Szolnok Megyei Néplap, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

1983. JÚNIUS 25.

Irodalom* művészet

Huh István:

Feleségemhez

Ahol tévelygek irányíts Ahol sötét van világíts Szivárványt főiem te feszíts, Hű szerelemre te hevíts Édes édennel ne ámíts

Szívemben fára te lázíts Csüggedésemben te vidíts Vidám életre te deríts Mikor zuhanok te sikíts Örök álomba te csitíts Ahol tévelygek irányíts Ahol sötét van világíts Ahol didergem melegíts Parázson járni te segíts

Mogyorósi Erika:

Minden öröm

Nyújtózkodnak az árnyak, veszélyek védnek, s az érvek egyre szaporodnak az egyszer-volt-hol-nem-volt komédiához. Elődök Hold-súlyos szitkai benned vallatják a méltatlan időt. Kezedbe férkőzik fegyver s virág. Lobogsz, kihunysz,

ám újra megmérkőzik veled a remegés, hisz tudod:

veled elvérzik minden öröm, szemedről ha lepereg a fény.

S mert születni emberfia-lánynak megadott véletlen gyanánt,

vigyázz:

virágzó körtefa ha lennél, már csak virágzó körtefa lehetsz.

Ifj. Zsovák László:

Jelek valakihez

összekacsintott a körötte elharapódzó rémülettel, láthatatlan cinkosával.

HYPO-t ivott, csak annyit, amitől biztosan tudta, nem esik baja.

Rövid időre megnyugtatta a kicsikart gondoskodás.

Másnap, seb-árkot dörzsölt kézfejébe egy gyufaszállal.

Kényszerít, büszkeséggel mutogatta lemeztelenített fájdalmát, bujdosó félelmét.

Harmadnap, üvegdarabbal barázdálta csuklóit, vigyázva, hogy az ütőeret meg ne sértse,

éltetve annak lehetőségét, hogy valakihez eljutnak ezek a jelek.

Mester

Attila:

A meghiúsult kísérlet

Természet, legnagyobb kísérlete folyamán, a kezdet kezdetétől arra törekedett, hogy a rendelkezésére álló anyagokból tökéletes társadalmat hozzon létre. Hatalmas laboratóriumában ideális környezetet teremtett az első egysejtűek számára, és gondosan ügyelt rájuk fejlődésük minden stádiumában.

Hányféle módját próbálta ki a társadalomszervezésnek!

A Carbon-kor buja növénytársulásai nem tudtak társadalommá szerveződni. Hiányzott ehhez néhány lalapvetően szükséges felté- tel.A) A helyzetváltoztatás és a helyváltoztatás lehetősége. (Az előbbi nélkül ugyanis nem lehet kompromisszumokat kötni, s nehezebb időszakokat túlélni. Az utóbbi nélkül nem lehet kereskedni, háborúzni, vándor színtársulatot alapítani, télen a hegyekben, nyáron a tengerparton üdülni — hogy csak a legfontosabbakat említsem.) B) A bélüregesség, ami lehetővé teszi a szilárd táplálékon alapuló anyagcserét. (Ki halott már olyan társadalomról, amely nem fogyaszt százezer tonnaszám, csupán a talaj nedvességéből, a légkör széndioxidkészletéből tartja fenn magát, s energiagondjai sincsenek, hiszen ott van a Nap. Mi ösztönözhet egy ilyen társadalmat arra, hogy gazdasági embargót léptessen életbe, vagy lebegtesse a fabatka árfolyamát, ami nélkül fejlett civilizáció el sem képzelhető.)

A méhek, hangyák, termeszek társadalma túlspecializálódott. A Természet szabadjára engedte tevékenységüket, ezért ők a köny- nyebb ellenállás irányában fejlődtek tovább. Kialakították az öröklődő formaváltozatokat (katona, dolgozó, királynő, here stb.), minden helyzetre volt egy sztereotip cselekvésláncuk (a kopogtatás után „Tessék!” következett, a tessék után „Tiszteletem, királynő”, és a

('Hangyanyelven a fázis és a frázis ugyanazt lelenti. A szerk.)

,.Nem zavarok?” után a „Foglaljon helyet, kedves dolgozótársam”. Végül pedig a cselekvéslánc utolsó frázisa*, „a problémákat pedig össz-boly-viszonylatban fogjuk lerendezni.) Idegfejlődésük emiatt a dúcidegrendszer állapotában megrekedt.

De a természet nem adta fel a reményt. A fák s á rovarok után megpróbálkozott az állatokkal.

Az emlősökkel a lehetőségek határáig tökéletesítette azt a rendszert, amely — úgy gondolta — a társadalommá sze^veaődés áthághatatlan lépcsőfoka, s amit a tengerben — kísérleti szinten — már kipróbált. Nevezetesen azt, hogy a növényi anyagokkal táplálkozó élőlények táplálékul szolgálnak a húsevők számára, s azok viszont — elhullva — ismét növényeket táplálnak testük korhadó részeivel.

A tengerben még sok volt a szabálytól eltérő kivétel. A nagyobb hal gondolkodás nélkül megette a kisebbet, akkor is, ha az a kisebb ugyancsak húsevőnek számított a még kisebbek körében, s időnként a legnagyobb halba is belemart, ha ki tudott belőle harapni annyit, ami még a revizor-halaknak (Fél- szegúszók családja, Pleuronectidae) se tűnt fel, de meglehetős volt ahhoz, hogy egy kis hal vidáman úszkálhasson.

Az emlősök egyértelműen elküIRCSIK JÓZSEF; FAKADT EMBER

lönültek növényevőkre és húsevőkre. Egyensúly állt be köztük, és a Természet rájött, hogy a szárazföldön végleg lezárult a kísérletezések kora. Ez az egyensúly nagyon stabilnak látszik, márpedig ahol túl nagy az egyensúly, a fejlődésre nincs sok remény. — Az egyensúly örök.

De még mindig ott van a tenger.

Mostanában mintha elhanyagolta volna egy kicsit a tengert. Arra volt jó csupán, hogy megszülje az életet?

Fogta hát a delfint, és visszavezette a vízbe. Akkor már sejtette, hogy a tökéletes társadalom legfontosabb kelléke az agy. Ezért esett választása éppen a delfinre, az akkori világ viszonylag legsúlyosabb agyú emlősére. Ám valamit most is kifelejtett a számításaiból. Mégpedig azt, hogy a delfin alkalmazkodni fog a megváltozott közeghez, mancsai úszólábakká alakulnak át, teste csípőtől lefelé egybeforr, és egészében véve a modern áramvonalas torpedók, s az atom-tengeralattjárók tökéletes mintájává válik.

Az élőlények változékonysága kimeríthetetlen.

Itt is befellegzett hát. A Természet kétségbeesett. Kipróbált minden lehetőséget, végigjárt minden hipotézist, és az eredmény egyenlő a semmivel.

kkor, valahol a szárazföldön egy csúf, csupaszőr állat lemászott a fáról, és két görbe hátsó lábán tett néhány bizonytalan lépést. Ám erre a Természet már nem figyelt. Kabátot s kalapot vett, eloltogatta a villanyt a laboratóriumban s a folyosókon, s aztán gondosan kétszer megfordította a kulcsot a zárban.

— Pihennem kellene vagy két hetet valahol — dünnyögte, és elindult hazafelé a holdfényes kavicsokon.

Összeállította: Rékasy Ildikó

megpróbálnák a repülés mámorát, hogy vele együtt törhessenek a levegőbe, eljussanak a csodálatos színpadra, és csatlakozzanak a művészethez ö tanítaná, bátorítaná őket, és ha tudná, még súlytalanságát is átadná nekik. De csak siklott a fejük felett, távolian és elragadtatva, nem sejtve azt sem, mivel érdemelte kiválasztottságát.

És ekkor hangos suttogás hallatszott :

— Ezt igazán mindenki tudja közülünk, no mondd már, alacsonyan repülni! Ügy tesz, mintha valami különlegesség lenne!

Paul tovább siklott, s ahogy egyre közelebb került a színpadhoz, úgy váltak fokonként valóságosabbá a balerinák, és Paulnak felötlött — mivel is fog végződni a repülés? Itt a színpad. Alámerült kopaszodó fejebúbjával, kinyújtózott, és kis kerek hasán földet ért.

Minden megváltozott. Előtte terpeszkedett a poros színpad, valahol lépések hallatszottak, a zene megszakadt, mint amikor kikapcsolják a lemezjátszót. Paul végignézett a termen. A mennyezet szörnyű magasságban volt, soha nem tud többé visszarepülni a helyére. És általában úgy tűnt, mintha nem is repült volna, hogy az egyszerűen lehetetlen. Most a színpadon volt, amely felé törekedett boldog repülésben, íme elérte, és nem szabadulhatott onnan.

Hogy mi történt azután, arra Paul csak ködösen emlékezett. Lehullott a nehéz függöny, köré gyűltek az ijedt tündérek és a buzgó emberek.

Megragadták a hóna alatt és kivonszolták a színpadról, majd újra rázendített a zenekar. A nézők ezreit elbűvölte a zene és a tánc, és bizonyára azon nyomban megfeled- xeztek a valahonnan fentről poty- tyant kopasz emberről. Ha Valaki emlékezett is, hogyan repült a fejük fölött, az is jobban tette, ha elfelejtette, és nem beszélt róla. Paul megérezte furcsa tettének következményeit, amint idegen kezek kezdték ráncigálni, már nem hitt sem magában, sem másokban. Egyetlenegy hely, magasan fönt, a plafonon maradt üresen, amikor fölrepült, de senki nem vette észre ebben az emberrengetegben.

Pault elvitték egy helyiségbe, leültették egy székre, egymás után szaladgáltak hozzá nyugtalan emberek, és mindenfélét kérdezgettek tőle, de ő rosszul értette a nyelvüket. Tudni akarták a nevét, születési évét, nemzetiségét, származását, vércsoportját, azt is, hogy volt-e büntetve. Paul képtelen volt fölfogni, miféle összefüggésben vannak ezek az adatok azzal, amit az imént tett. Még hitte, hogy repült, de meggyőződése gyengült, halványodott, és végül kételkedni kezdett, hogy valóság volt-e vajon. Azt mondták neki:

— ön zavart keltett, s ez súlyosan elítélendő. Talán nem tudja, hogy a nézőtéren külföldi vendégek is ülnek?

Paul azt gondolta, hogy repülésével e terem megismételhetetlen titkát fedte föl számukra. Azt felelte:

— Teljesen véletlenül történt.

— Elrabolta az emberek idejét. Szemük előtt, képzeletükben néhány percre félbeszakadt a művészet. Kénytelenek voltak a maga időtlenségét nézni, majd pedig kényszeríteni magukat, hogy a klasszikus balettet újból átéljék.

Paul nem egészen értette ezeket a szavakat, és bűnbánóan lehor- gasztotta a fejét.

— De hisz olyan szépen repültem — mondta alig hallhatóan.

— A repülőgépek ezt jobban csinálják — mondta valaki, de máris újabb kérdés hallatszott:

— Hogyan eshetett a színpadra? A világosító hídon volt?

Paul elővette a jegyét és felmutatta.

— Én a helyemen ültem, a helyemen, és egyszer csak megérez- tem, hogy repülni tudok, ezért repültem a színpadra.

— Mi is történne, ha mindenki menne a maga feje után? Mondjuk megérezném, hogy járni tudok, és egyszer csak fölmennék a színpadra előadás alatt.

— De hiszen a repülés csoda! — suttogta Paul.

— Akkor mutassa meg nekünk ezt a csodát! Repüljön! — mondták neki.

Ám Paul föl sem tudott állni á székről. Egyáltalán lehet ezt követelni itt, ahol nincs zene. hiányzik a színpad mesés mélykékje? Csupán ellenséges indulatú emberek merednek rá.

— És különben is kicsoda maga? — kérdezték újra.

— Amint látják — tárta szét karját Paul. — A repülés gyönyörűsége soha ezelőtt nem volt elérhető számomra. Nem próbáltam semmilyen művészetet. Középszerű ember vagyok.

— Miért éppen nálunk tette ezt?

— Itt olyan rokonszenves, tiszteletreméltó emberek gyűltek össze, a színpadon tündérek táncoltak, és a levegő valahogy olyan különös, ünnepélyes volt, vagy mi... Nem tudom megmagyarázni, egészen váratlanul történt. Szerintem én csak azt tettem, amit kellett: megmutattam, hogy az ember képes repülni. Vagyis nem szándékosan mutattam, így történt, véletlenül.

Paul érezte, hogy mind megvetik, hogy nem méltó egyikükhöz sem, hozzájuk, akik azt hiszik, hogy ráébredtek a szerepükre. Nagyon nehezen értette a nyelvüket, rosszul érezte magát, megfájdult a gyomra. De meg akarta győzni őket és azt mondta:

— Önök is próbáljanak meg repülni! Lehet, hogy ezen az előadáson sem sikerül még, hanem egyszer csak valahol másutt, valamikor feltétlenül rátalálnak.

— Lehetséges, hogy valamit figyelmen kívül hagytunk — elmélkedtek az emberek. Egyáltalán, a repülést meg kell tiltani. Hirdetéseket kell kifüggeszteni.

— Ha soha nem repültek, akkor lehet, hogy soha nem tudták elkapni a pillanatot, amelyben ez önöknek lehetséges lett volna — magyarázta Paul. Most úgy érezte, hogy elég tapasztalt a dologban, és nagyon jó tanácsokat tud adni a többieknek. Ám azt mondták neki:

— Ami önt illeti, nem kerülhet többé a középpontba.

„Milyen hálátlanok és gőgösek” — gondolta Paul, és átérezte, milyen jelentéktelen, milyen kopasz. Hát ezért törekedett ő a nagyvárosba, a nagy terembe, a nagy művészet felé, hogy itt most olyan ellenségesen viselkedjenek vele? Neki küldetése volt, el kellett kezdenie. És valójában igazuk van-e ezeknek a fecsegőknek, és ő — áldozata a saját nyíltszívűségének? Megint egy lovag, aki az emberiséget akarja megtanítani. Sohasem tudod, milyen az idegen kolostorban a szabályzat. Paul tisztán, érthetően azt mondta:

— Mondják, mit csináljak? Fáj a gyomrom.

— Menjen innét, elviselhetetlen

— felelték az emberek, és Paul megsértődött: megbocsáthattak

volna neki.

Amilyen könnyen repült korábban, lebegett a hangok árján, és a jószívű emberek fölött, oly nehéz volt most fölállni, és elhaladni a szemrehányó tekintetek kereszttüzében.

Ám a következő pillanatban kárörvendő gondolata támadt: ezek itt soha nem repültek, valószínű, nem is képesek rá, ezért olyan könyörtelenek és rosszakaratúak. És ő — a kicsi, pocakos, kopasz és alig észrevétlen emberke — mégis repült a hatalmas, gyönyörű teremben, maga mögött hagyva mindent, ott szállt, s neki hinni kell, még ha hihetetlen volna is. És az érzés beragyogta az útját, felállt és büszkén elment az éjszakába.

Körülnézett, meggyőződött, hogy senki nincs körülötte, és tett néhány úszó mozdulatot, hogy repülhessen az emlékezés súlytalanságában. Hogy mennyire sikerült, csak ő tudja.

Fordította: Pét hő Eszter