Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. SZEPTEMBER 17.

Irodalom, művészet

9

Talamasz Lajos fafaragása

Valkó Antal:

Három vers

A gyermekkor vége

Egy nyitott kapuban sülyedö hajó

egy üres utcában távolodó házak

Összekötözve

összekötözve hullám veled

húzlak a mélybe

sodródunk az örök partok felé

In memóriám J. A.

Befalazott nappalaim kiszöknek az éjszakába seregek poros szárnycsapásai szemek mint halott kövek medréből kihulló óriás törzs minden égig ér növök növök kiteljesedem kékítőt kérek Attilától

udni kell, hogy nemcsak kutyabarát emberek, hanem emberbarát kutyák is vannak. Ezt úgy tíz-tizenegy éves koromban tanultam meg, a háború második felében, mégpedig Bukfenctől, a mindmáig felejthetetlen foxi barátomtól.

Hiszen épp azért nevezte el Bukfencnek a gazdája, mert már pici kölyök korában bukfencéket vetett örömében, ha embert látott. Ott nőtt fel a szomszédban. Mondhatom, élete során hozzám ragaszkodott a legjobban. Dugták is előlem eleget. Attól féltek, kárt teszek benne vonszoló-gyömöszkölő tehetetlenségemmel. Márpedig Bukfenc igazi fajkutya volt, eszeveszetten imádni való drótszőrű foxi. Mo- kány és mégis kecses, kemény testű és mégis rugalmas. Humoros kefepofa, szüntelenül mozgó pamacsfarok, éber háromszögletű fülek, mulatságot kereső csintalan szemek és gyapjas tappancsok tartoztak hozzá. Drapposbama szőre sercegett, kis híján szikrázott, ha megsimogattaim.

Jogosan kevélykedett vele a gazdája, aki nem volt más, mint Farkas Feri bácsi, a színházi zenekar gordonkása. Tehát majdnem úriember. Nos, ez a gordonkás különben is elütött a többi halandótól. Szerette a feltűnő művészruhákat. Így például a bársonyzakót, a furulyanadrágot, a kecsege orrú lakkcipőt, a csokornyakkendőt, a fehér kesztyűt. De mindenekelőtt a húst szerette. Tőle tudtuk meg például, hogy mi az a tatárbifsztek. Maga főzte az irlandi ürügulyást, maga sütötte a mustáros bélszínroládot. Szóval éppen eleget tett azért, hogy a rendkívüli embert bámuljuk benne. De lévén háború, a húst jegyre adták, majd a hatósági porciózás is megszűnt. Farkas Feri bácsi ezért, csakis ezért szidta a háborút. Naponta fohászkodott az égre legalább egy pici falat húsért. Elvétve szerzett némi tehéntőgyét, ebből főzetett magának pörköltet feleségével, a süket Fáni nénivel, máskor meg marhakörmöket hozott haza a gordonkátokban. Ezt is megette, kocsonyának.

Ilyen gazdája volt Bukfencnek. De a vészes hústalanság ellenére tartotta a rangot. Délelőttönként kiöltözött, fehér kesztyűt húzott, Bukfencet pórázra fogta, és ment vele sétálni a városba.

Annál boldogabban élvezte Bukfenc a póráz nélküli délutánok szabadságát. Fáni néni, a nagyothalló, de annál kedvesebb asszony nem sokat törődött vele, hagyta, hadd csatangoljon kedvére a környéken. Késedelem nélküli hozzánk szaladt. Kikövetelte, hogy hancúrozzam vele. Ebbéli szenvedélye mellett volt egy javíthatatlan kutyaszokása: ha autó vagy egyéb motoros jármű robogott el a kövesúton, eléje loholt, versenyt futott vele, majd hetykén ügetett vissza, mintha egész viselkedésével dicsekedni akart volna: — Én győztem!

Már alaposan benne jártunk a háborúban, a katonai forgalom egyre sűrűbb, egyre zaklatottabb lett környékünkön. Szinte kizárólag német katonák száguldoztak tés- tova, szakadatlanul háborgatva a külváros nyugalmát, mígném vesztét okozták a pajkos Bukfencnek. Megint berregést hallott, szokása

■Ml

szerint hanyatt-homlok rohant ki az útra. Háromkerekű, pótkocsis motorkerékpár közeledett, rajta két csukaszürke egyenruhás, rohamsisakos SS-katonával. Fáni néni rosz- szat érzett, elszántan parancsolta vissza a foxit, de az se látott, se hallott. Szerencsétlenségére nasv sebességgel viharzott előre a motorkerékpár, s tekintettel alig észlelhető gyorsasággal átgázolt Bukfencen.

Ottmaradt a kövesút közepén, ég felé remegő lábakkal, nyakát hosz- szúra nyújtva, fejét a sárba fektetve. Riadtan rohantunk hozzá. Fáni néni jajveszékelt, mert a kutyát is sajnálta, meg Feri bácsi haragjától is rettegett. Ráadásul félt megfogni az elgázolt sebesültet. Rám várt a könyörületes feladat. Mint any- nyiszor, most is föl akartam nya- lábolni Bukfencet, de máskor kemény testének semmi tartása sem volt. Valahogy kettőbe kívánkozott a kezemben. Teljesen elernyedt, csak a négy lába reszketett diderGerencsér Miklós:

Bukfenc

gőn. Megfogtam határozottabban, de ekkor fölriadt eszméletlenségéből, élesen vomyított, majd újra öntudatülanságba hanyatlott.

Mit lehet kezdeni egy magatehetetlen foxival? Ezt Fáni néni tudta a legkevésbé. Váltig siránkozott, tanácstalanul tördelte a kezét, folyvást emlegetve Feri bácsit, akinek haragjában biztos lehetett. Ráadásuk ólja sem volt Bukfencnek. Hiába próbálták ilyesmihez szoktatni pici korában, egy világért sem maradt meg benne. Napközben a szabad ég alatt csatangolt, éjszaka a küszöbön helyezte magát kunkori tartásba. Megegyeztünk, én majd gondoskodni fogok Bukfencről. Mindenféle puha rongyokat szedtek össze a padláson, ebből vetettem ágyat a kutyának, feje fölé pedig hajlékot hevenyésztem, bádogból, deszkából. Késő estig Bukfenc balsorsán szprnorkoditunk, a rendesnél később feküdtünk le, és el- alvásig fűztük a szót a szerencsétlen eseményről.

Reggel átjött Feri bácsi teljes színházi tekintéllyel és komorsággal. Leguggolt, egészen közelről megszemlélte a rongyain eszméletlenül fekvő Bukfencet. Végigtapogatta a fejétől a combjáig; lábait megemelte, elejtette.

— Gerinctörés — állapította meg. — Sajnos; menthetetlen.

— Meg fog gyógyulni — bizonygattam, noha legbelül nem voltam erről meggyőződve.

— Az csoda lenne.

— Nekem adja Bukfencet, ha mégis meggyógyul?

Kis tűnődés után rábólintott Feri bácsi.

— Neked.

Még hozzátette, hogy a legböl- csebb lenne agyonütni, de ekkora hidegvérűségre nem képes, aztán magamra hagyott a kutyával.

Napokig változatlan maradt minden. Bukfenc összegömbölyödve feküdt a rongyokon, fejét eldugta valahová a szügyébe, és az élet legBodnftr Lajos fafaragása

parányibb jelét sem nyilvánította, ősz volt, hűvös éjszakák jártak. Óvandó a hűléstől, esténként gondosan betakargattam. Reggel ugyanúgy láttam rajta viszont a rongyokat, de legalább langyosságot éreztem a takaróján. Ez éltette bennem, a reményt, hogy talán mégsem pusztul eí. Aggasztott viszont az étlen-szomjan múló idő. Vizesedényt tettem közel a szájához, másik edénybe szétnyomkodott főtt krumplit készítettem oda, hátha csoda történik.

Egy reggel azzal a hírrel ébresztett nagyanyám, hogy kevesebb a víz az edényben. Máskor morogva tápászkodtam ki az ágyból, most szempillantás alatt talpra szökkentem. Mezítláb, gatyában siettem ellenőrizni a hír igazát. Valóban, a víz fele hiányzott. Diadalmámorban szaladtam át Farkasékhoz.

— Feri bácsi! Az éjszaka vizet ivott Bukfenc!

Megharagudott rám a színházi gordonkás.

— Hagyj aludni, ne zavarj ekkora marhasággal. Valami kóbor kutya szlopáihatta ki...

Ez bizony valószínű volt. Kedve- szegetten oldalágiam haza.

— Feri bácsi szerint egy kóbor kutya ihatott a vízből — mondtam nagyanyámnak.

ö szelíden vigasztalt:

— Nem bizonyos ám, hogy igaza van ebben. Várj, próbát teszünk. Szerzek egy kis tejet. Ha arra sem kap kedvet, akkor csakugyan kevés a remény.

Tejet — akkoriban? Hiszen a csecsemőknek sem jutott. Nagyanyám úgy boldogult, hogy fölkereste Szalaiékat, akik több fejős- kecskét tartotitak. Tőlük vásárolt néhány deci friss kecsketejet. Ezzel cseréltük ki a vizet az edényben.

Órákig lestem, mozdul-e az életjel Bukfencben. Türelmemet az sem rövidítette, hogy egészen elgémberedtem a hűvös időtől. Végre szemtanúja lehetett a várva várt életjelnek. Bukfenc törékeny kis mozdulatokkal emelgetni kezdte a fejét. Hozzáviharzottam, szájához tartottam az edényt, mire sápadt- piro^ nyelvével bele-belenyadogatott a tejbe. Vittem az örömhírt nagyanyámnak.

— Felgyógyul — biztatott.

Még aznap megiszogatta Bukfenc az egész tejet. Ettől kezdve gyarapodó élénkséggel hálálta meg a gondoskodást. Heteken át csak a fejét tudta megemelni. Később tartósan ágaskodott a nyaka, várta a meleg levest, a simogatást. Aztán feltápás'zkodott a két első lábára, de törzsét, derekát változatlanul úgy hevertette a rongyokon, mintha nem is tartozott volna hozzá. Makacsul ilyennek maradt. Furcsa kutya volt: első fele élt, szemével számon tartotta a Világot, kért és hálálkodott, fülét úgy hegyezte, mint minden más eleven foxi, csak a dereka lapult mozdulatlanul.

Feri bácsi hűségesen átjárt délelőttönként, elvégzendő a helyzetmegállapítást. Borúlátása cseppet sem javult. Okos arckifejezéssel tűnődött, műveltségre valló szavakat mondott. Ilyeneket:

— Katasztrofális károsodás érte a központi idegrendszerét.

— Az mit jelent, Feri bácsi? — érdeklődtem rettegve.

— Azt, hogy nyomorék marad. Soha többé nem tud felállni. Mégis hívok egy állatorvost. Legjobb lesz az injekció. Az humánus.

Megrémültem.

— Soha! Inkább maradjon nyomorék, de nem hagyom bántani!

Feri bácsi nevetett és elment.

Aztán áthallatszott a pörölése. Szidta, ócsárolta Fáni nénit, elmondta mindenféle balga süketnek, hogy nem képes húst szerezni.

Én meg Bukfencet simogattam. Boldogan vettem észre, hogy kutyám — mert hiszen az enyém volt! — hízelegve mozgatja pamacs farkát. Nem jártam diadaltáncot. Örömöm oly nagyra nőtt, hogy rendesen viselkedtem. Mert bár elismertem, hogy Feri bácsi hatalmas műveltsége tiszteletet érdemel, any- nyival mégis tisztában voltam tudattalan létemre, hogy nem maradhat béna az a kutya, amelyik mozgatja a farkát.

És győztünk mi ketten, hűséges pajtások, a tudományos jóslat ellenében, Bukfenc csak ezután bizonyította, mekkora hűségre képes. El nem szakadt tőlem jószántából. Iskolába menet erővel be kellett zárni, s amikor hazafelé tartottam tanítás után, elém jött két utcahossznyira. Nevetett és morgolódott, a nadrágom szárát cibálta, ugrándozva kerülgetett, a lábamhoz dörgölőzött. Eleven lényen ritkán tapasztaltam akkora zabolátlan életkedvet, mint a felépült Bukfencnél. Persze az én örömöm is fölért a napsütéssel. Noha télre fordult az idő, soha nem fáztam, kimelegített az örökös hancúrozás meg a boldog tudat, hogy Bukfenc az enyém. El sem tudtam volna űzni magamtól. Változatlanul a szabad ég alatti életet kedvelte. Éjszakánként a küszöbön aludt, s úgy tudtunk igazán álmodni, ha éreztük egymás közelségét. Megtörtént, hogy reggelre belepte a hó, s ha nyílott az ajtó, azonmód havasén rontott az ágyamhoz.

Ügy látszott, Feri bácsi állja a szavát. De egy rossz napon átjött, ötölt-hátoltj, majd tudtára adtla nagyanyámnak:

— Nézze Ilonka néni, Bukfenc mégiscsak az enyém. Hazaviszem. Végeredményben semmi nem változik. Itt lakunk a szomszédban, Bukfencet minden nap láthatják.

— Sajnálom, hogy így kivánja, de csakugyan joga van elvinni — törődött bele nagyanyám.

Megcsalat|ás|om boldogtalanná tett. Egyedüli reményem maradt a közeli szomszédság. Ezentúl még többet cimboráskodtam Bukfenccel. Bárhogy döntöttek a felnőttek, változatlanul a magaménak éreztem. S erősen hittem, így is marad, a beláthatatlan jövőig. Barátságunk közös akarattal győzedelmeskedett Farkas úr igazságtalanságán.

De nem győzedelmeskedhetett hatalmas húséhségén. Ez olyan kíméletlen volt, hogy harmincöt év múltán is megborzongva gondolok

rá.

A háború sok csúnya hajlamot kihoz az emberekből. Híre terjedt, hogy az ikrényi erdőben mérgezett húsokat aggattak a fákra, tettek ki a tuskókra, mivel veszedelmesen elszaporodtak a ragadozómadarak, a baromfivérre éhes apróvadak meg a szárnyasokat rabló rókák. Éppen azért, mert a háború miatt be kellett szolgáltatni fegyvereiket a vadászoknak. Ritkítandó a repülő és emlős kártevőket, puska helyett mérgezett hússal próbáltak védekezni ellenük. Ki hitte volna, hogy ez a tény bűnös gondolatra vezeti a színházi gordonkást. A zeneiséggel teli, érzékeny lelkületű és művészi öltözetű Farkas Feri bácsi suttyomban elment az ikrényi erdőbe, összegyűjtötte a mérgezett húsdarabokat azzal a reménnyel, hogy a mérget valamiképpen hatástalanítja, s a húst fölfalja.

Boszorkány tervét le nem tagadhatta, mert házából bőszítően finom illatok lengedeztek tova. Szök- delve sütött-főzött, közben klasszikus áriákat fütyült. Kétségtelen, a békebeli illatozással készülő húsnemű megérdemelte a híres dallamokat. Ekkor még nem tudtuk, hogyan jutott Feri bácsi a varázsfuvolánál kívánatosabb pecsenye birtokába. Az ikrényi erdő meg sem fordult a fejünkben, noha Fáni néni zaklatottságából gyanút foghattunk volna. De ki figyel egy süket asszony kétségbeesett ábrázatára, amikor áriával kísért zsírsistergés hallható és vadítja az orrot a fokhagymával tűzdelt hús illata? A legélénkebben, a legmohóbban Bukfenc ugrándozott, sokszor bizonyítva neve jogosságát. Feri bácsi édesdeden ígérte a buzgó kutyának:

— Tiéd lesz az első falat.

Elérzékenyültem, hogy mennyire jó szíve van Farkas úrnak. Az ikrényi erdőre még mindig nem gondoltam. Inkább hazamentem: semmi esetre sem akartam önkínzó nyeldekléssel végignézni, miként dőzsöl majd Feri bácsi a finom falatokból.

Ez lett a szerencsém a nagy megdöbbenésben. Csak a hír jutott el hozzám, hogy Bukfenc belepusztult az első falatba. A gordonkaművész sajnálkozott, de nem vette különösebben a szívére a történteket. Megmagyarázta, hogy a kártékony vadak ellen különböző méregfajtók használatosak. A legtöbbet hatástalanítani lehet főzéssel, sütéssel. Balszerencséjére erős mérget, talán ciánt kentek a csalétekre. Régi szokás szerint kutyán, macskán próbálják ki, elfogyaszthatja-e az ember a mérgezett húsból készült ételt. Ha a kóstoló nem jár sikerrel, világos, mi a teendő. El kell dobni az ételt.

egtörtént, A művész kesergett, hogy hús nélkül maradt, aztán gordonkázott tovább. Akármilyen szépen húzta ezután a vonót, soha nem bocsátottam meg neki Bukfenc elpusztítását. Muzsikával álcázott gonosz ember volt. Nem azért kellett neki a kutya, hogy szeresse?, hanem hogy sétálgasson vele. Ugyanezért rövidesen szerzett egy kiskutyát. Ez puli volt, Vele is remek barátságot kötöttem, de akárhányszor játszottunk, mindig Bukfencre gondoltam.

Összeállította: Rékasy Ildikó