Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
Irodalom, művészet 1983. JÚLIUS 23. (Szói éo magyarnovelláiból Gerelyes Endre (1935—1973). A hatvanas évek elején fellépő prózaírók egyik legtehetségesebb képviselője. E nemzedék tagjainak nehéz történelmi időszakban kellett tájékozódniuk: gyermekfövel élték át a háborút és a felszabadulást, fiatal diákként találkoztak a személyi kultusz kora, majd 1956 eseményeivel. Mindez meghatározza munkásságukat, mely elsősorban saját nemzedéki útkeresésüket örökíti meg. Gerelyes Endre Hatvanban született, középiskoláit Salgótarjánban végezte. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar-történelem szakos hallgatójaként szerzett tanári diplomát. Néhány évig általános iskolai tanár volt. Budapesten, majd a szegedi Tanárképző Főiskola adjunktusaként a magyar tanszéken dolgozott. Első elbeszélése, a Kilenc perc 1960-ban jelent meg, s feltűnő sikert aratott. Elsősorban novellista, de írt esszét, szociográfiát, irodalmi riportot és egy regényt is (Isten veled, Lancelot, 1973). Írásait személyes indulatú közéletiség és morális felelősségérzet hatja át; ennek közvetlen, olykor nyers kifejezését ars poetica gyanánt vállalta. Fiatalon, alig harmincnyolc évesen halt meg, amikor a prózaírók indulni szoktak vagy első sikereiket aratják. Gerelyes ekkor már jellegzetes alakja volt irodalmi életünknek, s három novelláskö- tetet, egy kisregényt és számos publicisztikai írást hagyott maga után. Válogatott művei Tigris címen jelentek meg 1975-ben. „Légy fegyelmezett.” Balázs tegnap este felolvasott egy verset, azt mondta, ezt nein kötelező tudni, de szép. Ezért felolvasta. — Neked tetszik? — kérdezte a fiát. Balázs nézett, úgy néz az emberre, ha elégedetlen, és vár valamit, hogy szőke fejét feltartja és szemével komoran figyel a kérdezőre. — Tetszik. Néked? Az is furcsa, hogy ez a törékeny kis köjyök tegezi őt, már nem tudja, vajon ő tanította-e rá, vagy a fia saját maga döntött. János, az idősebb, persze sohasem tegezi őt, az apját. Vállat vont, és hallgatta a verset. Nem merte megmondani, hogy nem tudja, miért vérzik egy kapának a nyele és a vasa, hogy azt sem tudja, miért ballag kapával a vállán, egy paraszt a téli éjszakában. Balázs bizonyosan tudja, hiszen megtanították rá. Amíg a fia olvasott, az éjszaka hidegére, saját efféle útjaira gondolt. Az első sor nagyon tetszett neki. „Légy fegyelmezett.” A kis vasúti hídon nagyon gondosan és ki számítottan csak a talpfákra lépett. A hóréteg alatt vaslemez lapult, várva, hogy zengjen, csikoroghasson a bakancsszegek alatt. Ilyenkor minden váratlan, indokolatlan zaj megrettentette. így ízben arra is gondolt, hogy kihúz- gálja a szögeket, a talp azonban gyorsabban kopnék, s errefelé nincs több ilyen híd. Egyre közelebb ért a rendezőhöz, gyomra ezért egyre indulatosabban remegett, talán a visszatérést akarta kizsarolni. Szétnézett a tiszta éjszakában. Elég baj, hogy nem huüt a hó, hiszen a hófúvás a legjobb, viszont a hold sincs fenn az égen. Egyszerre mindenféle jót mégsem kívánhat meg az ember. Az otthoniak azóta elcsendesedtek. Balázs talán most is elfelejtette kilökni a téglát az ágyból, forogva és diinnyögve, nyugtalanul alszik. János fejét a párnába fúrja, moccanás nélkül pihen. A konyha elég nehezen hűl ki, s ez jó, mert a felesége ott kuporoghat a tűzhely mellett a melegben; várja, hogy ő visszatérjen. Ha visszamegy — távoli és bizonytalan dolog ez —, vetnek néhány darab szenet a tűzre, s hosszan nézik a táncoló fényt a falon- Ma azután hazafelé menet alaposan kilép. Délután később ért haza, mert az autók elakadtak valahol a hegyekben — ott fönt sokkal nagyobb a hó — vacsorázott, s egyszerre megszólalt a felesége: — ... János ... Nem nézett fel a tányérjából, mert nem szerette, ha evés közben zavarták. Az ő apja ilyenkor -oda- vágta a tányért a falhoz, ö ilyet sohasem tett, de a tányérról nem nézett fel. — Nézd csak — folytatta az aszszony —, ma szóltak a tanácstól, hogy menjek be a rendelőbe. Ott a kezembe nyomtak egy beutalót. A kisdoktor azt mondta, Füreden biztosan meggyógyulnék. Elhiszed te ezt? Letette a kanalát és felnézett a feleségére. Az asszonyt elkoptatták az esztendők, vékony és kicsit hajlott volt, most egy csöppet mosolygott, s kezében tartotta a beutalót. Nehezen kérdezte. — Mennyi pénz kellene hozzá? — Egy fillér se kell. Azt mondták, hogy csak egy kereső van, hát ezért nem kell fizetnünk semmit. A feleségének mosás után mindig megdagad a lába,- fekszik s vizes ruhát rak a szívére. A karja is elzsibbad. — Ha elmennél oda ... biztosan meggyógyulnál. — Elmennék. Ö gyorsan lehajtotta a fejét, s a tányérra bámult. Ismerte a feleségét, otthonülőbb asszony nincs az egész faluban, a háború óta ők ketten nem kerültek egymástól sohase távol. Saját maga miatt egy lépést se tenne, fél a másfajta viliágtól, a magánytól és az idegen emberektől. Miatta vállalkozik erre a nagy útra. A teherautós emberre gondolt. Ott ült a bódéjában, Balázs vele szemben kuporgott, fadarabokat dobált a kis vaskályhába. Egyszerié hallották meg a zúgást, Jetette a kanalat, intett a gyereknek, hogy melegedjék tovább s kilépett a hideg földdel összekavart hóba. A sofőr mellől bőrkabátos ember mászott elő, odajött, köszönt, és átadta a papírt. Rendben van itt minden, felrakták a nyolc mázsa hulladékfát s akikor a bőrkabátos félreintette. — Felhaj igálnánk még egy kicsit, mester. Nézte a bőrkabátos kicsit kövé- res, hidegpinos-mosolygós arcát. — Nem lehet, elvtárs. Nyolc mázsa van ezen a kiutalón. — Tudom én azt, hogy nyolc mázsa — mosolygott a másik <—, nem vagyok vak, csak még egészen üres ez a tragacs. Nem vagyok smucig sem. Balázs ekorra ott állott mellette, szőke haját összezavarta a szél, felemelte a fejét és várta, hogy mit mond az apja. — Nem — rázta a fejét —, nem lehet. — Ide hallgasson — a bőrkabátos indulat nélkül beszélt, és ő csendesen nézte a behavazott csizmákat. — Ide hallgasson, ne kukoricázzon én ve lem! Félt. S ha János hozza ma az ebédet, intett volna a tenyerével, befordul a bódéjába. De Balázs állt 9tt és hallgatta őt. — Nem. Nem lehet! — Jól van. — A bőrkabátos nem dühöngött, kövérkés arca sem változtatta színét. — Jó, majd beszélgetünk még. Bemászott az ülésre, halkan becsukta az ajtót, és a kocsi elment. Ekkor elhatározta, hogy megmondja a feleségének, nem megy a rendezőbe többé. Fagyoskodjanak, mindegy. Majd az erdésztől kunye- rál annyi száraz gallyat, hogy főzni azért tudjanak. Most itt áll az asszony, kezét összefogja a hasán, szégyenkezve mosolyog, azt mondja: elmennék Füredre. Ezért hát kezével Végigtörölte a szájét, felállt, ügyesen a] derekára egyengette a szénmocskos hátizsákot, kabátot vett, s kilépett a hideg estébe. Megállt. Itt kettévált a töltés, egyik vágány nyílegyenesen a városba fut. Ha eddig megállítják, megkérdezik, hová megy, istenem, a városba a sógoráékhoz. Itt még vissza is fordulhatna, otthon beszélgetne az asszonnyal, megtárgyalnák, hogy János fél esztendő múlva szakmát tudó ember, s kalkulálnának a pénzzel, ide egy forintot, oda egy forintot. Itt, ezen a helyen markolja meg a keserűség. Istenverte család az övék. Az asz- szony a szíve miatt olyan munkát, amihez értene, nem végezhet, három elemivel meg hova menne jobb helyre, ö meg, aki egy családot eltartott, tisztességgel tartott el... Egész vagon cementet vállalt, felhordta az emeletre, csak kevéssé maradt le a párban dolgozók mögött, s tudta, máskor is kap egyedül egy egész vagont. S akkor egyszerre, mintha késsél vágnák a hasfalát. Azóta egy ócska fatelepi mázsálóbódéban ül, s ott mennyit kereshet az ember? Itt, a sínpár duplára szakadó pontján markolja meg a keserűség, itt sóvárog legszomjasabban haza. Itt még állampolgár. , Bekanyarodott, elsurrant a távoli kolóniák mellett, végigszaporá- zott a keskeny hóösvényen, és hozzátapadt egy rakás hézagosra pakolt kátrányszagú talpfához. Szétnézett. Topogott egy kicsit, mert fázott a lába. Még egy veszélytelen percet engedélyezett magának, és ellépett védőfala mellől. Átvágódott a fedetlen ötven méteren, és odaért az első vagonhoz. Felnézett. A szén irdatlan, elérhetetlen magasságban tornyosult felette; friss szén, nem lepte be a hó, s virít rajta a jelző mészcsöppek sokasága. Ez az. Baj, hogy nem hull a hó. Zsebébe nyúlt, megtapogatta a sínszöget. Nagy fejű, nehéz vasdarab, sokáig motozott a sárga rozsdát pergető rakásban, amíg kiválasztotta. Nem lesz a „nép ellensége”, nem lesz hangoshíradó, amely szétordítozza a szégyent, nem lesz elbocsátás, és nem történik vele olyasmi, amiről csak suttogva beszélnek az emberek. Mert őt nem fogják meg. Fölkapaszkodott a kocsira, lába meg-megcsúszott a fagyos vasakon, fölhúzódott, előrángatta a zsákot, és rádobta a szénre. Szétnyitotta a zsák száját, ujjaival sodorta belé a szenet. A vagonsoron emberek mozogtak, lehettek talán tízen-ti- zenöten is, egy-egy villanó pillantással ellenőrizték egymást, de egyetlen szót sem váJJtottak soha. Sietve kapargatták tele a kis zsákokat, szótlanul tűntek el a sötétben, s ha valamelyikük hanyatt lezuhant az ütközőről, nyöszörgés nélkül tátogott a hóban. Nem ismerkednek, és tömegükkel nem bátorítják egymást. Ki tudja, ki lop itt igazán? Hiszen először csak e miatt a félelem miatt nem engedte meg, hogy a bőrkabátos fölösen vigyen a fából. Később pedig Balázs egyre nézte. Ha János lett volna ott, most nem félne ennyire. A zsák kigömbölyödött, gémbe- redett ujjaival kapkodva összehúzta a zsinórt, leemelte, s mélyre hajolva eleresztette. A zsák már csaknem puffanás nélkül esett a sínre, s olyanfajta nyögéssel, mint a fáradt öregember, oldalára feküdt. Utána ereszkedett, kihúzgál- ta a vagon alól, s a hátára lendítette. Kettőt lépett, s ekkor a fénysugár belevágódott a szemébe. Eljött az a pillanat. Vakon, kábán, látszatra kiszolgáltatottan pislogott, keze azonban túl esett a lámpa fénypásztáján, lassan belesüllyedt a szebébe, megmarkolta a rozsdás és gyűlölt sínszöget. — Maga mit csinál itt? Egyetlen szót sem szólt. Minek. Kérje már az igazolványt — darálta magában — kérje már, akkor odamehetek egészen közel hozzá. — Nem látta, ketten vannak-e, vagy egyedül jött a rendőr. Mindegy. Az is mindegy, ha ketten vannak. Itt már minden mindegy. Keserű nyálat nyelt, s amiilyen szorosan tudta, összezárta szemhéjait. — Hallja, mit csinál errefelé? — Szenet loptam. A rendőr hazugságra készült, s ezért meglepődött. Leginkább a fakó hang lepte meg. — Minek? — Tél van. — S így, a vagont dézsmálva, mi ? Maga nem tud venni? Kinyitotta a szemét, s egyenesen belebámult a bénító fénybe. A rendőr eloltotta a lámpát, s káromkodva ellépett mellette. 0 ottmaradt, mozdulatlanul állt, a füttyöt és a készültséget várta, mert nem tudta, hogy a rendőr azon töpreng, elég sokáig tartotta-e szemébe a lámpát. Nem történt semmi, eleresztette a sínszöget, horkolva szívta a levegőt, s futni kezdett. Gondolat nélkül menekült a talpfákig, lecsúsztatta a zsákot, s nekilendült a kátrányos, hézagos építménynek. Megtörölte a homlokát; ujjaitól olyan lett az arca, mint a bohócoké. Erről mit sem sejtett. Pihent. Azután felvette a zsákot, s elindult hazafelé. Könnyű teher. Lépései ütemére sérve is alig lüktetett. Gyorsan és egyenletesen lépett, benyúlt a zsebébe, kirántotta a sínszöget. Olyan indulattal rántotta ki, hogy a piszkos bélés recs- csenve szakadt, és utána fordult. Mozdult a keze, hogy messzire dobja magától. A hegyek hallgatva nézték. Azután lépései ütemén mit sem változtatva, a sínszöget ismét visszacsúsztatta. Másfél hónapig is eltarthat még ez a .tél. Tóth Endre: A patak balladája Hová nem tűz a fény, rengeteg rejtekén, kősziklák peremén, onnan eredtem én. Hegyek közt áttörtem, folydogáltam völgyben szélesre terülten, majd mélybe merültem Ha utamat állták villámütött szálfák, kikerültem nyomba, fürgén kanyarogva. Ha dúltak viharok, zuhogtak záporok, özönvizet öntve a nyomorú földre, én is megáradtam, folyammá duzzadtam, s pusztítva váratlan, százfelé rohantam. De csillag vezetett, nap, hold kísérgetett, tükröztem az eget, vonuló felleget. Láttam lapályokat, legelő nyájakat, komor pásztorokat, szomjú szarvasokat, keskeny, ingó pallót, medremen áthajlót... Futok éjt-naponta, a síkon csobogva, szikláról zuhogva, soha nem nyugodva. G. Nagy IIián: Pusztuló madaram Pusztuló madaram gyémánt-szárnyú Páva megrontott hiteim csontváz magánya Üszkösödő szívemnek suhogj fölébe énekelek érted remények reménye Pusztuló madaram Hárfa-tollú Páva szél ujjait ne hagyd egyedül magára Lássam halljam szép nászotok újra zengjenek hiteim zengjenek újra Támadj föl madaram zászló-szárnyú Páva támassz föl engem dalaim királya A tét Valahányszor felpillantottam a könyvből, félmosollyal engem nézett. Már-már azt hittem, nem is hajlandó leplezni az egyneműek iránti vonzódását. Hogy ne kelljen állnom a pillantását, kinéztem a vonatablakon: mintha megdermedt viaszcseppek borították volna be az üveget, kívülről úgy verte be az eső. — Szintén Sopronba? — s meg sem várva válaszomat, mint a felhúzott zsilip után a víz, ömlött belőle a szó. — Én ott veszem át a csoportomat. Osztrákok, velük könnyű dolgom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves vagyok, angolnémetoroszlengyel, de persze, én kitehetem a lelkemet, ha a fogadóhelyeken megint olyanok lesznek, mint a múltkor az amerikaiakkal. Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes dóvain.” Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálinkával, utána rántotta. Az idős amerikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordultak is kifelé, de volt, akinek már a pincelevegőtől elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is vezetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szelJózsa Sándor: Tutajosok Gerelyes Endre: Ezerkilencszázötvenegy
