Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
1983. AUGUSZTUS 27. Irodalom, művészet 9 Tornai József: Száműzetés Gyökerek kifordultak és megrepedt az arcod, bömbölni kezdtek a toronyba-zárt hangok. Agyúk dübörögtek: a tornyokat szétlőtték, de a gyerekkorod csak tolongott előrébb. Hátráltam volna meg, ugrottam volna oldalt! De évek és korok tovább és tovább toltak. S vadított a remény, a kertet is fölástam s tök sárga tölcsérei vakítottak másnap. Dél tombolt, zöld lepkék lereszkedtek a földre, álltam e ragyogásba falazva mindörökre. Egyszerre megfordultam az észveszejtő fényben: Így kezdődött el a száműzdttetésem. korzón, twistet jártak a mulatók- iban, és a jégkorong-mérkőzéseken elkeseredetten rugdosták a tribün lépcsőit. Fiataljaink körében vasdogiká- val érvényesülitek a modernség törvényszerűségei. Kiderült, hogy sokkal több fiatal világfi él a városban, mint amennyi egérrágta, kopott kamás- 11 található a régi padlásokon. Éjszaka gyanútlanul szendergő nyugdíjasokat látogattak meg fel- hevült ifiaitalemlberek, és követelték, 'hogy a szekrényben, almáriumok mélyén nyugvó kamás- lájukat potom áron adják el nekik. Hidegen fenyegetőztek, és néhány esetben határozottan tiszteletlenül viselkedtek a megrémült öregekkel szemben. Vidékre :is kicsaptak a modernség hullámai, és elöntötték a kisvárosokat. Társadalmunk jelentős ügye lett a kamásUügy. Hóbort, vagy agyalágyultság ? — kérdezte kezdetben a sajtó. Imperialista métely ifjúságunk lelkü- -letén? Később azonban ilyen címmel is napvilágot láttak cikkek: (Miért nem gyárt iparunk elegendő mennyiségű, jó minőségű ka- máslit? Hol a hiba? Egy állami díjas fizikusunk kijelentette, hogy hetvenéves kora ellenére azért nincs reumája, mert egész életében kamáslit hordott. A fiatalság bohó, mondta, adjanak neki kamáslit, amennyit akar... A mulatókban és kabarékban vége- szakadatlanul játszották a zenekarok és énekelték az énekesek az új slágert: — Eziüst csatos kamásü a lábadon, klassz vagy, mint egy csodás öregúr... Egyes turistáink ezüsttel átszőtt, zseblámpaelemmel fűthető fcamásliiKat hoztak külföldi útj ükről. Nyugaton már olyan kamáslit is gyártanak, írta egy utazgató riporter, amelyet nem a bokájára csatol az ember, hanem a fülére!. .. A hiánycikket néhány kisiparos is gyártani kezdte, de komoly nehézségekkel küzdöttek, mert nem tudtak .beszerezni megfelelő minőségű nyersanyagot. A hazai filc alkalmatlan a kamásli- gyártására! — állították. Az üzem, amely végre tömegesen kezdte gyártana a kamáslit, lelkiismeretesen fogott felelős munkájához. Piackutatást végeztek, megtervezték a lehető legmodernebb és legcélszerűbb kamáslit, és a gyártás megkezdéséhez külföldről biztosítottak nyersanyagot. Automata gépeket vettek, és felépítettek egy új üzemrészleget. — Tizenötmillió pár kamáslit dobunk piacra ez évben! jelenítette ki az üzem igazgatója egy sajtókonferencián. — Minden főre jut egy pár, még felesleg is marad. Kamáslijaink felveszik a versenyt a világpiac élenjáró termékeivel! Közben elmúlt a tél, a tavasz és a nyár, újra itt volt az ősz, a fecskefészkek lakók nélkül lógtak az ereszek alatt. Tigris Johnny immár tizenkilenc éves ligetfalusi fiatalember a padláson kutatva ócska limlom és kacaitok között megtalálta dédapja kifakult kö- csögkailapját. Órákig kefélgette, festette és foltozta, aztán a fejébe nyomta, és elment a Grand kávéházba, hogy megmutassa .barátainak. A barátai málnaszörpöt szűrésűitek, és arról beszélgették, hogy a Riviérán egész éven át csodás nők napoznak a homokban, és szívesen szóba állnak az emberrel, csak pénze legyen. Igaz, hogy ott mindenkinek állati sok pénze van!... — Derék darab — mondták Johnny kalapjára —, igen derék... Ezzel a köcsögkalap mérföldkő lett fiatalságunk jövő félé vezető útja mentén. A tizenötmillió pár kamáslit különleges vegyi eljárással meg puhították, és vendéglátó közüzemeinknek adták el mosogatórongy gyanánt. Aki fordítva fejlődött A távirat, amit kaptam, levélhosszúságú volt. De tartalma magyarázta önmagát. „Tisztelt uram! A megboldogult végső akaratának megfelelően értesítenem kell önt, hogy Forgács Zoltán f. év január 12-én hosszú szenvedés után elhunyt. Tisztelt uram, értesítem, hogy nagybátyám temetése e hó 18-án du. 15.00 órakor lesz az Alsóvárosi temetőben.” Az aláírás ismeretlen név, a táviratok furcsa kétbetűs rendszerével a reformkori hangulat: Oeroemvoelgyi. Örömvölgyi. Tűnődtem, ki lehet ez az unokaöccs. Ezen tűnődtem, hiszen Zoli halála nem most rendített meg, már tudtam, volt aki megtelefonálta. Volt egyszer egy őrült barátom. Kint éltünk a város peremén, fák és szemétdombok között, üres telkek és kukoricások, bódék, viskók és félkész házak világában, a mélymúltban, amikor az ember még a fűtetlen szoba leghidegebb rétegében él, mert alig üti meg az egy- métert, s mint tudjuk, alul hidegebb a levegő, mint feljebb, a felnőttek világában. Zoli nem mindig volt őrült. Amikor normális volt, az Elektromos Műveknél volt villanyszerelő. Volt egy kis műhelye, ha összeveszett anyjával, oda vonult vissza, ott kis villanymotorokat búgatott, melyek színes papír-propellereket hajtottak mindnyájunk gyönyörűségére. Anyja hamar meghalt, legalábbis én alig emlékszem rá, s attól kezdve Zoli egyedül uralta az udvart, a házat, a szobával, a konyhával, a padlásfeljáróval s a hatalmas, gyönyörű, világos padlással. Még az apja kezdte a házat, kőműves volt, de egy korsó hideg sör leforrázta a tüdejét, s korán meghalt. Stabilan építette meg a házát, s a tető egyik oldalára kockára vágott üvegdarabokat rakott végig cserép helyett. Hogy az anyja meghalt, és Zoli felfedezte ezt a világos, kellemes, kedves padlásteret, felszoktunk oda. És mint az őrültek, mindnyájan festettünk, rajzoltunk, mázoltunk. Papírra, fára, vászonra. Ma már tudom. „Genius loci”, a hely szelleme. „Olyan, mint egy műterem” — mondta Zoli, amikor már többször becserkészte, és beszámolt nekünk róla. — „Olyan, mint egy igazi műterem, nekem el- hihetitek, én már a Százados úti művésztelepen is szereltem villanyt.” El is ment oda újra, összehaverkodott mindenféle festőkkel, és több kiló színes krétadarabkával, egyik oldalán telerajzolt árkuspapírokkal, szőrevesztett ecsetekkel tért meg, és beindult a Forgács-műterem. Anyáink, apáink addig is gyanakodva nézték Zolit, amíg élt az anyja. Miért hogy kisebb gyerekekr kel barátkozik, lányokkal, fiúkkal. De most, hogy egyedül maradt, és elterjedt, ahogy ő mondta a kocsmában, hogy műtermet nyitott, a zavar teljes lett. Mi mindenesetre lelkesen kitartottunk, s a tiltással mit sem törődve, ha csak lehetett, szöktünk át, ha nem is rajzolni, de viháncolni, nevetni, élvezni együtt a vakító napsütésben vagy a futó felhők alatt is világos padlás kellemes melegét. Zoli lett a környék villanyszerelője, fusizó kisiparos műhellyel, jó szerszámokkal, s vés” lett. Kevesen voltunk, két-há- rom tanácsi ember, meg mi régiek. Volt, aki elhozta a feleségét, férjét. Egyedül Pista volt magányos, a Kossuth-díjas festő, aki ott kezdett a padláson, és aki onnan nőtt naggyá, indult a világba, hogy aztán többé soha ne térjen haza. Zoli megöregedett, reszketett a keze, remegett a feje, s egyáltalán nem látszott boldognak, „örülsz neki?” — kérdeztem, a képek felé intve. „Nem — mondta — nem. Nem. tudok én semmit. Minek ez? Egy ar- cof nem tudok lerajzolni olyannak, amilyen, hát akkor minek?” „Abbahagyod?” „Á, már nem tudok nélküle élni. Éjszaka megképződik valami bennem, hajnalban fölkelek, és nekilátok. De már a kartonon sem olyan. A vásznon meg végképp nem. Akkor aztán éjszaka újra megálmodom, megint olyan teljesnek, tökéletesnek, s aztán hajnalban megint a gyötrődés. Tudod. hogy már vettek is tőlem képet?” Erre azért felcsillant a szeme, erre büszke volt. „Én is veszek” — mondta mellettem bátyám, akinek akkor jólment. „Én is” — mondtam. „A fenéket — felelte. — Ha tényleg tetszik, ti azt viszitek el, amelyiket akarjátok’.’ Aztán tényleg vittünk egy-egy képet. Ma is megvan, emlékeztetve arra, hogy volt egy őrült barátom, aki szegény fordítva járta be a festészet fejlődéstörténetének útját. Mert amikor a megtalált műterem rákésztette, hogy fessen, vad pac- nikat rakott bizarr egymásmellet- tiségben, hogy a színek lángoló tánca ugráltassa a ránéző szemét. Aztán vonalak, geometriai ábrák kerültek a képekre, s évek múlva felismerhető székek, asztalok, szekrények, lépcsők. Majd fényei? és árnyékok, rácsok, s mögöttük félhomályban ágy, és az ágyon mintha egy test. Aztán egyre felismer- hetőbb kontúrok. Két évtized alatt megtanult rajzolni, egyre világosabban haladt a naturalizmus felé. Hogy meghalt, telfonálta bátyám, már fényképeket festett. Ez volt az életcélja. Ezért tanult, küszködött, így akarta birtokba venni a világot. Hogy az „egy az egyben” látott valóságot tudja a keze, az agya „egy az egyben” a papírra, a vászonra tenni. És ha ennél több volt a vásznon — ami bizony már élete végén előfordult —, hiába dicsértük, elégedetlen volt vele. „Nem hiteles, hozzáhazudtam.” — Így ő. „Nem hazugság, költészet, a piktú- ra poézise” — mondta valaki. „Nem, nem kell — mondta ő. — Csak ami való. Ha majd úgy tudja a kezem visszaadni a valóságot, ahogy a fénykép. Az igen, akkor már tudok.” Pedig a piktúra poézi- sét emlegető maga is a padlásból induló neves filozófus-esztéta igazán tudta, mit beszél. Dehát Zoltán őrült volt. Az önmaga teljesítménye érdekelte csak, a saját szorongásaival való küzdelem, hogyan engedelmeskednek a vonalak, a színek, a térformák úgy alakulnak-e, ahogy ő vezérli őket. Ez volt az őrülete. Ebbe halt bele. Vagy valami másba. Valamibe, amibe majd mi is belehalunk. Szalontay Mihály Irodalmi oldalpárunkat Rékasy Ildikó állította össze az illusztrációk Bényi László munkái. mindaz, amit keresett, elment a festő-kellékekre. Időnként föl-föltűnt egy-egy bar- rettsapkás, bársonykabátos alak is, és egyszer lent a szobában lakott három hónapig egy hatalmas nő, legalább kétméter magas, fiatal, karcsú, de nagyfenekű, nagymellű, hatalmas kontyú lány, akkora volt a kontya, mint hármunk feje együtt. Valami művészettörténész volt, Párizsból jött haza, a rendőrséggel is volt baja. Feljárt a padlásra, korrigált és tanított. Engem hamar kiszűrt: „Tehetségtelen vagy, és szemtelen, ez a kettő nem megy, rossz összetétel. Ha tehetséges vagy, szemtelen is lehetsz” — mondta megsemmisítőén, és megsimogatta a fejem. De azért utáltam. Lehet hogy azért nézem azóta is gyanakodva a nálam magasabb, szép nőket. De ő is csak epizód volt a padlás életében, eltűnt, ahogy jött, Zoli nem beszélt róla, de egyre jobban belecsavarodott a festésbe. Most már könyvekkel is tele volt az a nagy gyaluasztal, amit a szemétdombról cipeltünk ide, lepucoltuk, majd vastag zománccal égszínkékre festettük, pardon kobaltkékre, és amely aztán albumok, szakkönyvek raktere lett. Zoli már alig szerelt villanyt, szent megszállottsággal rajzolt, festett, megdühödve olykor napi 10—15 órát is. Közben az évek teltek, mi felnőttünk, elköltöztünk. Zoli körül nem lett új had, mi régiek néha visszajártunk, de már furcsán néztünk rá, és ő érezte ezt. De azért hívott. Mígnem egy napon a hivatalos nyomtatványon érkezett meghívó kiállításra invitált. A Zoliéra. Ahogy olvastam, a művelődési házban a tanács rendezte, a megnyitót pedig a nagydarab művészettörténésznő tartotta, aki azóta már „ne
