Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

1983. AUGUSZTUS 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Képzőművészeti krónika Tisztelgés Könyv Szandai Sándorról Többszörösen is nagy örömmel olvastuk a Képző- művészeti Kiadó Mai Magyar Művészet (MMM) sorozatá­nak legújabb kötetét. Megka­pott bennünket Szandai Sán­dor alkotópályájának érde­kessége; a szerző, L. Meny­hért László olvasmányos, színes stílusa, amely soha­sem megy a szakszerűség ro­vására; örültünk annak, hogy szűkebb hazánk, Szandasző- lős művészfia értő méltatást kapott, s éppen helyi szerző­től, szakembertől. Szandai Sándornak a tár­sadalom nem maradt adósa, hiszen megkapta a Munká­csy díj I. fokozatát, a Munka Érdemrend arany fokozatát, de kora Párizsa mindenkép­pen többet tudott talán mű­vészetéről, egészen a leg­utóbbi időig, mint szülőpát­riája. Még életében büszkék lehettünk volna rá, mint a Tiszatáj nagy öregjére, aki irodalmárként, képzőművész­ként szellemi életünk nagy segítője lehetett volna. Csupa feltételes mód, — sajnos ... Szandai Szabó Sándor 1903. március 7-én a Szolnok mel­letti Szandán született, ame­lyet akkoriban még a kör­nyező uradalmak napszámo­sai lakták, s az egri kápta­lanból — kártalanítás útján — odavándoroltatott telepe­sek, kukások, kapások, akik szőlőtelepítéssel is foglalkoz­tak — így maradt a „szőlős” ragadványnév — nem sok si­kertől. Szandai — ekkor még Szabó — Sándor édesapja is próbálkozott sok mindennel, volt aratómunkás is, de főleg a szolnoki építkezéseken vál­lalt napszámosmunkát. Mind­ezt azért tartjuk fontosnak, mert bizonyos fokig megha­tározó — gyermekkori él­ményvilág! — Szandai mű­vészpályájára. Az édesapja, mint a legtöbb szegény em­ber, ha nem volt munkája, fúrt, faragott. A helyét, önkifejezési for­mát kereső Szandainak kész volt a modell, a paraszti élet — pl. a Kaszakalapáló 1935. — de alapvető mesterségbeni tudást is kapott édesapjától, mégsem a képzőművészettel jegyezte el magát kora ifjú­ságában. Ennek egyik oka bizonyára Tamkó Sirató Ká­roly hatása, akivel együtt diákoskodott a híres mező­túri gimnáziumban. Huszonöt éves, amikor Szolnokon irodalmi folyóira­tot akar indítani: ekkor már folyamatosan a Nyugat és más lapok munkatársa. Ké­rését a hatóságok elutasítot­ták, az atyai jó barát, Móricz Zsigmond azonban segített. önportré, 1946. A szolnoki Irodalmi Kurír 1932/6. száma már körkérdést intéz a szolnoki Művésztelep tagjaihoz. A téma a festészet jövője volt, a választ Aba Novák Vilmos, Chiovini Fe­renc, Fényes Adolf, a Pólya- testvérek, Szlányi, Udvari, Vidovszky, Zádor, Zombori adták. Szandai igen fogékony volt a szociális kérdések iránt is. Életpályája ismere­tében ma már természetes, hogy tevékeny résztvevője az 1932-es, híres szociofotó- kiállításnak. Nem is hosszab­bították meg a lap engedé­lyét. Szandai 1933-ban a fő­városba költözött, egy évvel később már részt vett a Mun­kácsy Céh Ernszt múzeum­beli kiállításán, majd 1935- ben a Képzőművészek Űj Társasága ugyancsak buda­pesti tárlatán. „1933-ban Csütörtökön este az abád- szalóki nagyközségi tanács dísztermében megnyitották Sváby Lajos festőművész ki­állítását. A tárlat képeit — huszonöt nagyobb méretű munka — az elmúlt hetekben még a Tiha­nyi Múzeumban láthatta a közönség. Ügy véljük, nagy­szerű dolog az a tény, hogy a' „magyar tenger” mellől, a patinás kiállítóhelyről, Svá­by a szalóki partokra utaz­tatta festményeit. Semmit sem von le a jelkép értéké­ből — sőt! —, hogy a művész ezúttal szülőföldjén mutatko­zik be alkotásaival. Sváby festészetének lénye­gét lehetetlen néhány mon­datban leírni. Moralizáló mű­vész — a fogalom legjobb ér­telmében —, aki ironikusan ugyan, de nagy szeretettel tü­körként teszi képeit az embe­rek elé: ilyenek vagytok, vagy lesztek, ha torzul belső kezdtem el a szobrászatot. Mindjárt azzal kezdtem, hogy amit addig láttam — kiváló értéküket tudomásul vettem ugyan —, de a magam mun­kásságában az előbbre vezető újat kerestem. Amiket csi­náltam, — jól, vagy rosszul — azokat a saját egyénisé­gem sugalmazta.” — írja ön­vallomásában. 1941 és 1945 között több önálló kiállítása volt, ez utóbbi évben már részt vett a Magyar Modern Képzőmű­vészet párizsi, londoni tárla­tán is, majd 1958-tól több ön­álló és csoportos kiállításon — Musée Municipal d’ Art Moderne — szerepelt Fran­ciaországban, s máshol a vi­lágon. 1968-ban a szolnoki Damjanich Múzeum rendezte meg első „itthoni” önálló ki­állítását, amelyet 1980-ban már csak az emlékkiállítása követhetett. Néhány hónap­pal ezelőtt kisplasztikáival, rajzaival újra „hazatérhe­tett”. — most pedig L. Meny­hért László könyvével. Az idén lett volna nyolc­vanéves. Életének utolsó éveiben Szandait legjobban a tudomány fejlődése izgatta: milyen lesz az új ember, a fizikai, kémiai és szociológiai magaslatra emelt társada­lomban — állapítja meg életrajzírója. Szép és értő tisztelgés em­léke, munkássága előtt, hogy L. Menyhért László róla ké­szített kismonográfiája ott született meg, ahonnan a művész vétetett, szülőföld­jén. énetek, lelki arculatotok. Könnyű szeretni az emberi szépet, a jót, — Sváby viszont a valóságot vállalja, nem az eszményit, az idealizáltat. Nagy ismerője az emberi lé­leknek, ezt tükrözteti bravú­ros festészetével. Az idillikus ábrázoláshoz szokott szem számára talán szokatlan ez a piktúra, vonz és taszít is egyszerre, — tehát minden­képpen hatásos: gondolko­dásra késztet. Elhisszük Svá­by igazát, mi lett volna az irodalommal — megszűnt volna művészet maradni — ha hőseit nem annak ábrá­zolta volna akik, hanem olya­noknak, akiket látni szeretett volna! Sváby Lajos abádszalóki kiállítását a hónap végéig láthatja a közönség, — s re­mélhetően nagyon sokan kí­váncsiak rá. Tiszai Lajos Sváby-képek Abádszalókon Társadalmi tudat, műveltség, minőség Beszélgetés Köpeczi Béla művelődési miniszterrel Az idei könyvhét egyik nagy érdeklődést kiváltó mű­ve volt Köpeczi Béla tanul­mánykötete Műveltség és minőség címmel. A benne megjelent írások valameny- nyijének közös alapgondola­ta, mondhatni nézőpontja, hogy napjaink, a nyolcvanas évek társadalmi valóságá­ból, valamint a társadalom és az egyén érdekeiből veze­ti le elemzéseit, következte­téseit. összecsengenek ezek a gondolatok azzal a társa­dalmi felismeréssel, hogy korunkban mind nagyobb jelentőségű a tudati szféra, és az intenzív fejlesztés sza­kaszában előtérbe kerülnek a szellemi tartalékok. A kötet szerzője — mint ismeretes! — nemcsak a tu­domány művelője, akadémi­kus. hanem hazánk művelő­dési minisztere is. Ezért e gondolatok kapcsán a mi­niszterhez fordultunk azzal a kérdéssel: miként tudatosít­ja a politika, ezen belül a művelődési kormányzat az előbbiekben vázolt igényt, vagyis hogyan igyekszik elő­segíteni az új cél- és érték- rendszer kidolgozását? — A nyolcvanas évek leg­fontosabb jellemzője — mon­dotta a miniszter — a va­lóságból táplálkozó politikai realizmus, aki nemcsak az objektív feltételek számba­vételét jelenti. Életünk min­den területén a gazdasági, a társadalmi, a politikai élet­ben és a kultúra szférájá­ban is előtérbe kerülnek a tudati elemek, vagy más szóval jelentősebb szerepet kap az emberi tényező. Ah­hoz. hogy mindannyiunk hasznára értékesíteni lehes­sen. „művelni” kell ezt a té­nyezőt. Általános és szakmai műveltségét gyarapítani, mindenkinek — nem csupán 6zűk körű elitnek —, min­dennapi tartalmas kultúrát adni. Segíteni abban, hogy az igazi értékek előtérbe kerüljenek, meghatározóvá váljanak és serkentőleg has­sanak. Hiszem, hogy min­den emberben szunnyadnak igazi értékek, s ezeknek fel­ismerésében, kibontakozta­tásában sok még a tartalék. A művelődéspolitika felada­ta és felelőssége, hogy a tár­sadalmi tudat változásait ne automatizmusok mozgassák, hanem a gazdasági és társa­dalmi folyamatok tükröző­déseként az érdekkonfliktu­sok előtérbe kerülésével a tudatosság igénye alakítsa, segítse az új egységes ten­denciák kibontakozását. Arra is oda kellett figyel­nünk, hogy a feltételek ja­vulása. az életszínvonal tö­meges emelkedése nem fel­tétlenül vezetett humánu­sabb életmódhoz, igényesebb éa tartalmasabb emberi vi­szonyokhoz, új. minőségileg magasabb szintű értékrend­hez. Ahogy a gazdasági épí­tőmunkában mindinkább fel­készült szakemberekre van szükség, a társadalom más szféráiban sem hanyagolható el, hogy ezek az emberek miként tudják a szocialista demokrácia lehetőségeit ér­vényesíteni, hogyan képesek a javuló körülmények között eligazodni, milyen értékrend szerint és hogyan élnek. Mi­ként képesek társadalmi ke­retek között, de a szűkebb környezetben is — munka­hely, család, stb. — az ön­megvalósításra. azaz a kö­zösség és az egyén közös ér­dekei szerinti személyiség­formálásra. A kultúra nem pusztán ismeretek tömege, sokkal inkább az eszmei, erkölcsi, magatartásbeli ér­tékrend. s ennek beépítése az életmódba. Olyan kultú­ra semmit sem ér. amely leckeként tudja csupán a kívánalmakat, s hiányzik ezek személyes asszimiláció­ja. Ezen az alapon kell és érdemes , napjainkban aktív művelődéspolitikát folytatni. — Már ezeken a gondola­tokon is végigvonult a mű­velődés és kultúra tömeges­ségének és minőségi színvo­nalának kettőssége. A mi­nisztérium utóbbi időben is­mertté vált döntései is azt igazolják, hogy mind na­gyobb erőfeszítéseket tesz­nek az oktatás és a közmű­velődés alapellátásának gya­rapítására, a feltételeic meg­teremtésére, ugyanakkor több jel arra is mutat, hogy nem hanyagolják el a mi­nőség egyre kihívóbb igénye­it sem. —\ A XX. század nagy problémája és ellentmondása, hogy megkezdődött a töme­gek kulturális felemelkedése. Világszerte alapvető célkitű­zés a többség művelődésé­nek elősegítése, a különböző társadalmak anyagi és szem­léleti keretei között. Az első gond akkor merül föl, ami­kor felteszik a kérdést: gaz­dasági eszközeink, anyagi lehetőségeink bizto6ítják-e a tömegkultúrának igényelt színvonalemelkedését? Nap­jainkban súlyosbítja a hely­zetet a demográfiai hullám tetőzése, amely primér kér­dése oktatáspolitikánknak, általános és középiskolai szinten egyaránt. E mennyi­ségi feladat megoldása nem feltétlenül esik egybe a mi­nőség háttérbe szorításával. Az általános és a középisko­lai oktató-nevelő munka színvonal-emelkedése függ a tehetséges gyerekek útjának egyengetésétől, a differen­ciálástól. a tudatos szelek­ciótól. S az általános műve­lődés és a tehetséggondozás nem szembenálló fogalmak, a mennyiségi feladatok meg­oldása elkerülhetetlen, a mi­nőség figyelembevétele mind sürgetőbb felelősség. Nem értek egyet azokkal, akik elitképzésnek bélyegzik a te­hetséggondozást. és azt anti- demokratikusnak minősítik. Ha művelődésünknek bár­mely oldalát elhanyagoljuk, súlyos, jóvátehetetlen hibát követünk el. — Az utóbbi évtized tár­sadalmi jellemzői közé épp­úgy hozzátartozott a vidéki ipartelepítés, mint például a szellemi élet vidéken levő műhelyeinek megerősödése, beépülése az országos vérke­ringésbe. De vajon miként állunk a tudományos műhe­lyekkel? — Az utóbbi két évtized­ben egész társadalmunk egyik jelentős eredménye, hogy felszámoltuk a főváros, Budapest kizárólagosságát az élet sok területén. Fel­nőttek. megerősödtek, és fi­gyelmet követelnek városa­ink a szellemi élet több szfé­rájában. Átrendeződött pél­dául felsőoktatási rendsze­rünk. Nagy öröm, hogy a tu­dományos kutatás sem kor­látozódik immár kizárólago­san Budapestre, több he­lyen működnek a Magyar Tudományos Akadémia vidé­ki központjai. S akkor még nem szóltunk arról, hogy miként jelentkeztek irodal­mi központok, sorban kaptuk a híreket folyóiratalapítások­ról. nyári színházi vállalko­zásokról és sorolhatnánk a többi kezdeményezést. Ered­mény az is, hogy az intéz­mények jó része — színhá­zak. képzőművészeti csopor­tok — tanácsi kezelésbe ke­rülték. A gond, hogy ha­zánknak nem minden táj­egysége, vagy megyéje ké­pes megteremteni és fönn­tartani, valamint sajátos karakterisztikumokkal ellát­ni vállalkozásait. A „min­denből egy kicsit” elve nem vezethez igazán eredmény­re. Azt szeretnénk elérni és tudatosítani, hogy ennek az országnak akkor használnak a vidéki városok, megyék vagy tájegységek a legtöb­bet. ha kiküszöbölik az oly fékező presztízsszemponto­kat. ha megszületik az egész­séges és a meglevő értékek­re alapozott munkamegosz­tás nem csupán Budapest és a vidék, de a városok között is. K. g. T f Balázs József: ÄNCISKOLA 27. Közben Holocsák is oda­telepedett hozzájuk. Ügy dön­tött, hogy egyelőre nem mu­tatkozik a táncosok között, nehogy felingereljen megint valakit, bár nagyon jól tud­ta, hogy többen is szívesen táncolnának vele. Szívesen inna egy kis bort vagy pálin­kát, dehát azért el kellett volna mennie a kocsmába, bár némelyik asztalnál már előkerült a csatos üveg, ami­ből a bámészkodók elkezdtek iszogatni, de arra egyelőre nem számíthat — éppen az iménti kis összekoccanás miatt —, hogy megkínálják. A betonon azért egyre töb­ben táncoltak. Holocsák a történtek után csendes bele­törődéssel üldögélt, kissé mo­solygó fensőbbséggel, meg- bocsátóan, amely mögül — oly gyakran előfordul vele — saját sorsának a kilátástalan- sága is feltolakodott a tuda­táig. Éppen ez az élénkülő, nyüzsgő látvány váltotta ki belőle, hogy szomorúbbnak lássa az eléje táruló képet.- idétlen totyogásnak a táncot, savanyúnak a révült boldog­ságot az arcokon, hamisnak és kétségbeejtőnek a tánc mámorát, amelyet azonban a következő pillanatban mégis irigyelt, hiszen az ő barátjá­nak a zenekara játszik: ép­pen elegendő ok arra, hogy jókedve legyen. Talán ott követte el a legnagyobb hi­bát, hiqgy az állomásról a kultúrházba jött, és nem a kocsmába, mert az asztal mellett üldögélő ismerősei sűrűn emelgetik a csatosüve- geket, de őt sehogyan sem akarják észrevenni. Elégedetten figyelte a ze­nekar játékát. A Vak Légiós tangót énekelt, majd csár­dást, Libus is ráhagyta a já­tékot. Most minden a Vak Légiós nyakába szakadt, mu­száj azt hegedülnie, amit a többség kér, nem kockáztat­hatnak holmi, városi muzsi­kával, mert kihajigálják őket az utcára. Egyre többen jön­nek, együtt énekelnek a Vak Légióssal — még mindig jobb. ha így zajlik a bál, mintha verekednének. Igye­keztek is minéü rövidebb szünetet tartani, s a jókedvet állandósítani, Ottilia asszony is egyre csak biztatta őket, „a legjobb zenekar lesz a mienk”, súgta Libusnak, aki egyetértőén bólintott, mind­ketten a Vak Légiósban bíz­tak, csak bírja ezt a tempót egész éjjel, hajnali ötig. — Jobbak vagyunk, mint a szálkái zsinagógában — mo­solygott Ottilia asszony Hak- lira, s boldogan járt-kelt a teremben, a szünetekben pe­dig leült ő is egy-egy asztal­hoz, hogy elénekelje a Var­ga Julcsát. Este van már, csillag van az égen, Varga Julcsa mezítláb a réten. Sajnálja a cipőjét felhúzni, Garzó Péter nem vesz többet néki. De a legtöbben mégis ak­kor csúsztattak pénzt a Vak Légiós zsebébe, ha rázendí­tett a legnépszerűbb dalra: Uccára nyílik a kocsmaajtó, Kihallatszik belőle a szép muzsikaszó, Sört ide, bort ide, te szép barna lány, Hadd mulatom ki magam igazán. A Vak Légiós nem sajnálta a fáradságot, végigjárta az asztalokat, és röviden, de megbízhatóan eljátszott min­dent, amit kértek, tudván, hogy hamar elmegy az éjsza­ka, s az a pénz, amit így ke­res, mind az övék lesz, mert a belépőjegyek árából csak nagyon keveset kapnak. Ezért igyekezett hát a Vak Légiós, és Ottilia asszony is sasszemmel figyelte, hogy hová, melyik asztalhoz érde­mes még odamennie. „Ha bál, legyen bál” biztatta az asszony a kurjongatókat, akik borral és süteménnyel is megkínáltál?, s ő ebben a zűrzavarban érezte magát a legjobban, ilyen mámoros éjszakákra vágyott, arra, hogy sokan emlékezzenek rá­juk, mert legközelebb újra őket hívják majd játszani. Hallotta már, hogy új zene­karok is alakultak, Számos- szegen meg Fehérgyarmaton, és másutt is, de Ottilia asz­szony senkinek sem akarta átengedni a terepet. A há­ború után ők kezdték ezen a vidéken a muzsikálást, ők is akarják folytatni. Szívem zengő hegedű, rajta szíved a vonó, hangja egyszer oly vidám, oly édes és daloló. Ezt énekelte a Vak Légiós már többször is. Egyes-egye- dül kápráztatta el a bál kö­zönségét. Nagyon akarta, hogy megszeressék a „tangók tangóját”. A kultúrház köze­pére állt ki, görnyedten haj­longott az egyre kapatosad­ban bámészkodók között, „ez a tangó kiszívja a vérem”, motyogta fáradtan, miközben szétbontotta az álla aló iga­zított. hatalmas méretű zseb­kendőt, majd akkurátusán összehajtogatta, s olyan el- mélyülten csinálta mindezt, mintha ezen múlna a bál sikere. Éjfél elmúlt már, amikor Kerczák elhatározta, hogy utoljára még megnézi Hakli szamarát, s ha rendben talál mindent, elindulnak haza. Éppen szünetet tartottak, amikor szinte bezuhant a te­rembe, el sem akarta hinni, amit az udvaron látott, alig tudta kinyögni: . — A szamarat elkötötte valaki! Nincs az udvaron! A dobos szamarát elkötötték! Az előbb még láttam ... — olyasmit érzett, mintha ő lenne a felelős, mert őt bíz­ták meg a szamár felügyele­tével. És most nincs. Mit fog szólni a dobos? Mit mond majd Libus? Még Neviczky is szemre­hányást tett neki: — Hogy lehettél ilyen él­hetetlen ? — Miért? Te is ugyanúgy vigyázhattál volna rá, a do­bos azt mondta, hogy ketten figyeljük ... — védekezett támadással Kerczák. A zenekar tagjai kirontot­tak az udvarra, még Ottilia asszony is utánuk ment. Foszladozott már a sötét­ség, a dobos a kultúrház ud­varán csak részegeket látott. A szamarát a kordéval együtt elvitték. Dühös volt magára, hogy a két fiúra bízta az ál­latot, ellenőrizhette volna ő maga is, kijöhetett volna né­ha körülnézni, hogy nem piszkálják-e. Kirohant az útra, nyomá­ban a bálozók seregével. (Folytatjuk) EGY ÉLETMŰNEK A SZÜLŐFÖLDNEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents