Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
1983. SZEPTEMBER 17. 8 Irodalom« művészet Körmendi Lajos: Régi kútba nézek Kút van a kertnek ölén, Liftezik benne a szél, Hordja a tégla porát, Gyűjti a kert szemetét. Úszik a vízen az ág, Tartja a sün tetemét, Bús ködökön jön a vén öszhajú, halkszavú tél. Kútba hanyatlik az éj, Városok ülnek alant, Úsznak a kiskatonák Béka üvölt odalent, Nyomja a lókoponyát Mélybe a rőt színű szél, Felforog újra apád, Rádnevet: aj, te ne félj! Talamasz Lajos fafaragása Ágh István: Kárvallott bordal Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat mennél komorabb a kurucvére kocsmárosom annál vidorabb mennél inkább rezes ez n csapszék annál inkább otthontalanabb lenyelni az időt egy ivásra lecsapni az üres poharat józanságom botrányokozása nagy részegség iránt mutogat a mutató megáll az órában zabái a perc döglött bogarat fölfújódik mint egy ezüst bálna szétpukkan az éj csücske alatt Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat Szepesi Attila: 9 9 Üres órák ólmoseső szaporázzn egész nap ülök csak itthon görnyedezem régi papírlapokon fényképek kacatok rendjét bogarászva pörgetem ujjaimon ócska lomok ezerét verstöredék üzenet gyerekek kusza rajzai számlák névjegykártya gyűrű tarka kerek kavicsok szállodacédula kagylóhéj húsvéti-tojás és préselt menta-levél makk-kupak és csigaház fenyötoboz olló gyertya viaszbáb kréta karóra kaukázusi sapka színes képeslap Abesszíniából néger maszk néz fám üszkös szemüreggel dob döndül gakudajko messzi japáni zenéből mongol lemezen marinhur hangja sikongat ólmoseső szaporázzu a szürke falak közt nem jön senki nézem az ablakból az utat átfut az árkádok közt egy gyerek elkarikázik fecskecsapat kavarog a torony magasában ólmoseső szaporázza eláll nekilendül eláll cseppek sortüze hallik a rossz bádoglemezen ködben a bódék ködben a villamosok Szigethy András: Az utolsó autóstop- ogy is csináltam valamiH kor, állt meg a szoba közepén töprengve. A nadrágot, igen a nadrágot mindenkép- ■1 " pen át kell cserélni. Turkált a szekrényben, de nem találta meg a régi, világoskék kopott farmert. Kiment az erkélyre, ahol a televízió és a lemezjátszó papírdobozából előhalászta a régi cuccokat. Gondosan összehajtott ingekre, lomokra, semmibe nevető képekre, egy elszakadt füzetre is rálelt keresgélés közben, míg végül előkerült a viseltes, rojtosszárú farmer. Először úgy találta, nyirkos egy kicsit, de ahogy fölhúzta, érezte, hogy csak a hideg itatódott bele, mivel évek óta kint lapult a doboz fenekén. A cipzár még csak felszaladt, de az összegombolás már nehezebben ment. Hány éve is? Tíz? Vagy annál is több? Alsóinget vett, és a meleg pulóverre ráhúzta azt az orkándzsekit, amit a telekre szokott magával vinni. Tegyek el pénzt? — torpant meg az ajtóban. Érezte, hogy nem szabad, mert ez így csalás. Hiszen annak idején egyetlen fillér nélkül nekivágott az útnak, és tudta, hogy el fog jutni. Sokáig viaskodott ezzel a pénzeltevéssel, végül azzal nyugtatta magát, hogy több napig, esetleg egy hétig is távol lehet. Pénz nélkül pedig ez nem megy. De miért ment akkor? Kanizsa kikapcsolta a konvektort, gondosan bezárta az ablakokat, kettőre fordította a zárban a kulcsot, és elindult. Szorongó szívvel ugrott fel a buszra. Mi lesz, ha elkapják? Ha jön az ellenőr, és nincs jegye? Elkérik a személyazonossági igazolványát, és akkor kiderül, hogy hol dolgozik, és értelmetlen kérdések következnek, hogy egy ilyen ember mint ő, ilyen beosztásban... Nem vett jegyet. Amikor leszállt, megkönnyebbülést érzett, majd valami szívdobogást keltő izgatottság fogta el. Igen, mindig itt szállt le annak idején. Az út íve mit sem változott, csak a kockaköveket fedte el az aszfalt. Elindult, kifelé a városból, az útpadkára húzódva. Integetni kellene — gondolta —, hiszen korán és átmenet nélkül lesz sötét, de csak ment. Hideg volt, zsebredug- ta a kezét. Papírszalvéta akadt uj- jai közé. „Bi-bá-bú, te vagy az a nagyszájú”. Mégegyszer- elolvasta a zsebében felfirkantott szöveget. Semmi kétség, ez Réka kézírása. De mikor, mikor is írhatta fel ezeket a szavakat. Talán a menzán, amikor először találkoztak? Nem, nem akkor, hiszen ez már azt jelentette, hogy közös nyelvük volt, igen ez már később, jóval később lehetett, talán akkor, amikor Kávás Réka átfogta a nyakát, homlokát vállának támasztotta, és ezt mondta: — azért mégiscsak rendes ember vagy te, Kanizsa. Elhessegette magától a gondolatot, hogy inni kellene valamit. Bár tudta, hogy a fasor mögött ólálkodó hideg át fogja járni a csontját, amikor lecsap az este, és a lámpák átszúrnak a sötétségen. Régi kocsmák egymáshoz szorító melegét, zsibbasztó mormogását érezte. Teherautóik hátán megtett fagyos kilométerek, egy kétaknás fekete vaskályha ajtaja jutott eszébe, amin íevakarhatatlan folt virított, és esténként Réka ágyából mindig arra esett a tekintete. Képek suhogtak el a felbukkanó és sötétbe vesző autókkal együtt. Egy magyar vizsla értelmen túli, más mezőkön kószáló barna szeme ötlött elő, amely mindig rávillant, amikor belépett Réka szobájába a hosszú út után. Még nem merte magának sem bevallani, hogy mit akar. Pedig már régen tudta. Tudta már hajnalban is, amikor felébredt, és készült az előtte álló napra. Meghallgatta a híreket az ágyba mellé készített rádióból. Különös volt, hogy korán ébredt, de betudta az izgalomnak. Sokáig várakozott, amíg megkezdődött az adás. Javarészt még a tegnapi hireket ismételték, de már volt egy-két mára utaló jelentés. Milyen furcsa — szaladt át Kanizsa agyán —, még minden visszafordítható lenne. Még nem rabolták el azt a gépet, amelyet az esti tévéhíradóban már látni fog, még nem vonultak ki a sztrájkoló munkások, még nincs áldozat, a fegyverkorlátozások ügyében még nem történt visszavonhatatlan nyilatkozat, még minden lehetséges.------ em lehetséges. Tudja, hogy N nem lehetséges. Számára a dolgok eldőltek. Hetekig, hónapokig tanulmányozta azt ------- a tervezetet, amelyről véleményt kellett mondania, és tudta, hogy az ő véleménye nagy súllyal esik a latba... Volt, amikor úgy érezte, most is kompromisszumos megoldást lehet ajánlani, de nem lehetett. Ahogy múlt az idő, és közeledett a nap, egyre világosabban látta, hogy itt igent vagy nemet lehet mondani. A nemnél indokolni kell. És ha nem, ha kimondja a nem szót, azt is tudta — hiszen egyetemista kora óta politikai közegben élt és dolgozott —, hogy annak következményei lesznek. Kiutakat keresett, de a járatok két szóhoz kanyarodtak visz- sza, az igenhez vagy a nemhez. És egy átvirrasztott, átolvasott, méregerős kávéval cseppfolyóssá hí- gitött éjszaka után eszébe jutott az utolsó találkozás, amikor Kávás Réka hosszúi karcsú ujjait kutyája okos fején nyugtatva ennyit mondott. — Nem megyek, Kanizsa. Nem. — De miért? Miért nem? Ezt mond meg! — Mert nem az vagy, aki voltál. Kanizsa elvesztette a türelmét — és ami soha nem fordult elő vele —, kiabálni kezdett. — Itt akarsz megöregedni, ebben a koszos faluban, a novától megbolondult emberek között. Itt akarsz megvénülni, hogy újjal mutogassanak utánad, ott megy a meghibbant, öreg tanító néni a sántító szenilis kutyájával? Vagy hozzámész valamelyik istállószagú agrármérnökhöz, akinek hivatalból be kell rúgni hetenként legalább háromszor, és hazudni a gyerekeidnek, hogy legyenek csendben, mert apuka beteg, rosszul érzi magát. Itt akarod megváltani a világot, vagy mit akarsz tulajdonképpen? Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz? Réka le sem vette kezét a kutya fejéről, úgy válaszolt. — Menj el, Kanizsa, és ne gyere többet. Igen, akkor határozta el magát. A kérdés ekkor dőlt el, nem ma hajnalban. A nemet tisztán, nyugodtan, jól hallhatóan mondta ki. Szűkszavúan és lényegretörően indokolt; kettévált az egyéni és a politikai meggyőződése, ö az egyénit választotta. Intett a közelgő autónak. A Zsiguli fékezett, Kanizsa utána futott. Kinyitották az ajtót. Fiatal, erősen rúzsozott, szőke nő ült benn. — Hová? — Kérdezte. Perlakra. — Üljön be. Nem megyek addig, de Rásolyig elviszem. Hallgattak. A nő egyenletes, gyors tempóban vezetett. Kanizsa magában elismerte, hogy ő sem csinálná jobban. Előttük lámpák korállfűzére jelezte a hosszú kocsisort. Csaknem állandóan az autópálya belső sávján haladtak a folytonos előzések miatt. »■ — Nagyon siet? — kérdezte meggyőződés nélkül Kanizsa. — Igen. Még vissza kell érnem. — Megéri? — Igen. Muszáj. — Baj van? — kérdezte újra a férfi, mert a nő hangja túlságosan is komoly volt. — Ahogy vesszük. Az anyámat látogatom meg. Fűtsek jobban? — Igen, ha megkérhetnénk At- fáztam. — Akar inni? Nyissa le a kesztyűtartót. Van benne gin, rum és konyak, válasszon! — Jól fel van szerelve. — Bárban dolgozom. Marad. Én meg nem iszom. És maga? — Nem köszönöm. Én sem iszom. — Nem úgy értettem. — Ja, hogy hol dolgozom? — Nem kell megmondani, ha nem akarja. De úgy látom, nem valami csöves fajta. Igaz, azoktól valamivel öregebb is. Bár már mindenféle van közöttük. — Igen, van. A kocsiban újra csend lett. — Az anyámhoz megyek, ö ott maradt a nővéremmel a faluban. Nem akar velem feljönni albérletbe. Pedig jobb lenne neki is. A nővérem soha nincs otthon, és mindig rázárja az ajtót. Egyszer agyvérzése volt anyunak, és azóta nem teljesen rendes. Ilyenkor is csak ül az ablak előtt, és néz kifelé. Van, amikor megismer, van amikor nem. A nővérem nem enged be hozzá, mert azt hiszi, a takarékkönyvéért járok le. Pedig csak azért, hogy lássam az ablakon keresztül. Megint hallgattak egy sort, de a nő újra kezdte. — És maga? — Egy lányhoz.. . Egy lányhoz megyek. — Aha. És miért? — Azt akarom, hogy legyen a feleségem. — Nincs késő egy kicsit a lánykéréshez? — Nincs. Azt hiszem nincs — mondta Kanizsa. ' int már teljesen sötét volt. K a reflektorok fényében feltűnt az autópálya végét jelző tábla. A kocsi élesen ■ kanyarodott. Kanizsa előredőlt, feje nekikoccant az üvegnek. — Na, mit csinál? — kérdezte inkább bolondozva, mint komolyan a nő. De Kanizsa nem válaszolt. Már percek óta halott volt.
