Szolnok Megyei Néplap, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-28 / 125. szám

1983. MÁJUS 28. Irodalom« művészet 9 Rózsa Endre: Haj, rege! Tűzifa-terűjét imbolyogva a fején cipelte, hol őzbak s cserje szökellt — ó elmaradozott a kaptatón, kendőt lazított, majd még szorosabbra húzta, megigazgatta tekercsét anyánk; asszonykorát zörgő ágbogokkal szarvazta föl az Ínség! Így lett, hogy a mi homlokunkon már születés előtt kiütköztek a szegénység félszeg agancsai, s hiába, hogy szarvasként rugaszkodtunk el a parttól — nem értünk másikat, s agancsaink súlyosodó nyomával repülünk — hova, meddig? Zöld rakéta: reményünk vagy, tölgy! Alsó ágaid hullajtva az erdőn, megrengettet a feltorló erő, gyökérzet szíjaz: helyből szállj fel, csóvád mennydörgő avarlángolás a rengeteg idők mélyéből, eleven csillagközi állomás vagy. s a Napba fúródsz végül! Engedelmesen utánamondja a •kislány: — Édes jó istenem ... — ... vedd gondjaidba ... — ... vedd gondjaidba ... — ... ezt a kis ártatlanságot. — ... ezt a kis ártatlanságot. — Tedd részesévé a mennyek­ben ... — Tedd részesévé a mennyek­ben ... — ... az örök boldogságnak. — ... az örök boldogságnak. — És adjál őnéki... — És adjál őnéki... — ... itt e földön örök nyugal­mat, ámen. Surranva repül egy sárga ma­dár, a kislány utánakapja a fejét. Riadtan az anyjára pillant: elfe­lejtette, mit keli, mondania. — Hol jár az eszed, ilyenkor is — néz rá megbántódva az anyja, s elismétli: — Itt e földön örök nyugalmat, ámen. — Itt e földön örök nyugalmat, ámen... Nehezet sóhajt az anyja. A már vány lapra térdel, és egy ág­darabbal kezdi fellazítani a földet a síron. Figyelmesen átnézi a ne­felejcs tömött bokrait, kihúzgálja a kelő gyamot. A kislány arrafelé tekinget, amerre a sárga madár repült. Em­lékszik melyik fára repült, de hiába nézi, nem látja a fán a sárga madarat. — Gyere csak — szól rá az anyja. A sírkő mögött, a földbe ágyaz­va literes forma befőttes üveg s egy bádogdoboz. Az elszáradt csokrokat kidobja belőlük az asszony, és a maradék vizet a ne felejcsre löttyenti. — Ebbe én, ebbe én! — fogja a kislány a konzerves dobozt, és sza­lad az anyja előtt, tudja már az utat a csaphoz De fölfordítja közben a dobozt, rozsdabarna lé csurran ki az aljáról. Nézi a fehér harisnyán szétte­rülő barna foltokat a kislány. Ré­mülten les föl az anyjára. — Te! Agyonütlek!... — Kese­rű, hirtelen indulattal nyakon le- gyinti az anyja. — Nem tudsz te vigyázni? ... Vesd le rögtön. Lehúzza a kislány lábáról a rozsdafoltos harisnyát. Sokáig mos­sa a csapnál, a hideg vízben. — Mit s'zerencsétlenkedsz. Húzd le a másikat. A kislány lehúzza a másik ha­risnyát is. Mezítlábra csatolja föl a cipőt. Nem meri elkérni most már a bádogdoöozt az anyjától, hogy abban ő vigye a vizet. Lép­ked a nyomában, nézi a dobozt, de nem meri elkérni. Az anyja meglocsolja a virágot a síron, és még egyszer fordul. Megint kilocsol valamennyit, aztán visszaigazítja az edényeket a sírkő mögé, a földbe, és beléjük helyezi a két csokrot. Amikor minden rendben van, Táborul a sírkőre újra. Átremeg a testén a hangtalan sírás, valamit suttog közben, nem érteni. Sovány testét a hideg márványhoz szorít­ja, a válla megrándul, görcsös mozdulattal öleli magához a sír­követ. Mögötte áll a kislány, moccanás nélkül nézi. Valamennyi idő múlva közelebb sompolyog, irigyen furakodik a csípőjéhez szorítja a homlokát. Fölegyenesedik az anyja. Meg- törülgeti a szemét, s búcsúzóul még egyszer végigtekint a síron. Buícsu: Zsóka búgócsigái A műhely nagy volt, három ab­laka nyugatra, három ablaka ke­letre nézett. Valamikor a Hang­szergyárhoz tartozott, és orgona­sípokat intonáltak a falai között. De az nagyon régen volt. Amikor Zsóka megjelent az üzemben, ak­kor az emeleti műhely falából már egy vastag cső torkollt az udvarra, és émelyítő festékszagot árasztott áz összeszoruló háztetők közé. Zsóka akkoriban nem egé­szen értette a cső rendeltetését. Ha átment az udvaron, mindig megállt egy percre, hallgatta a monoton zúgást, és nézte, hogyan remeg a bádogzsalu a cső torká­ban. Olyan volt, mint egy pikke­lyes állat. Zsóka egy kicsit félt tőle. Később megbarátkozott az el­szívó berendezéssel. Amikor nyug­díjba ment a régi festőasszony, ő került a helyére. Délutánonként megvastagodott a levegőben a nit- rohígító gőze. kábító szagától el­nehezedtek Zsóka szempillái. Ilyenkor bekapcsolta a villany- motort, és élvezte, hogy az öblös cső mindent beszippant, még a pá­don heverő apróbb papírszeletké- ket is. Zsóka tavasz óta festett. Megta- nulta a ecsetkezelést, tudott bánni az apróka villanymotorral, ami szép lassan megforgatta a búgócsi- gákat a festék alatt, örült az új munkának, szerette a festékeket, az ecsetet, és a háztetők közé fe­szülő hatalmas műhelyt is. Egy­formán. apró örömök között teltek napjai. Október végén benyitott hozzá a részlegvezető. Állt egy kicsit a festőpad mellett, aztán Zsókához fordult: Mától kezdve túlórázik az egész részleg. Sok rendelést kaptunk ka­rácsonyra. Magának is itt kellene maradni. — Ma este még nem tudok, Centner elvtárs. Engem öt órakor várnak — mondta Zsóka és szösz­ke fejét oldalt fordítva a részleg- vezetőre nézett. — Akkor holnap estétől, jó? Zsókának elszorult a szíve, de nem merte mondani, hogy őt hol­nap este js várják. így hát bólin­tott, hogy jó, és szomorúan festett tovább. Zsókát ebben az időben már minden este várta valaki, és ide­gesen járkált a kapu előtt. ha Zsóka valamivel később jött. mint a többiek. De Zsóka ritkán ment később. Ha sok volt a mun­ka. dolgozott inkább ebédszünet­ben is, de öt óránál nem maradt tovább. Az első este nem is tűnt hosszú­nak. A megszaporodott munka le­kötötte a figyelmét. Festéket is kellett kevernie, és azt szerette, mert közben próbálgatni lehet a — No, eredj, eredj — mondja. Szeretné az anyja kezét fogni a kislány, de előre kell mennie a keskeny gyalogúton. Szótlanul lépkednek a sírkövek közt. A fordulónál belekapaszkodik az anyja kezébe. Félénken kérdezi: — Anyu... és mitől szoktak meghalni? Nem válaszol az anyja. — Mitől lehet meghalni? Anyu... — Betegségtől — felel az anyja. — Mástól nem lehet? Keresztet vet az asszony a ká­polnánál. — Mástól nem lehet meghal­ni?.. . Anyu... — Jól van már. Mindentől lehet. Az öregségtől is lehet. Eltűnődik ezen a kislány. Föl sem néz, úgy kérdezi: — És még... És még mitől?... De kiértek már a kőkapun, siet­ni kel] a megállóhoz. Épp most kanyarodik ki a temető sarka mö­gül a villamos. Megremeg a föld, sikoltanak a nehéz vaskerekek. Irtózattal nézi a kislány a köze­ledő villamost. Egy mozdulat, vagy annyi sem, csak a moccanó szán­dék — azután görcsösen kapaszko dik az anyjába, meleg testébe markol és följajdul. — Mi lelt? — szól rá indulattá] az anyja. De megretten egy kicsit, s lehajolva kérdi: — Ej. hát mi bajod ? ... Nem válaszol a kislány. Vézna kis testével erőszakosan bújik az anyjához. Összeállította: Rékasy Ildikó színeket. De a második este már elkedvetlenedett. Megállt az ablak mellett, és percekig bámulta a nedves háztetőket. Először csak a kapu elé kívánkozott, aztán a vá­rosba, de a gondolatai innen is tovább kísérték, az utóbbi időben megszokott. mámorító utakon. Szomorúan ült vissza a pádhoz. Megpróbálta felújítani a régi já­tékát. Húzott egy csíkot az ecset­tel, és a téli égre gondolt, fagyra, befagyott tavakra, az alsó mű­helyre, ahol söpörgetett a gépek körül, a gyárvárosba vezető hosz. szú útra, autóbuszokra, Hermann úrra. aki nappal egy élelmiszer- raktárba dolgozott, este pedig pi­ros rajzlapokra kék lovakat fes­tett. Zsóka ezen mosolygott égy kicsit, aztán fogta a másik ecsetet, és belemártotta a sárga festékbe. Az aranyló cseppektől megduzzadt ecsetet rányomta a csillogó búgó­csigára, és a körbeszaladó csík nyomában elindultak a gondolatai is. — Kislány korában egyszer vi­rágot szedett. Letört egy naprafor­gót, mert az volt a legnagyobb vi­rág a mezőn. A szárából valami ragadós nedv szivárgott, mire ha­zaért. megfeketedett tőle a keze. Az édesanyja azt mondta, hogy gyanta, és azt is hozzátette, hogy a tolvajok mind gyantás kezűek. De Zsóka utána se gondolt arra, hogy úgy lopta a napraforgót. Vázába tette, és örült neki. Aztán eszébe jutottak az asztalosok, mert amikor az üzembe került, az asz­talosok mellett dolgozott először. Kosárba merte a gyaluforgácsot, és levitte a pincébe. Nem volt ott so­káig. A művezető azt mondta, hogy az asztalosoknál nagy a por, és a gépek veszélyesek. Áthelyez­ték egy másik műhelybe. Ott nem volt por, de estig maszatos lett az arca az olajtól, mert ott meg akármihez ért, minden olajos volt. Amikor elolvadt a hó, ebédszünet­ben ő is kiült a lépcsőre sütkérez­ni. Ott hallotta meg, hogy a felső műhelyből elmegy a festőasszony. Egész pontosan emlékezett a mű­vezető meghökkent arcára. Na­gyon csodálkozott, amikor arra kérte, hogy engedjék a festőasz­szony helyére. Meg kellett monda­ni azt is. hogy szeikrényt akar ven­ni, világoszöld. sárga oldalú kony­haszekrényt. A piros szín festésénél nem jutott eszébe semmi, így a festéken kez­dett tűnődni. Amikor a felső mű­helybe került, azt mondta a rész­legvezető, hogy a piros a legne­hezebb szín. Az első két napban csak piros csíkokat festett a csi­gákra, .aztán lemosta róluk spiri­tusszal, és újra kezdte az egészet. Esténként olyan szaga volt a kezé­nek. mint .egy vegyigyárnak. Mire megfestette a harmadik csigát, már elakadtak a gondola­tai. Fárasztotta a régi játék,, nem tudott örülni sem az emlékeinek, sem a festékek színének, pedig szerette őket. Szomorúan az ab­lakra meredt, távoli fények után kutatott a szemével, de az esti ködön, háztetők és telefondrótok labirintusán át. csak valami tá­voli derengés szűrődött be a mű­helybe. A felborzolódott ecseteket kedvetlenül feszítette a csigák há­tának, és nem törődött vele, ha megszálkásodott a festés. Piros, sárga, kék csíkok tekeregtek előt­te akár a kígyók, és a színes vo­nalak visszatértek önmagukba, éppen úgy, mint a gondolatai. Az egyik csigából kilógott az orsó. Zsóka nekitámasztotta a pad­nak, és beljebb nyomta. A csiga megperdült, és gyenge mutáló hangon megszólaltak a sípok. Egy pillanatig nézte a testetlenül tán­torgó csigát, aztán hirtelen elkap­ta a nyelét, és jó erősen meghaj­totta. A búgó hang lassan felemel­kedett a pad fölé, körbejárta a ha­talmas fehér falakat, aztán betöl­tötte az egész műhelyt. Zsóka minden rezdülését figyelte a csigá­nak, és arra gondolt, hogy a gyer­mekek éppen ilyen kimeredt szemmel nézik majd, mint ő, csak azok örülnek neki. A gyermekek­nek ez álmokat hozó varázslatos játék, neki pedig munkadarab, amiből naponta meg kell festeni kétszáz darabot. Aztán arra is gondolt, hogy a gyermekek nem tudják, hogy ő esténként mennyit szomorkodik a csigák felett, és azt sem tudják, hogy ki festi rá­juk a színeket. Amikor újra tántorogni kezdett a csiga, elkapta a nyakánál', s a2 ölébe fogtai. Sokáig tűnődött felet­te, aztán hirtelen felderült az ar­ca Előkereste a legfinomabb ecse­tet, és piros festékbe mártotta. Megfordította a csigát és a síptárcsa fölé 'félkörben, szép egyenletes betűkkel odaírta, hogy Zsóka. Ezen az estén nem nézett töb­bet az ablakra. Szép egyenletes csíkokat húzott az ecsettel, és ha valahol megszálkásodott a festés, azonnal kijavította Országh Lili; Labirintus

Next

/
Thumbnails
Contents