Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
8 Tamási Áron: Cséplésből való kóstolat (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzából) Irodaion Mohácsi Regős Ferenc: Budapesti tá Tamási Lajos: Dal az aratóknak- Ha verset írsz, egy olyant, ha írnál ahogy az ember térdig harmaton jár. S ha így gondolod, jó dolog a toll is, pedig lehetnél nálunk arató is.- Mikor az ember térdig harmatosán jár! Mint egy varázslat megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az ember, ízét keresi a dalnak. S már hallom is hogy árad föl az ének, kél hangja már az élet örömének, düh és harag még ront ja, visszarántja de fönn lobog már sólyom-szárnycsapása.- Amikor az ember térdig harmaton jár bizony dalolni lenne kedve mindjárt s mindenről szól, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrján feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le - háborúkat, s az ágyúk hangja dermed holtraváltan, nagy az erő az aratók dalában!- Összetörném szivemet s a tollat ha nem mondanék dalt az aratóknak. Sobor Antal: LAKÓTELEPI ÉLETKÉPEK nyárutó még hátra volt. amikor béütött nálam a nagy fordulat. Ügy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, a eséplésböl való kóstolal volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást u búzafejek. Amikor ez megtörténi, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! ö elöl a nagy nyirfaseprüvel. s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szalmahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztotta az odor gerendafájához, s nekem igv szólt: — Eredj, s eregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, atyám csodálni lógja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicsérőt; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No. nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen logom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. S ahogy elgondoltam magamban, igyekeztem is aszerint cselekedni, bár egy olyan kicsi legénykének. egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat szerint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék, s ne a búzás tejükre, hanem azt is meg tudtam tenni, hogy egymás után szorgosan potyogjanak. — Nem hajt a tatár! — szólt lei nemsokára atyám. — Ez azt. jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ö nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett, rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet se vegynek el, s lese dőljenek a kévék, mert hiszen ott kellett ál- lani az egésznek, amit ki akart csépelni. Amikor lejöttem, kivitte a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt, aztán a padlóra lefektettük a kévéket. úg.v tizet-! izenkettőt az egyik sorba, s a másikba is annyit, majd megindult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyik az udvarra szolgált, egészen nyitva volt ilyenkor, én ott a küszöbre kuporodtam, s onnét néztem. hogy apám milyen csodásán és egyformán forgatja, minden sup- pantás előtt, a feje fölött a csépha- darót; s gyönyörködtem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranyié módon ugrálnak a búzaszemek. Csak akkor kelletf^is- mét segítenem, amikor a kicsépell kévéket szorosan egymás mellé s bütüre kellett állítani, hogy apám agyba is meg veregethesse őket. Amikor ez is megvolt, a zsupkévé- ket a könyökön keresztül lehaji- gáltuk a pajtába. A kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón. s az új kévéket ráraktuk arra Atyám nem vesztegette az időt. mert a kévék rendesen fogytak. Az inge kicsúszott a harisnyája korcá- ból, s ahogy hajladozott az erős munkában, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt már állandóan, és a csapzott. hajára pelvva-pilinkák szálltak. Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az ösz- szegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kevesor kicséplése után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles deszkapadlón. Gereb- lyével végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mivel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok puncsai és nem kevés szaimamosztaiék is. vagyis a törek. így a húzásnál, s majd utána kigerebivélte a búzából a töre- ket. s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszedni belőle, akkor következett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt. amit csak ilyen alkalommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírfavesszőből kötötték, s olyan alakja volt. mint a kibontott legyezőnek, vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjelteríti a íarktollat. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a búzát, olyan mozdulatokat végezve, mintha kaszálna fölötte. Így a pelyva nagy része két oldalra sodródott, ami pedig még mindig közötte maradt, az a szórásnál mondott búcsút a búzaszemeknek. Nekem semmi sem tetszett any- nvira. mint a szórás. gy történt ez. hogy apám egy falapáttal s utána Ú söprűvel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem akármelyik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a kzellö vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar leié vi11ti, vagyis keletről nyugatnak, ami leginkább esett meg. akkor a csűrnek az udvar felöli valamelyik sarkába gyűjtötte u búzarakást. Utána egy hosszú, keskeny és öblös lapáttal merített a rakásból, és azt a búzát. ívelő mozdulattal maga elé szórta: vagyis olyanformán, mint. amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem inkább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búzaszőnyeg. fent a levegőben. ahol a pelyva mind megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búzaszemek pedig előre futottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra. Utána már vékába lehetett merni. Hát ez veit az első munka, amelyben atyám hasznosított engem. irodalm^oldalpárunkal összeállította: Rékas.v Ildikó Délután az óvoda vaskerítésénél egy ballonkabátos férfi áll. Talán egy korán jött apa. aki most vár. és elnézegeti a gyerekeket, amint a késő őszi napfényben az udvaron nyüzsögnek. Talán a kisfiát keresi közöttük. de ő nem ebben az udvari csoportban van. Fehér kabátos fiatal óvónő jár fül-alá. Egyszer csak tapsolni kezd. — Sorakozó! Egy-kettő ... A gyerekek, szőkék, barnák, feketék. fiúk és lányok gyorsan libasorba állnak. — Zárkózz fel! — vezényel újra az óvónő, és korához, testalkatához mérten igen hangosakat tapsol. a csattanások az óvoda falá- í ól visszaverődnek. — Felzárkózol szorosan egymás mögé! Ne beszélgess! Még közelebb! Egy-kettő... Szorosan állj egymás mögé! A ballonkabátos a kerítésen kívül elmosolyodik. Ez a taps. ez az erélyes vezényszó, ez a furcsa grammatika, amely csak egyes szám második személyű felszólítást ismer, a régi. kefehajú. zord és peckes tornatanárokra emlékeztet. Az óvónő azonban kedves, hosszú hajú, csinos és törékeny teremtés. Mégis valami tagbaszakadt zordság akar lenni itt a kicsinyek között. Idepillant, látszik, zavarja az idegen, aki egy ideje bebámészkodik a kerítésen. Ettől még patto- góbb lesz. éles torokhangon kiált: — Kezeket oldalsó középtartásba — fel! Az apróságok nyújtják a karjukat kétoldalt. Türelmesen várnak újabb vezényszót. De egyik-másik már" pihentet is. le-leereszti a karját. — Tartod a kezed! — észleli a turpisságot az óvónéni. — És ta- karodás, igazodás! Kétségtelen, a sor egyenesebb is lehetne. Mozgás, imbolygás is van. terefere is folyik. — Nem beszélünk! — kiáltja el magát mérgesen a lány. mert minden lazaságot észlel. A ballonkabátos már megint mosolyog. Most a mindenkire kiterjedő többesszámon mosolyog. Hiszen ez neki is szólhat : nehogy megszólaljon. Persze a kijelentés — hogy' nem beszélünk — már kész tény. Csak magára a vezénylőre nem vonatkozik: mert ő beszél. — Rám figyelsz! — harsan az újabb utasítás. mert a gyerekek is fölfedezték a kerítésnél állót, a fejüket erre fordítják, egyre csak őt nézik. — Képzeld, hogy repülőgép vagy! Felszállásra készen. Érted. amit mondok? Felszállsz! Tessék! Indulás! Szánjanak fel azok a gépek! A gyerekek csak állnak. Mereven nézik a ballonkabátost. Az óvónő tapsol. • — Indul! Indul a gép! Tessék berregni! Sem berregés, sem indulás. Al nak a kis gépek szorosan egymt mögött Előttük a néma és üres k futópálya. Egykedvű arccal bámulnak a fét íira, aztán meg mintha segítség« várnának tőle. Tekintetükben ha vány kis remény: hátha a ballor kabátos ott kívül szabadnapos p lóta, és mindjárt lemagyarázza a óvónéninek, hogy igv sohasei szállnak föl a repülőgépek. Ennj gép egyszerre, ilyen szorosan egy más mögött, Még kötelékben sem. — Figyelsz rám? Az óvónő a férfire pillant. Rá villantja szemét az illetéktelen be avatkozóra. A ballonkabátos ette zavart lesz, még topog is. Mos azonnal el kellene mennie inner De a gyerekek figyelmét ezzel mé jobban elvonná a játékról: talá. még utána is fordulnának, alrog. ellépdelne ,a hosszú kerítés mel lett. Zavarában a gyerekekre moso lyog, kacsint is hozzá. És mélysége bűntudatot érez: megzavarta a óvodai munkát. Mintha tőle várná: ezek a gyerekek, hogy szálljanak- vagy sem. — Azt mondtam, repülünk! - kiáltja az óvónő, most már inkábl Mohácsi Regös Ferenc; Virágos ág I. A repülők
