadnap, sőt negyednap is. És valahányszor hazament, boldogan közölte:

— Minden szépen halad. Csak türelem.

Kapusi kölcsönt vett fel, hogy az újabb vacsorákat és a felesége rendkívüli kiadásait fizetni tudja.

A hivatalos lánykérést szombat estére tervezték, mert Magdinak lejárt a szabadsága és vasárnap haza kellett utaznia. Kapusi azon a szombaton rohant haza, hogy feleségének segítsen az előkészületekben. Csinos felesége helyett azonban egy levél várta:

„Drágám! Ne haragudj, de Jenő addig ostromolt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Hozzá költöztem. A válóper költségeit. természetesen mi fizetjük. Magdinak add át üdvözletemet. Vigasztald meg. Sok-sok puszi.”

Kapusival megfordult a föld. Tört, zúzott, ami a keze ügyébe került. Magdit azonnal elzavarta, és részegre itta magát.

— Azóta ilyen — folytatta a barátom. — Szegény. Megjárta a házasságközvetítéssel. Alaposan megjárta. Akinek csinos felesége van, ne kezdjen ilyen vállalkozásba. Ha ez velem történt volna, most örömömben átugranám a Bazilikát. De nekem nincs olyan szerencsém, hogy valaki megszöktesse a feleségemet. Na, szervusz. Sietek, mert ha kések, olyan zenebonát csap a sárkány, hogy Óbuda visszhangzik tőle — mondta és elrohant.

O

hogy az öregasz- szony a vaksi szemét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hoL inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szüremkedik be a szűk kis félszoba sötétítőfüggönyén. Fölkecmer- gett — ő, úgy érezve, régi frissesség, hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a hever óról, és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odatapoga tód zott a villanykapcsolóhoz^ majd némi szöszmötölés után fölkattintotta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élesen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasszony kitárta a szekrény- ajtót. Reszketeg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a keresztrú- don nem maradt-e fogas, s rajta valami ruhanemű. Aztán, a biztonság kedvéért, a szekrény alján is végigmatatott — ő úgy érezte, fürgén siklanak az ujjai —, majd a fiókokat is kihuzigálta, de minden üres volt — nem hagy itt semmit. Hátravolt még az éjjeli- szekrény, de a lányáék szobájában éppen fölberregett az ébresztőóra, s az öregasszony, a testében nekilendülő mozdulatokat egyenként vissza gyeplőzve, ahogy öregaszszonyhoz illik, szikáran, a korába merevedve megállt ' a szekrény, a heverő és az éjjeliszekrény közötti szűk kis térségben.

Most lélegzetek mérték neki az időt, s amikor már nem tudta számolni őket, liiert, mint autóból nézve az út menti fák, suhanón- elmosódottakké váltak, nem ügyelt többé rájuk, hanem még egyszer, talán utoljára visszazsibbadva a tenyérnyi falaik gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a szeme, mélyek a heverő végéhez zsúfolva várták az elmozdulást, majd gö csörtös ujjai is görcsösen végigtapogatták őket, idegszálaikban a neki-nekirugaszikodó szárnyalással, amely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zegzugai- ban.

Ahogy az apró lakás más részeiből egyenlőtlen darabokban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzafcú, zagyván ütemezett nyitóakkordjai, maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag hálóingéből, és ügyetlenül, de hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cí- bálta-igazította a tegnap este kikészített ruháját, a fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya rosszalló, tehát, mondhatni, tiltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság, ha hazaér, mégis ebben az övében, a hozzá illőben lássa meg A hálóinget minden ideiglenességet kizáró, úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtogatta össze, s rakta az egyetlen nyitva hagyott bőröndbe

Elkészült. Lekapcsolta a villanyt A szoba hirtelen sötétszürkébe merült. Elfoglalta a helyét a heverő szélén, ahol oly sokat üldögélt, s nézte, hogy a körvonalakról, mint valami lepel, lágyan leomlik a sötét, s erősödő derengésnek adja át a teret. Nagyobb fényt is adhatott volna nagy örömű, mégis türelmes várakozásának, ha elhúzza a sötétítőfüggönyt, de nem tette, mert ezzel a derengéssel egymásra sorjázó hajnalokéira emlékezett. amikor kemény tettű napok után mint a köd oszlott el a zsibbadás a testéből, hogy megint elébe mehessen feszülő nekirugaszkodásoknak.

Az ajtón egy koppantás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán még egy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasszony, mint akit most riasztottak elmélyült gondolatokból, vagy mint akit fontos ügyködésben zavartak meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet.

Ezek már a formális búcsú percei voltak, hiszen a régebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott szándékával, hogy hazamegy a régi házba, az öregasszony már elbúcsúzott a lányától, a vejétől s attól a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak föl neki.

Már az országúton suNaszvadi Gábor:

0 csupasz villanyégő

hantaki a vejével az autóban, amikor az öregasszony, önmaga számára is váratlanul, hirtelen arra gondolt: „Hazamegyek, az életbe.” Riadtan kapta föl a fejét, azt hívén, a gondolát harsányan hangzott el, de a veje egyforma-éberein figyelte az utat, s a gondolata miatt az öregasszonynak így csak önmagában kellett szégyenkeznie.

Hiszen amikor otthon volt, az életében, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatart, ő maga szólt úgy, hogy nem élet az övé, nem élet az örökös, inakat feszítő, csantokat-ízületeket ropogtató gömyedezés kertben, állatok mellett, ház körül'. Hogy haszna van — a lányáéknak a lakás a városon, autó —, azt nem ő fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élét fölét.

Nem, azt igazán nem hányhatja föl, hogy a lányáék nem hívták szíves szóval az élet kóstolójára, sőt igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elérakták, az ebédet elkészítették neki, hogy cstak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le, s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál elöblítenie. Meg aztán vitték idegen tájakra, az élet ismeretlen tájaira, föl ta havas hegyek közé s le a tó napsütötte partjára, csakhogy... annyira idegen s éppen ezért szinte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasszony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusakodott a gondolataival: lám,

lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak élbotolhat.

Hát így, ezért, egyszerűen, ahogy a sorja hozta, tökélte el, hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátna van, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a hébehurgyaság, amiről annak idején zavaradott fejjel gondólko- doft.

Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Söcsös kezét barátságosan invitálták az orgonabokrok, hogy nyesse meg őket, figyelmeztetőn cibálta a gaz az udvarban, hogy ott is rendet kell rakni, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kívül-belül máló falak gondja rángatta.

S az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a gereb- lyét, simára fésülte az udvart, napokon át sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat.

S közben azzal is visszaköszönt néki az élet, hogy a szomszédságból fölröppenve, lomha szárnycsapással, mint a költöző madaraké, körberepült a falúban a hír, hogy a... néni hazajött. Az öregasszony a végső elégültség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést.

Most már tudta apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-méret- lenül ia nyakába vállalt terhek, most meg az öregség nehézkedése fogott vissza, messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben; elhagyta, itt hagyja őket.

S egy este, mikor a nyikorgós hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő, tudva, hogy a rendbe tett falai között többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását követően kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő, az ő élete, nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott aggyal, egyszer, nem is olyan régen, föl is akart mérni.

A teli holdkorong fáradtan, vörösen nyomult föl1 a tornáccal szemközt Az udvara határozatlanszétterülő volt, melybe be-becsaptak a sötétülő kék felhők hullámai. Lejjebb a körvonalak, lassan, mintegy libasorban billegtek bele az estébe A holdfény gyöngén pislákolt át a három akác feketébe bur- kolódzó lombja fölött.

Az öregasszony, magasított sámliján ülve, a holdba bámult. Merev pupillájú szeme fehéren az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. A hülő fal, melynek támaszkodott, hideget lehelt a hátába. Bizsergések kúsztak-másztak a testében rajtakaphatatüanul, tagjait ernyesz- tették, csontjait nehezítették.

Nem mozdult. A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vad- ludakként, s mint azok, ködbe vesző emlékképek gyanánt — melyeiket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem keli velük —, távolról-távolról jutott él hozzá.

ztán egyszer mégiscsak elszakította a a hátát a faltól, s mint annyiszor ebben az apró léptékű életben, fölállt Ezentúl, amit mozdult, viaszos arcán a belső fény át-átütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg

Megszédült. Nekizuhant az ajtóval szemközti tornáclábnak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. Ettől a pillanattól az ünnepek rítusa parancsolt neki. Nem dőlt 1© a konyhában a he- verőjére, megnyitotta a tisztaszoba ajtaját, fölkattintotta a villanykapcsolót, s a csupasz villanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítései! ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműitől kezdve az ünneplő felsőruháig ujjai- nak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint ami- ! lyen az életben volt. A 1 csupasz villanyégő, mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, még Okkor is, amikor a holdkorong halványezüsten alá- merült a következő nappalba.

Összeállította: Békasy Ildikó

Bognár Zoltán: öregember kecskével