Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
s Irodalom» művészet 1983. MÁJUS 28. Száz énnuujifdi' nfíveUáihél Urbán Ernő) (1918—1974). Felszabadulás utáni irodalmunk ún. „derékhadának” képviselője, költő és prózaíró. Sárvárait született kisiparos, félparaszti családban. Eötvös kollégista volt, 1941-ben magyar—francia szakos diplomát szerzett. Ezután a felszabadulásig szellemi szükségmunkás, házi tanár, nevelő, könyvügynök, végül vállalati titkár. Első írásai 1939-ben jelentek meg a Pester Lloydban, majd számos lap közölte verseit, karcolatait. A felszabadulás után előbb pártmunkás, majd újságíró lett: a Szabad Föld, a Szabad Nép, később a Népszabadság munkatársa. Jelentős publicisztikai tevékenysége mellett érdeklődése a próza, a film és a dráma felé fordult. Színházaink több művét bemutatták, Tűzkeresztség című drámájáért 1952-bene Kossuth-díjjal tüntették ki. E drámából film is készült. 1968-bun SZOT-dijat, 1971-ben József Attila-dí- jat kapott. Élete végén televíziós riportfilmek készítésében is részt vett. Prózáját életközelség és az aktuális í társadalmi-politikai kérdések iránti fogékonyság jellemzi. írói munkájában a riportnak volt meghatározó szerepe. Fáradhatatlan új sáqiróként, gazdag életanyag [birtokában dolgozott, s őszinte mesélő kedvvel adott elő. Gyakran derűs humor szövi át írásait. Válogatott elbeszéléseit Pörben a világgal (1970) címmel adta közre. A főpincér int: dob perdül, lámpák gyulladnak, cintányér csattan, és pontosan ötkor, egy sóhajtással se később, tangóba kezd a méregdrága luxusétterem zenékara. Párok cihelődnek. pincérek cikáznak, a zenekar dobosa, aki énekelni is szokott, a mikrofont igazgatja, a főúr pedig, ez a frak- kos varázsló, mint aki nehéz mutatványon van túl, kihúzza magát majd a söniés felé igyekszik, ahol a csapos jóvoltából két deci csemegebor várja. A fejét fölszegve, méltósággal, gazda módra lépdel. Széles, párnázott arca, zömök, tele húsú teste és szapora, már-már guruló járása maga a tekintély, a tiszteletet parancsoló hivatástudat. — Psz! Kartárs! Szaki bácsi! — torpedózza meg egy pajzán, éles kis hang a magabiztos, gyanútlan vonulást. — Ide is nézzen, itt is van vendég, ne tolasson úgy. A főpincér megáll, nem hisz a fülének. Hogyan? Öt, a szakma díszét, ennek a csupa arany, csupa finomság helynek a fő-fő felelősét csak úgy lepisszegni, sőt! — lebácsdzni lehet ? Micsoda modor ez? Pesten vagyunk, nem Piripó- cson, kérem! Méltósága azonban fontosabb neki, mint a sérelem, amely magas hivatalát érte. Nyel, tehát, köhent, s úgy fordul meg, oly leereszkedő fölénynyel, akár egy civilben sétálgató, külvárosba tévedt kanonok, akinek dicsértessék helyet „szolgája. apafej”-jel köszöntek. — Igen, — mondja foghegyről, tiszteletre méltó önuralommal mert látván látja, hogy a füle jó, a füle nem csalta meg: falusiak jöttek, azokkal van dolga. Három csitri és három pelyhes állú legény. akiket nyilván a véletlen, a tudatlanság sodort erre a „hoch”- elegáns, „kimondott” luxushelyre. De a hívatlan vendégeken egy cseppet sem látszik, hogy odalennének a nagy-nagy megilletődött- ségtől, amiért luxushelyen vannak s maga a főúr méltatja figyelemre őket. Nevetnek, susognak, s főleg a társaság lelke, egy hirtelenszőke almaarcú kis fitos érzi jól magát. Kacsint, közelebb inti a megrökönyödött főpincért, és ugratva kérdi: — Mondja, szaki bácsi, itt csak flancolni szokás, vagy enni is lehet? — Kérem — dünnyögi orrhangon, ajkát biggyesztve a főúr. Hátrál, körbetekint, tapsol, és azt veti oda egy szolgálatkész, rapportra jelentkező pincérfiúnak: — Jani! Baj egyes! Adj étlapot nekik. S máris továbblép, a tarkóján ráncok, orra a plafonra szegezve. A fullánk, a méltóságát ért sérelem azonban benne maradt. Égeti, izgatja, a csemegebort se engedi élvezni neki. Azt szeretné, ha a hívatlan vendégek és különösen a cserfes, hirtelenszőke kis csitri, aki viccelni merészelt vele, mulatság, köznevetség tárgya lennének, hogy aztán porig alázva, sürgősen elfcotródjanak. Gondol hát egyet, lesbe áll, és azt kérdd a pincérfiútól, aki fölvette a rendelést és a konyha felé tart: — Mi lesz? — Sertéstokány — nevet a fiú — a többi ételnek hírét se hallották. — Falusiak? — Csak kettő. A másik négy már pesti lett. A szőke, az a kis huncut, annak fenemód föl van vágva a nyelve. Tekercselő a rádiógyárban. — Ismered ? — Dehogy. — Hát? — Beszélték. Mer a szájuk egy percre se áll be — Jól van. Mehetsz ... Illetve, várj csak. Mi is lesz, tokány? — Az, kérem. Hat tokány uborkával. — S köret? — Ami jár hozzá. Burgonya. — Helyes, de mást is adj. Káposztát, hónapos retket, francia- salátát. Érted? Várj. még nem végeztem A pluszköret az én kontómra megy. S ami a legfőbb — ezüstön tálalj, együtt a hat adagot. — E-ezefcnek ? — Tedd, amit mondtam. A többivel ne törődj. A pincérfiú báván. hüledezve el. a főúr pedig elégedetten, aprópénzes táskáját rázogatva az ajtóba áll ki, hogy lássa, és lehetőleg hallja is majd, micsoda következménye lesz rafinált s igazi elit helyhez méltó bosszújának. Mert késsel-villával lehet, hogy megtanultak bánni ezek a jöttirnent falusiak, de tálból szedni, s pláne ezüsttel enni, amikor a tányér melleit egész kis üteg sorakozik a különféle evőeszközökből, azt már nehezen, sőt „tuti”, hogy nem. De úgy kell nekik! A kisded, megszégyenítésre kiszemelt társaság mit sem sejt persze, s fesztelenül, egészen otthonosan viselkedik. A táncolókat nézik, egy jampecpáron mulatnak, hogy a fiú is meg a lány is micsoda maskara, s hogy milyen fordított, milyen kacagtatóan torz a hajviseletük. — Kefe, tisztára budikefe — nevet rajta az almaarcú kis szőke. — Én mondom, gyerekek, konyhát lehetne súrolni vele. Csak mulass, csak csúfolódj — gondolja magában a csupa fül főúr. — Jön már a tállal Jani, az nevet, aki utoljára nevet. Föl van villanyozva, ha rajta állna, szárnyakat csatolna a pincérfiú vállára, hogy a táj s hozzá a kosámyi ezüst minél előbb az asztalon legyen. No végre, ott van. az asztalon van! De micsoda pompás, micsoda kívánatos ! A közepén párolgó, pirosbama lében a hús lubickol, a szélén pedig a káposzták, burgonyák, karikába szelt hagymák, retkek, gombák és uborkák sokszínű koszorú ja virít. Kitett magáért, remekelt, a főnöki parancsot mesterien hajtotta végre Jani. Lássuk, mit szól a társaság hozzá? Megérti-e végre, hogy nem ilyen luxushelyre való? Mi tagadás, a tál s rajta a ki- teremtettézett, szemnek is szép tokány megteszi a magáét. Még a virgonc, fecskefecsegésű kis szőke is elhallgat, s csak néz, csak nyel, úgy elnyílik a szeme, mint a hajnalkavirág. — Ez mi? — bök a tálra, mikor a pincérfiú odacsörrent a tányérja mellé egy jó összmarok ezüst eszcájgot. — Tokány, amit rendelni tetszett. — S ez a zöldség itt, ez a sokféle gezemice? — Köret, kérem, ráadás. — Aha. A főpincér, aki szenzációra szomjasan, kancsalítva figyelt, úgy érzi magát, mintha hinta röpítené. Itt van, jelen van, elérkezett a bosszú pillanata. Kéretlenül is elégtételt kap, ha a szemtelen kis szőke meríteni próbál, s nem tudja, mivel merítsen, vagy a térítőt zaffta! pocsékolja be. No, mi lesz? Meddig tart még a szemle? Hajjaj, kis szentem, tekercselni lehet, hogy tudsz, de az ezüsthöz Parlagi Mári vagy! S nevet a főúr gúnyosan, győztesnek tudva magát, de pórul jár vele. A töprengő, homlokát ráncoló kis szőke odapillant, rácsodálkozik, majd villan egyet a szeme, hogy „ehe, szóval így vagyunk”, s mintha világéletében ezüsttel evett volna, a pincérfiúhoz fordul, s azt mondja: — Maga mire vár, kartárs? — Én? — Persze. Azért van itt, nem? Fogja a tokányt, aztán porciózza. Saját kezűleg! — Kérem. A legnagyobb örömmel. S kezdődik az osztás, tányérról tányérra, majd az eddegélés, a jóízű lakmározás. Lehet, hogy a késhez nem passzol a villa, az is lehet, hogy a mágnások finnyásáb- ban, kevesebb étvággyal ettek hajdan. Egy azonban bizonyos: a főúr felsült, szégyenben maradt, a lelkem kis szőke elegánsan, luxushelyhez illően tanította meg tisztességre. S furcsa, de a főúr mégse tud haragudni rá. Elismerően, már- már szeretettel nézi, amiért olyan talpraesett, olyan világravaló. S eszébe jut, hogy réges-régen, negyven esztendőnél is régebben talán, nemhogy frakkja, de cipője sem volt, s gazdája, a kávés, akihez pikolónak állt be, de sokszor gya- lázta úgy, hogy „Gyuri, te tahó”! Takáts Gyula: És jácint, beton tövében is Először ők hozzák a hírt. Mindig ők, a kerti lés erdei füvek hozzák pz óriás gyökér-kígyók előtt az élő értelemről. A nagy mondatból zölden sziszegve ők nyújtják az almát. .. Az első szó övék ... iÉs jácinti beton tövében is la tölgy ágak alatt (a fű parancsa megtestesül, tett lesz és remény. Tóth Bálint: A béke első tavaszán Ott látlak, ott a lépcsőn, alsósok seregélyzsivaja önt el bokáig, térdig, és fönn gyöngyfonta konttyal áll Beatrice maga: Kilépsz a gyerekkori éjből, pünkösdi misék gyertyái szaga füstölve' lobog körül, s ifélőn rebben szád szélbe-vonagló- láng mosolya. Délre, a Kék-hegy, a Kőris ikerhulláma: a melled, már itt lellek magam mellett, inincs őrangyal, ki megőriz. JMégis ékes, misztériumom: Kettéhasadt IMiom. Ladányi Mihály: Asszony Nélküled szorongás nélkül kellene élnem, félelem és szomorúság nélkül, de félelem és szomorúság nélkül fénytelen lennék, mint eső nélkül a város — ha csak rád gondolok, máris fölcsillannak perceim roskadt cserepei — nélküled mintha Isten a felhő helyett a lakótelep ablakpárkányán üldögélne és bárgyú kis dalocskát pengetne gitárján a Tízparancsolat helyett — nélküled vénülnék már, s koszos zoknik között túrkálnék a lavórban estelente, és csapzott állatként se bújnék a bozótba nélküled, 'jiélküled — mmmmmmmmmmmammma ■MninnnaHHnaaaaHBaBnaHBnBaHB Urbán Ernő: Sertéstokány Székely Bertalan: Jenny arcképe Fekete Gyula: Gyász A temető főkapujánál egy sötét ruhás nő kisiskolás korú, vézna lánykává] leszáll a villamosról, s egyenesen a virágüzlet felé tart. Elhanyagolt külsejű asszony; az arca keskeny és fakó. Lóg rajta a krepdesin ruha, és a cipőjén csonkára koptatva a tűsarok. Negyven szál szegfűből köttet csokrot, pirosból és fehérből vegyesen. Utána még tíz szál rózsaszínből; sóhajtva teszi a pultra a százast. A rózsaszín csokrocskát a kislány kezébe adja: — Nesze. Hozod szépen. Kinőtt, de frissen vasalt fehér blúz van a kislányon. Megszagol ja a szegfűt s elbámészkodik: egy magakorú lányka a túloldalon játék gyerekkocsit tol, hajas baba van benne. — Gyere hát! — szói rá türelmetlenül az anya. — Hogy fogod! A kislány most a karjára öleli a csokrot, mintha babát vinne. Ringatja egy picit és ráhajol. Ugyanúgy fogja az anyja is, de ő nem ringatja a csokrot. Szótlanul bemennek a nagy kőkapun. — Terinek meg olyan babája is van, amelyik beszél — mondja a kislány. Keresztet vet az anyja a kápolna előtt. — így a hasára kell fordítani és beszél. — A kislány megfordítja a karján a csokrot. — Mámá ... Má-má... — Ne törd azt a csokrot. — Má-má ... má-má __ — cinc ogja legvékonyabb hangján a kislány, de már nem fordítja fel a csokrot. — És másképpen is be szél. így megrázza, így, így... — csak a kezével mutatja a csokor fölött — ... megrázza, amikor hasra fekteti, és másképpen beszél. Má-má-má ... nágy-má má ... — Majd elromlik, és sehogy se beszél. — Igen, majd elromlik neki, és akkor nem beszél. Kis buta. Pedig ő harmadikba jár, mégis ilyen buta. Én láttam, hogy benne van a hasában, ami beszél. Letérnek a széles útról. Merev sírkövek közt vezet a keskeny gyalogút; a kislány az anyja mellé szorulva bukdácsol a térdét verdeső, állástalan szoknyában. — Anyu, és olyan baba is van ... olyan baba, amelyik mindent beszél ?... — Menj előre! — mondja valamilyen indulattal az anyja. Engedelmesen előreszalad a kislány. Visszafordulva kérdezi: — Olyan baba is van ? ... Anyu... — A lábad elé nézz! Még aztán elesel — mondja az anyja. A kislány óvatosan lépeget. De a saroknál visszafordul megint: — Ugye, olyan baba nincsen, amelyik mindent beszél? Mert akkor igazi gyerek, ha mindent beszél... ugye Anyu? — A lábad alá nézz. A parcella szélén, véggel a többieknek, egy-sor kicsi sír. Fehér márvány fogja körül az egyiket, fehér márvány a sírköve is; szár nyas angyalka — csupasz és szomorú — ül a tetején. A sírkőbe vésett aranyos kereszt fölött ovális ablakocska, benne fénykép. Szöszke. kicsi lány; hasonlít a nénjére, aki a csokrot hozza. Az anyjára is hasonlít. Átöleli az asszony a sírkövet kezében a csokorral. Ráhajtja a fejét, és úgy marad. Keskeny, fakó arcán ellágyulnak a szigorú vonások. A kislány a háta mögött áll, fogja a karján a csokrot, mint a babát, s egész testével ringatja. Meg is csókolja egy picit. Azután lábujjhegyen tovább lépeget a szomszédos sírokhoz. A neveket már ex tudja olvasni, de a számot még nem mindegyiket. Az övék a legszebb sír. Elmesélte már az iskolában a barátnőinek is. hogy az övék a legszebb. Van még egy szép a gyerekek sorában, a legszélső, azon is kőből van faragva ,a síremlék, de az a kő nem fényük úgy, mint az övék. — Ide gyere! — szól utána szigorúan az anyja. — Nem szégyel- led te magad? Szalad a kislány. Megáll a sírkő előtt, a fényképpel szemben. Próbálja a kezét összekulcsolni. — Tedd le azt a csokrot. Mind a ketten leteszik a csokrot. Nem végleges helyére még, csak a márványlapra, a sírkő mellé. összekulcsolja kezét a kislány. Nézi a kifakult fényképet, a húgáét. Homályosan emlékszik még rá, de az arcára már csak innen, erről a képről emlékszik. Sóhajt az anyja, és csendes hangon kezdi: — Édes jó Istenem ...
