Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

8

Irodalom, művészet

1983. SZEPTEMBER 10.

N

em álltak sokan a pénztár előtt. Körülbelül velem egykorú férfi mögé, soroltam be, s minél tovább néztem a tarkóját, annál inkább rájöttem: valahonnan ismerem. Ismerős volt a tarkója, a füle, a válla formája, s ahogy egy pillanatra kinézett a sorból, s a profilját is láthattam, ráismertem: Bozó. Ha jól emlékszem, a vízügyesektől. Mindenesetre megböktem a gerincét. Hátrafordult. Vidáman köszöntöttem.

— Szervusz, haver — mondtam bizalmasan —, régen láttalak.

— Hát, igen — mondta Bozó —, elkerültük egymást, úgy látszik.

— Ott vagy még?

— Ajjaj. Tizedik éve.

— Tudom, hogy régi bútordarab vagy, mégis megkérdezem, mert ha jól emlékszem, voltak körülötted bizonyos zűrök.

— Zűrök? — kérdezte elgondolkozva, miközben egy szűk lépéssel közelebb jutottunk célunkhoz, a kasszához, ahol is én blokkot akartam váltani az esedékes kétdecire.

— Hallottam, hogy fúrnak. Fűrészelnek. Már úgy értve, a kollégák közül valaki.

— Ja? — kérdezte felcsillanó szemmel. — Olyasmi előfordul az emberrel, de részemről nem veszélyes. Annak most már utána vagyunk ...

E pillanatban őrá került a sor, feketére váltott blokkot, s abbamaradt a beszélgetés.

— Na, viszlát — mondtam neki, amikor ellépett a kasszától, aztán meg én kötöttem üzletet nagy rutinnal, a mára beütemezett első kétdecire. Ismerősöm, Bozó a kávéfőző géphez lépett, engem pedig várt a megszokott biológiatanár. Már amikor beléptem a Boszorkányba, barátságosan odaintett nekem. így hát, kezemben a kétdeci- vel, azt az állópultot céloztam meg, ahol ismerősöm, a biológia tanára várt, mintegy lehorgonyozva. Köszöntöttük egymást, majd így kezdte a beszélgetést:

— Látom, ismeri... honnan ismeri maga az én Lőrinc kollégámat?

— Lőrinc? Nem is tudtam, hogy a Bozónak Lőrinc a másik neve.

— Másik neve? A csudát. Én arról az illetőről beszélek, akivel maga ott a pénztár előtti sorban beszélgetett. Az én kollegám, Lőrinc Pál. Matematikában utazik.

— No, várjunk csak — iparkodtam tisztázni a dolgot —, én nem ismerek semmiféle Lőrinc Pált. Az, akivel én beszélgettem, Bozó elvtárs, ha jól tudom a vízügytől. Bozó... a másik nevét nem ismerem.

— Tévedés kizárva — csökö- nyösködött a biológia tanára —, nézze csak meg jobban azt az illetőt. Nekem elhiheti, mindennap látom, az sohasem volt Bozó, az mindig Lőrinc Pál, tanár, egy kollega a mi tantestületünkből. Tavaly vált el tőle a felesége, mert lelkileg nincsenek egymásra hangolva. A feleség töményét iszik ugyanis, míg a férj antialkoholista, ahogy ez egy matematikatanárhoz illik is.

Ezen beszéd közben figyelmesen megnéztem azt az állítólagos antialkoholista matematikatanárt, és egyre szilárdabbá vált bennem a meggyőződés, hogy ez valóban nem Bozó a vízügytől, még csak nem is hasonlít rá, legföljebb egy kicsit. Tény, hogy én ezt az embert soha az életben nem láttam, soha nem is ismertem.

— Megfoghatatlan — ismertem be a kudarcomat —, ilyen rossz lenne az arcmemóriám? De hiszen olyan jól elbeszélgettünk.

— Ismeretlen emberekkel is el lehet beszélgetni.

— De mi nem úgy beszélgettünk, hanem intim dolgokról, mintha régtől ismernénk egymást.

Elmondtam a biológiatanárnak, mit kérdeztem én, mit válaszolt a Bozónak nézett Lőrinc, s hozzátettem: — Minden pontosan klappolt. A fúrás, a fűrészelés, még az is, hogy annak most már utána vagyunk.

— Sajátságos véletlen — jegyezte meg a biológia tanára, aztán a pulthoz koppantottá a poharát —,

de hát mindig csak iszunk, sose beszélgetünk? — Persze, ittunk. Mikor ismét visszatette a poharát, megjegyezte: — Ám az is lehet, hogy nem is olyan véletlen.

— Mi?

— Az, hogy maga pontosan eltalálta azt a kérdést, ami erre a Lőrinc kollegára pontosan ráillett. Történetesen azt, hogy mi van azzal a fúrási-fűrészelési üggyel.

— Lehet — mondtam —, lehet, hogy véletlenül eltaláltam.

— Nem ért engem. Én éppenséggel azt. mondom, hogy nem is véletlen az a ráhibázás. Mindenesetre érdemes volna kipróbálni. Tegyünk egy fogadást. Szerintem erre érdemes volna fogadást tenni.

— Mire?

— Arra, hogy maga az ebben a helyiségben tartózkodó bármely polgártárshoz. odalép, és fölteszi a kérdést: mi van, öregem, azzal a zűrös ügyeddel? Miféle zűrös ügygyei? — kérdezi majd a polgártárs,. Hát volt neked egy fúrkáláMocsár Gábor:

Valamilyen

véletlen

si ügyed, amikor is egy bizonyos kollegád el akart téged fűrészelni. Ja, mondja majd a polgártárs, annak már utána vagyunk. Tíz az egyhez mernék fogadni, hogy a beszélgetés minden esetben így zajlana le. Tudja-e, miért?

— Sejtem. Sejtem, hogy mire akar kilyukadni.

— Ügy van, tisztelt uram. Nincs olyan polgártársunk, sem pedig elvtársunk, akit valaki így vagy úgy ne akart volna megfúrni, vagy éppen nem áll az illető momentán fúrás alatt. Ha én például megkérdezném, mit felelne?

— Azt felelném: ja, az a fűrészelési história? Annak egyelőre utána vagyunk.

— Na, látja. Azért mondom én, hogy nem is olyan véletlen az a sajátságos tévedés. Nem véletlen, hanem általános törvény. Szabály, magyar módra. Véletlen tévedés a konkrét személy felismerését illetően, de nem véletlen, sőt pontos találat a lényeget illetően.

Ezért a világos okfejtésért, illetve az okfejtés hibátlan levezetéséért úgy jutalmazta önmagát a biológia tanára, hogy soron kívül koppantott: isten, isten. Követtem a példát.

— Persze az effajta esetek, vagyis, hogy valakit valakivel összetévesztenek, elég gyakoriak. Még szerencse, hogy általában könnyű lefolyásúak, nem járnak senkire nézve hátrányos következményekkel, pardon, pardon, mondják, egymásnak, és kész. Előfordulhat azonban, minthogy egy ismerősömmel valóban elő is fordult, hogy bizony csúnyán megjárja az ember.

— Nocsak — buzdítottam beszédre a biológia közlékeny tanárát, s valósággal eléje könyököltem, hogy így is jelezzem: várom a minden bizonnyal tanulságos elbeszélést.

— Nézze csak, ennek az esetnek két főszereplője van. Illetve három,de a harmadik szinte öntudatlanul. Az egyik szereplő, hogy is mondjam önnek, egy eléggé magas állású egyén, nem akarom néven nevezni azt a fontos és jelentőségteljes intézményt, ahol ez az illető az eset idején vezetősködött, de jelentőségét megközelítőleg fel tudja mérni, ha közlöm önnel, hogy személyi használatú gépkocsival rendelkezett, állami kocsival, sofőrrel, ami nem kis szó.

— De nem ám — adtam a lovat alája. Az effajta közbeszólások, tudom magamról, lendületet szoktak adni az elbeszélésnek.

— Tudnia kell azonban azt is, hogy ezt a fontos egyéniséget egy még fontosabb beosztásba helyezték, aminek g természetesen megörült, ki ne örülne az ilyesminek. Örömét csak az csorbította, hogy egy időre el kellett szakadnia a családjától, ne haragudjon, hogy ennyire részletezem ...

— Tessék csak, tessék, még eddig semmi hiba ...

— Csakis a jobb megértés kedvéért. Sőt még azt a részletet is közölnöm kell, hogy épp akkoriban apró fiúgyereke is volt a jelentős tényezőnek, a Lacika. Ügy másfél—két év körüli pompás kölyök, kettőnél semmiképp sem több. Namármost itt kapcsolom be elbeszélésembe a másik szereplőt, a gépkocsivezetőt.

— Nyilván a fontos személyiség személyi használatú ...

— ... úgy van, sofőrjét. Valahányszor távoli állomáshelyéről a jelentős illető hazatért a családjához, ez a jobb sorsra érdemes sofőr vezette a kocsit.

— Hogyhogy jobb sorsra? ...

— Várjuk meg a végét! Azt is tudnia kell, hogy ez a jelentős illető azonfajta emberek közé tartozott, akiket úgy szoktunk jellemezni: okostóni. Azért mondom Okostóninak, mert azt képzelte magáról, hogy nélküle megáll a világ: neki mindenhol ott kell lennie, mindenbe bele kell szólnia, mert senki másban nem lehet megbízni. Ismeri bizonyára az ilyen okostónikat.

— Találkoztam már egy-kettővel.

— Ez azért fontos momentum, mert amikor Okostóni, nevezzük ezután így, hazament, akkor se igen törődött sokat a családi dolgokkal, az asszonyt persze, pontosan beütemezve, közel engedte magához, de mondhatni, még otthon is a hivatalos dolgokkal nyűglődött leginkább. Bújta a jegyzőkönyveket, szerződéseket, láttamo- zott, véleményezett, a táskája tömve statisztikákkal... vannak ilyen ferde koncepciójú egyének. A sofőr persze, nőtlen ember lévén, míg az igazgató ilyen módon fafe- jűsködött, mindenféle módon ütötte el a várakozási időt, kinn őgyel- gett a konyhában, sétált a városban, levitte a kissrácot a parkba sétálni, sőt még az uszodába is eleljártak, úszni tanította a Lacikát, nem részletezem. Most jön ugyanis az, amiért ezt a történetet, ekkora feneket kerítve neki, érdemes elmesélni, de előbb: isten, isten.

Némi szünet állt be az elbeszélésben, mert megmondva az igazat, poharaink kiürültek, s egy kis időbe telt, amíg a folytatáshoz szükséges előkészületek — beállni a sorba, kiváltani az esedékes újabb kétdeciket — megtörténtek.

— Egy alkalommal Okostóni hazament a családjához. Megérkeznek, beállnak a ház udvarára, mert nemhiába volt ő Okostóni, csinos kis állami villát ügyködött ki magának, a sofőr, ahogy szokta, ugrott, hogy kinyissa neki a kocsiajtót. A megérkezés zajára kijött az udvarra a feleség a kissráccal. És, hogy a fogadtatás melegét fokozza, így szólt a kicsihez: „No, Lacika,

ki szalad oda apukához? Ki ad puszit az apukának?” Lacikát, mert hiszen ő is alig várta már az érkezőket, nem kellett bíztatni. Kiszabadította kis kezét az anyjáéból, kitárt karokkal futott oda, majd felkapaszkodott, mit gondol hova? A sofőr nyakába, és cuppanós puszit adott neki. Isten az atyám, ez pontosan így történt.

— A sofőrt puszilta meg!

— Hát! Mert ahhoz volt hozzászokva, az játszogatott vele, nem az apja. Gondolható, miket gondolt közben az igazi apa. Meg a mama természetesen.

— Jó lecke volt a papának, bizonyára tanult belőle. Okult.

N

aná, de mennyire. Mondom, hogy Okostóni, hogyne okult volna. Első dolga volt, hogy amikor visszatért állomáshelyére, ezt a sofőrt áttétette egy öttonnás teherautóra, új sofőrt választott magának, nehogy ilyesmi mégegy- szer előforduljon. Erre mondtam én, hogy némelykor bizony megjárja az ember, pláne, ha ilyen okostónikkal téveszti őt össze valaki, lett légyen az akár egy másfél éves kiskölyök. Az ilyen okos- tónik nem szeretik ám, ha a nekik járó puszit tévedésből mások kapják, de nem ám.

— Erre csak azt tudom mondani — jegyeztem meg elgondolkozva —, csak azt tudom mondani, hogy isten, isten.

Helyénvaló mondás volt. A biológia-danára készségesen az asztalhoz koppantottá pöharát, és megkezdtük a második kétdecit.

Gyémánt László: Ne!!!

Apáti Miklós:

Vasárnapi versek

Ünnepes napokra készülődvén jártam fenyvesben, patakmorajban, vízesés páráló függönyében, az egyetlen kézbe kapaszkodva, a járkálást valahogy abbahagytam s most szobánkban ülök, közel az „élemedett” korhoz, merengek: ezt akartam? ez az az ünnep?

Tankcsapda - mondom, s szívemre gondolok, mindent befogad: csak ömlik belé a tankseregnyi had, tévedhetetlen ártalom, ital, kávé, dohány, nők - szelíd vigasz, hogy még mindig megvagyok, tankcsapdaként, egy legutolsó békés évtizedben, Budapestemben.

Reggel álmosabb vagyok, mint késő éjben, a poharak között.

] óbban szeretnek komáim, ha nem én vagyok az üldözött, egyszerűbb nekem is, ba ők sem panasszal zsúfolnak önfeledten, s csak bolyongunk a kietlen őszben, másra hagyván a lehetetlent.

Bába Mihály:

A házasságközvetítő tragédiája

Szegény Kapusi — mondta a barátom amikor egy magába- roskadt, révedező tekintetű férfi elment mellettünk. — Ez is alaposan megjárta a házasságközvetítéssel.

— Mi történt vele? — kérdeztem, visszalesve a mámoros állapotban botorkáló emberre.

— Képzeld el, egyszer meglátogatta őket a felesége unokahúga. A harcias tekintetű Magdi már túl volt a harmincon, de még mindig pártában parádézott. A férfiak, amikor megismerték makacs, akaratos, katonás természetét, úgy elmenekültek tőle, hogy vissza se néztek.

Egy este azt mondja Kapusi csinos, bájos felesége:

— Szivecském, nézz körül az üzemben, és hozd össze ezt a Magdit egy rendes emberrel. Éppen ideje, hogy férjhez menjen, mert még valami butaságot csipái.

És Kapusi természetesen körül is nézett Talált is egy szabad férfit, igaz nem volt valami jó híre az üzemben, de gondolta, majd a Magdi megneveli. Meghívták vacsorára. Kellemesen töltötték az estét négyesben egy elsőrangú helyen. Kapusi fizetett. A találkozót újabb találkozó követte. Kapusi ismét fizetett. Sebaj, gondolta, csak a Magda menjen férjhez. A férfi kedves volt, de nem nyilatkozott. Kapusiné mérges lett.

— Vagy nyilatkozik, vagy látni sem akarom többé. Beszélj vele.

— Na de, drágám, ez nem olyan egyszerű.

— Jó, akkor majd beszélek vele én. Ha kettesben maradok vele, egyszerűen megmondom neki; eszik, iszik a mi pénzünkön, és hallgat, mint a csuka. Majd én szóra bírom!

Nagyon jó, gondolta Kapusi, és örült, hogy megmenekült a kellemetlen beszélgetéstől.

A vőlegényjelölt, amikor