Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
8 Irodalom, művészet 1983. JÚNIUS 25. (Száz én magíjíir fwnelláihál S*—Szertartás a határon áhított a nap, bakkecs- keugrásokra biztatott a tavasz, rügy-, víz- és fűszagú volt a szél. Az akácfák kényes ágai közt egy gerlepár kergetőzött, megriadtak valamitől, hirtelen felcsaptak a magasba. Az őrkatona távcsővel figyelte őket a toronyból, képzelete együtt repdesett a madarakkal az őrségi táj felett, amikor a falu végén feltűnt a menet. Váratlanul sétált be a zöld tájba, az ég kéksége alá a fekete, lassan és némán kanyargóit a dűlő- úton az országhatár felé. Száz-százötven méterre a fehérre meszelt sorompótól megszólalt a lélekharang. Egyet csendített csupán a harangozó, s utána röviden rákongatott a nagyharanggal. Gyerekember halt meg. Alighogy elhalt az öreg harang szava, megszólalt a másik lélekharang is, túl a határon. Közvetlenül a határszélen feküdt a temető, mellette egy felszántott sárga sáv húzódott, senki földje. A határsáv túloldalán feketébe öltözött rokonok álltak, arccal a temető felé, mozdulatlanul, mint az élősövény, kezükben koszorú, mellettük a szomszédos ország katonája ugyanolyan komolyan és ünnepélyesen, kezét a géppisztolya agyán pihentetve. A koporsóvivő lányok megálltak a friss sírgödör előtt, két csizmás férfi lépett hozzájuk, levette vállukról a koporsót, és gyengéden a sír fölé helyezte, a keresztbe fektetett gerendákra. Mikor a sírásók áthúzták a kötelet a koporsó alatt, elkezdődött a szertartás. Latin szertartás szerint temették a halottat, utána magyarul énekeltek egy ismert gyászéneket. Ments meg uram minket az örök haláltóól... Csak a temetőben énekeltek, akik az országhatár túlfelén álltak, némán és mozdulatlanul hallgatták az éneket. Mikor az ének elhalkult, a pap visszasétált a temető kapujához — valamikor közös temetője lehetett a két falunak — és prédikálni kezr dett. — Testvéreim Krisztusban — kezdte, és átnézett a határ felett —, Krisztusban szeretett testvéreim — fordult a hazai táj felé —, egy ártatlan lány halt meg, élete tavaszán, aki nem ismerte meg a nyár, az asszonysors örömeit és keserveit, ártatlan Mária-lány, szülei szemefénye, fiútestvérei között szűzliliom. A látogató a temető kapujában állt, nem messze a paptól, szemben egy sírkővel, melyre ez volt vésve: Kamondy László (1928— 1972). Az ötvenes évek közepe táján új, tehetséges írónemze- dék lépett színre, mely az előző évek sematizmusa után a lakkozatlan valóságot igyekezett ábrázolni, s igazságkereső szenvedéllyel kutatta az alakuló új társadalmi rend szociális és morális konfliktusait. Elsősorban novellisták. Nevezik őket az Emberavatás (1955) nemzedékének is, mivel több jelentős képviselőjük mutatkozott be, vagy szerepelt ebben az antológiában; Kamondy is, aki ekkor (s még néhány évig) eredeti nevén, Tóth Lászlóként jegyezte írásait. Balatonmogyoródon született. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett tanári diplomát, majd mint szerkesztő és dramaturg dolgozott. Első jelentős novelláját a Csillag közölte 1954-ben. Egy regénye (Apostolok utóda, 1960), majd a következő tíz évben négy elbeszéléskötete jelent meg. Műveiből nyílt és gazdag írói világkép rajzolódik ki. Sokféle hangvétel, szemszög, stílus és drámai szerkesztésmód jellemzi írásait. Színpadi műveket is írt. Drámái Vád és varázslat, összegyűjtött kisregényei Szerelmes házastársak címmel 1973-ban jelentek meg a szerző halála után. IM MEGNYUGODTÁL DELI ISTVÁN béke poraidra Gyászoló feleséged és távoli fiaid A pap megemelt hangon tovább beszélt. — Bimbó korodban szakított le a halál, Rozália, nem adatott meg neked, hogy nyíló rózsa legyél, kelyhe a napsugárnak, vendégszállása a nyár méheinek, csak az, hogy illata légy a tisztaságnak.. A látogató, aki eddig a szomszédos ország határőrét figyelte lehajtotta a fejét. — Testvéreim Krisztusban — nézett át a határon a pap —, Krisztusban szeretett testvéreim — fordult a gyászoló család felé —, vigyázzatok az élőkre és szeressétek egymást a halálban is. Az öreg pap olyan egyszerűen beszélt, s olyan váratlanul fejezte be, hogy a gyászolók megzavarodtak, és csak akkor zokogtak fel, amikor visszaindult a sírgödör felé. Azzal egyidőben, hogy a sárga hantok dübögni kezdtek a leány koporsójának a fedelén, felbomlott az élősövény, és egy legény, sudár, magas legény, áthajította az első koszorút a felgereblyézett föld felett. Sorban léptek oda hozzá a többiek, szótlanul nyújtották át neki a sajátjukat, és a legény biztos kézzel dobálta át valamennyi koszorút. Egy leány, az egyik halottvivő leány szedte fel őket a földről, s várt, mórt egy koszorú még hátra volt. Ez a koszorú, oly ügyetlenül hajították át, a határsáv közepére esett. leány feltekintett az őrkatonára, mozdulatlanul állt a toronyban, mellén a távcsövével, aztán a szomszédos ország határőrére, aki ugyanolyan mozdulatlanul pihentette ujjait a géppisztoly agyán, mint a szertartás elején. S a koszorú még akkor is ott feküdt a két ország között, a senki földjén, amikor a látogató elhagyta a temetőt. CZONDER ANTAL RAJZA Gál Sándor: 4 Tűnődések i magamhoz szelídülök lassan délután az esthez ha volt aki szeretett már inkább ne szeressen a dóm fölött hull az ősz csókák fekete szárnyán utaim is ködbe vesznek lehunyt szemem határán csordogáló harang szavak ezüst egekre érnek mozdulataim a kifordult időhöz visszatérnek 2 estéli halálban hajnali ébredésben a szavak kútja elapad moha nő a holt kövekre s kicsorbult kaszaként rozsdásodnak a verssorok 5 a szél a szél a szél rokon-árnyakat terel esőzik benne a tegnap csak mész de nem érkezel 3 elvesztek néha ezt-azt s észre sem veszem így nő az ami volt s így fogy ami csak leszen hűtlenségemből szabadulván magam hűségét élem könnyű egekből nem permetez rám se dicséret se szégyen Gyöngyösi András: Megérkezés Törzsek mögül a kert hófedett nyarával, magányával int, gyerekkorunk kastélya egyre nagyobb. Végül ide érkeztünk. Itthon vagyunk. KONDOR BÉLA: VIRÁG Arvo Válton: A REPÜLÉS Előadás közben Paul hirtelen megérezte, hogy tud repülni. Ült a hatalmas teremben a kakasülőn, a zenekar játszott, a kék mélységben klasszikus tündérek sürögtek, a kicsinek tűnő színpad sarkaiból csokoládészínű fény csordogált. Megfoghatatlan sEenvedélyek lobogtak a levegőben, az elsötétített terem hangoktól lüktetett, s szokatlanul forrt a levegő. Pault feszítette a repülés kellemes előérzete. Ügy tűnt: oly egyszerű, természetes dolog felrepülni, a barnás terem messze lent marad, az apró emberek megtöltik őt melegükkel, fölöttük kellemes és áramló a levegő. Eltűnt a pompás palota, eltűntek a széles lépcsősorok, a mozgólépcsők, a tágas csarnokok, a büfékirakat tarkasága, még az elcsigázott turisták, a lus- tán-gőgös külföldiek hada is — mind olyan közvetlenné, sajátjává vált; a táncok, amelyeket Paul még világrajötte ellőtt látott, a sízázszor hallott melódiák, kedves, csak neki szóló játék és mesebeli ország, egyszemélyes jelekkel támasztott viharok. Paul eggyé olvadt a közönséggel, a balerinákkal a színpadon, a muzsikával, a teremmel, a pillanat, a körülmények a világ- egyetem adományával, és ő része, lelke mindennek. Repülése egészen természetes lehet, mindenki számára érthető és átlátható. A fény, a zene, a tánc fölemelnék a levegőbe, és a mind távolodó és kisebbe- dő emberfejekben gondolatok ébrednének, amelyek a levegőben tartanák, neki csak a karjaival kellene evezni, irányítva a repülést. Amint ezt Paul megérezte, már tudta, hogy muszáj repülnie. Nem merte tovább elfojtani magában a vágyat. De nem is volt szükséges, senki nem akadályozta kötelessége teljesítésében. És fölrepült. Lebegett az emberek feje fölött, a színpad irányába, melynek kéksége leküzdhetetlenül vonzotta. Lefelé szállni könnyű volt, érezni akarta a teret, cikázott, néha kissé feljebb emelkedett, majd leereszkedett, csaknem a nézők fejét érintette, karjaival úgy irányítva a repülést, hogy a középső átjáró mentén haladjon, nem akart eltérni, nehogy falba ütközzön. Egész lényével örült a repülésnek. Voltak, akik követték röptét, de nem figyelt rájuk, teljesen természetes, ám érdekes látvány, milyen szépen száll a színpad felé, ahol mesebeli hófehér aánykák tipegnek. Ezekben a pillanatokban Paul szerette volna, ha az emberek mind
