Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
1983. JÚLIUS 23. Irodalom, művészet 9 Józsa Sándor: A szörny Tandori Dezső: Új Duna-part Az új fasor régi gesztenyefái kipusztulgatnak — mit lehetne várni? Hogy a lombzöld-íves évtizedek évszak tűnt-jöttén megfrissüljenek? Mégis! Ahogy elszámoltuk, tizenkét gesztenyefa már csak fekete törzsét sorakoztatja itt a Duna-parton, és nő a pusztulás esélye folyton. Hiányoznak, és hiányozni fognak, de csak akik tudtak róluk, azoknak, s az lenne a hiány — kimondhatatlan! —, ha tudnánk, itt gesztenyefa-alakban ki élt, mi élt, miért, s a pusztulás —; hátha csak: „jön más ...!” —; más-s-ön-áltatás A régi fasor új gesztenyefái: ígérkeznek-e? Így — lehet-e várni? (Egy napfényes napon) lemű ősz asszonyt feltuszkolják rá, aztán séta körben az udvaron. A csoport jókedvűen nézi, de egyre- másra kérdezik: hol a többi lé? A lovász bizonygatja: „Kivágtatott a ménes. Mondja meg nekik, hogy erre egészségügyi okokból van szükség.” Mondom, de negyedóra múlva már türelmetlenek az amerikaiak, mert unalmas, hogy egyetlen ló kocog körbe a szalmával meg trágyával telehuililajtott udvaron, Kérdem a lovászt, „hány tagú” az a ménes? Néz rám, mint a falu hollandjára, s kifakad: „Ménes? Rég ott nyerít valamennyi a városi ló- húsboltban. Ez a paci maradt meg mutatóba.” Csakhogy az irodánkkal kötött szerződésben benne van a_ lovaglás, szóval hazudhatok én ménest, meg a magyar virtust. Aztán jön az ebéd: birkapörkölt, meg két-két deci bor, fehér is, vörös is. De hát aki nem evett birkát, annak a gőzéből egy szippantás egy életre is elég. Ha meg nem eszik, akkor ugyebár minek körbehordoz- ni a borokat. No, megyek az igazgatóhoz, hogyan is képzelték ezt. Az meg húz félre, és nyomkod a kezembe egy díszes, csikóbőrös kulacsot, hogy tegyem csak el, ajándék. Mondom neki, mi a jófenét csináljak én vele a stílbútoros lakásomban, erre más hangra vált, s panaszolja bűnbánóan: a téesznek a kialkudott összeg, az embereknek meg az az üzlet, ami megmarad a csoportok után. „Mondja, kedves barátom, mit szólna, ha én mindezt csak úgy megemlíteném a nagyfőnöknek, akivel együtt jártunk fejtágítóra, mert régi motoros vagyok én ebben a szakmában”, mire szorongatja a vállamat, „csak azt ne tegye!”. Azt csak magának mondom, hogy az a nagyfőnök nem kitalálás, fiatal korunkban együtt jártunk egy tanfolyamra, persze akkor még ő sem volt olyan magas polcon, dehát már akkor olyan ember volt, hogy még a WC-n is magolt. Véletlenül kaptuk rajta, mert figyeltük, hogy ki a csuda morog az ámyékszéken. Hát ott ült, és sulykolta az anyagot, merthogy minden percet ki kell használni. „Meg vagy te őrülve, komám?” Attól kezdve osont előlem, ha meglátott, egyszer meg csak olvasom, hogy kinevezték. Egyébként ha azt hinné, hogy a téeszeket szapulom, téved, meg le is tagadnám, mert a városi étteremben meg a múltkor mit látok: az ebédnél a harmadik, a desszert hiányzik. Kérem az üzletvezetőt, megint jön a nagyfőnök adu, intézkedik is rögtön, erre meg a sütemény helyett fagylaltot hordanak körbe, amikor kint mínusz két fok van. Persze régi motoros vagyok én, tudom, mi kell a turistának. Természetesen attól függ, honnan jött, „innen” vagy „onnan”. Mondtam is a múltkor az egyik fiatal kollégának: „Hagyd el azokat az Mariann: Míflt hűl Q VÍzteD Vulvics Miográd a környék leghíresebb lakatosmestere volt. Azt is mondhatnánk, hogy jónevű kisiparos hírében állt. A történet egy tavaszi napon kezdődött, amikor Vulvics Miográd szerény ebédjét fogyasztotta segédjei társaságában, Pontosan fél egykor a műhely ajtaján dr. Komoródi Péterné kopogtatott, és a hívó szóra szinte feltépte az ajtót. Zilált külsővel és nemkülönben zaklatott lélekkel állt meg a küszöbön, majd félve szólalt meg. — A mesterrel szeretnék beszélni ! — Én vagyok — dörmögte teli szájjal Vulvics Miográd, s az asz- szony széteső arcát látva zavarba jött. Kését az asztalra ejtette, amit egyébként a nadrág tompor körüli tájékán szokott megtörülni, és néhány tétova lépést tett az asszony felé. — Csak önnel szeretnék tárgyalni! Vulvics Miográd visszanézett a két segédre, megvonta a vállát, és egy belső helyiség felé mutatott. — Erre tessék! Elnézést a kuplerájért, de hát ez az iroda. Az egyik széket leporolta, melyről bágyadtan hullott le a vaspor, és az asszony elé tolta, aki azonnal belerogyott. — A barátnőm ajánlotta magát. Vulvics Miográd úgy bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de fennállásának 45 éve alatt már kitapasztalta, hogy a dolgok vagy maguktól derülnek ki, vagy ha érdemes, az ember úgyis kideríti. — Egy fontos munkáról lenne szó — kezdte az asszony, majd Vulvics Miográd enyhén pelyhedző füléhez hajolt, és úgy folytatta. — Számíthatok a diszkréciójára? — Aha — nézett a semmibe Vulvics mester, és úgy érezte magát, mint egy körzeti orvos. Ez vagy őrült, vagy valami sumák ügyletet akar — morfondírozott magában. — Szóval számíthatok a teljes diszkréciójára? — erősködött újból! az asszony, s a hangja kissé megremegett. — Természetesen. — Kellene nekem egy akvárium! Egy olyan 5x3x2 méteres. — Lehet róla szó. De ez a méret inkább egy terráriumé. Egyszer az állatkertnek eladtam egy ilyen darabot. Ötös üveggel. — Értem. Nekem a lakásomba kellene. — Mikorra parancsolja? — Máris késő. Mi a legrövidebb határidő? Vulvics Miográd mélyen ülő szemeivel tüzetesen végigtanulmá- nyozta az asszonyt. Emberismerete azt súgta, hogy ez a nő nem lehet akárki. Manapság egy terrárium, emlékműveket, láttak ezek armnyit belőlük, hogy a legszívesebben elszaladnának. Hanem azt figyeld meg, hogy csinálom. Érdekli önöket a kultúrprogram?” Általános helyeslés. „No, akkor megmutatom a legolcsóbb üzleteket.” Éljenzés, taps, a végén, még küllőn meg is köszönték. Aki meg „onnan” jön, annak hiába mutogatnám az emlékműveket, azt sem tudják, ki fia, borja volt a megboldogult. A Sa- voyai Eugén, aiz más! Ott jöhet a szöveg, azt Európában is ismerték, hozzá lehet keverni egy kis magyar történelmet. Látom, hallgat, pedig elhiheti, régi motoros vagyok a szakmában. De azért egyet mondjon meg: én csak-csak helyrera- kom a dolgokat, de mit mondjak a fiamnak? Aki látja és kérdez. . Csak a vönatkattogás hallatszott. Hogy a fia kérdez, az rendben volna, de hogy ő, aki ugyanarra több választ is tud? Hogy a fiának — aki se nem „innen”, se nem „onnan” jött, hanem itt született — melyik változatot mondja? Sopronig lesz egy nehéz órám. ö nem is sejti, mivel láncolt beavatottá. A téttel, hogy a számomra ismeretlen fiú „apja fia” lesz vagy sem. Marafkó László Irodalmi oldalpárunkat összeállította Rékasy Ildikó tele krokodillal meg mifenékkel, különleges hobbi, az egzotikus árról nem is beszélve! — A pénz nem számít! De arra kérem, hogy senkinek ne említse meg! — Tudom, teljes diszkréció. Még az adóhivatal felé is. — Az asszony nagyot sóhajtott. — Köszönöm! .És ahogy megbeszéltük ... — Tudom, teljes diszkréció — bólintotta Vulvics Miográd. Egy hónap múlva az alkotás ott állít az asszony lakásában. A munka végeztével Vulvics Miográd kiment a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. A kádban azonban egy embemagyságú halszerű tetemet pillantott meg, s a léptei zajára az egy kissé összerándult. Először iszonyodva mérte végig, majd sarkonfordult, de az asszony útját állta. — Menjen be nyugodtan! Nem bántja magát. Most már beláthatja, hogy nem maradhat a fürdőkádban! — Nem — verejtékezett Vulvics Miográd, hiszen ilyen kopoltyús micsodát még a tévé ismeretterjesztő kisfilmjeiben sem látott. Nagynehezen összeszedte magát, és fogait összeszorítva a másodperc töredéke alatt megmosakodott, aminek látható következményeit a törülköző viselte. Az asszony kifizette a mestert, majd konyakot vett elő. — ügye megkínálhatom? — Köszönöm, de ... — nyelt Vulvics Miográd, aki szíve szerint inkább a műhelyében lett volna ebben a pillanatban. A fürdőszobából hatalmas csobbanó hang szűrődött be. — Űtálja, ha iszom — legyintett az asszony. — Ki utálja? — ö — mutatott a fürdőszoba felé. — Azért locsog. — Vagy úgy — válaszolt Vulvics Miográd, mintha bármit is értene. — Ugye segít beletenni az akváriumba? — Én? — Izgalmas kérdés lehet — hör- pintette föl Vulvics Miográd a konyakot, s erős kényszert érzett, hogy kiszaladjon a szobából, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett. — Kérem, ő betéve idézett Düik- heimtől, Freudtól, Reisemanntól, és ... szóval ő minden tekintetben zseniális volt. És akkor jött ez az akvárium. Naphosszat ült előtte és nézte. Azt mondta, hogy világra szóló felfedezést tett. — Biológus a tisztelt férje? — Nem. Szociológus. Az összefüggéseket kutatta egyén és társadalom között. Az egyén beilleszkedését a közösségbe. Ez kérem, szocializációs attitűd-vizsgálat. Rájött arra, hogy a természetben minden élőlény megpróbál alkalmazkodni. Elmélete szerint az élő anyag legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodás. Ennek legtökéletesebb formája az azonosulás, az identitás... — Bocsánat, de talán nem is zavarok tovább — szakította félbe az asszony magasröptű előadását Vulvics Miográd, s asz identitás szónál egy kissé megborzongott. — Á, dehogy, töltsön csak magának! Szóval a férjem naphosszat ült az akvárium előtt, és tanulmányozta a halakat. Azt mondta: ezek a halak közösséget alkotnak, ö az egyén, akinek valamilyen módon el kell fogadtatnia magát velük, tehát némiképpen azonosulnia kell, különben a közösség marginális létformájába kerülhet. így kezdődött. Két hét alatt elfelejtett járni. A lábai uszonyszerűen összekul- csolódtak. Lassan a kezei is élsat- nyultak, s apró pikkelyek nőttek a bőrén. Vulvics Miográd sápadtan nézett az asszonyra, miközben lelki szemei előtt föl-fölbukkant a fürdőszoba különös lakója. — De hát ez szörnyű! Miért nem beszélte le a férjét erről az esztelen kísérletről? — Esztelen kísérletről? Kikérjük magunknak ezt a hangot! Mondtam már, hogy ő zseni. Rajta kívül csak én hittem és hiszek benne, öt senki se tudta megérteni, vagy nem is vették a fáradságot, hogy megértsék. A munkahelyén bolondnak tartották. — A drágám egy 'kicsit elhízott. Egyedül nem bírom el. Vulvics Miográd egy kissé elsápadt, és szorosabban fonódtak uj- jai a konyakos pohárra. — Tavaly történt — kezdte az asszony minden bevezetés nélkül. A férjem karácsonyra kapott egy akváriumot. Ezt — mutatott a polcon fénylő üvegre, melyben két piros, négy fekete és egy ezüst színű halacska hancúroizott, látható önt eted tségben. — Tudja, a férjem tudós. A disszertációját én gépeltem. Az egyén társadalmi beilleszkedésével foglalkozott. Vulvics Miográd magába roskadt, és arra gondolt, hogy milyen borzasztó, ha az ember ilyen dolgokon tűnődik. Mennyivel jobb neki! Akármilyen egyén lehet ő dr. Ko- moródi Péter szerint, ő, Vulvics Miográd mégis jól érzi drágát a vasdarabjai között. Azokat lehet pü- fölni, kalapálni, hegeszteni. Nem neki kell alkalmazkodni, ai anyag alakul őhozzá. Egyébként is, gondolta Vulvics Miográd, 6 úgy élt eddig, függetlenül dr. Komoródi Péter munkásságának eredményétől, mint hal a vízben. Ügy élt — gondolta — Vulvics Miográd, a környék leghíresebb lakatosmestere. Fiszl Ilona: Halászok Mező Ferenc: A remény A remény most önmagát ígéri, nem ringatja a farát, nem huzigálja a szoknyáját le-föl, kerek hasát büszkén dülleszti előre, a barázdába szórt magé, a tenger mélyéé, az ünneplőben feszengő szülőké. És beteljesedik szükségszerűen, felsír a bölcsőben, mindnyájunk ősi jussán, míg súlyos hallgatag koporsók úsznak a görnyedt vállukon. Lakatos István: Az éjszaka válaszai — A Könyvet kulcsra zárni, éneket nem énekelni, verset láncra fűzni... — Hiába, vér a kötésen, betűi könyvfödélen is átsötétlenek. — Feledni szót, szétzúzni vágyakat, gondolatot ítélni némaságra ... — Kiülnek a néma szembe, hiába, onnét kiáltanak. — Lehűteni szívet-kínt, elfagyott szenvedélyekre hengergetni sziklát . . — Harmadnapon meghasadnak a kripták.. fölöttük élő test ragyog.
