Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. ÁPRILIS 9. I Arcképvázlat I A képviselő tekintélye — Nem akarok senkit megbántani, még kevésbé lejáratni. Ne kívánja tőlem, hogy elmondjam, a megértés, a jó indulat hiánya miatt, milyen esetekben volt majdnem sikertelen képviselői közbenjárásom. Annál is inkább, mert azért nem ez a jellemző. Nem faggattam. Hiábavaló is lett volna. Legény Belőné szerény, szűkszavú, de határozott asszony. Olyan, akit el sem tudok képzelni ingerültnek, hangos vitatkozónak, erélyes kardoskodó- nak. A Parlament folyosó ján és a képviselői csoport ülésén gyakran találkoztunk. Sohasem beszélt csak a társalgás kedvéért, csak azért, hogy mondjon valamit/ Ügy tűnt. hogy a képviselőtársai között is zárkózott, visszahúzódó. — Felületes benyomások alapján ítél meg — tiltakozott nevetve. — Nem vagyok som félénk, sem zárkózott. Való igaz., hogy bőbeszédű sem. Legfeljebb családi körben. Este; amikor mindannyian hazaérünk, líi éves Marianna lányom és a férjem, egymás szavába vágva mondjuk a magunkét. Mindannyian úgy érezzük, hogy ki kell beszélni azt a napot. Lányom rengeteget ti^d kérdezni. Különösen egy-egy parlamenti ülés után. Nem nézi a tévében az országgyűlési tudósítást, azt mondja, jobban szereti, ha én mesélek. Ö legalább olyan izgatottan készül ezekre az eseményekre, mint én. Meglep sokszor, hogy'menynyire érdeklődő és fogékony. Nemcsak ö, egyáltalán, a mai kamaszok. Ennyi idős korára ő már egy éve asszony volt. A háztartáson kívül máshoz nemigen értett. .,Ez okozta a kiszolgáltatottságomat, tanácstalanságomat tíz évvel később, amikor az első férjem szivtrombózisban meghalt.” Amint kimondta rögtön meg is bánta. „A magánéletemről ne kérdezzen és ne írjon.” Annak, hogy mégis megteszem, egy oka van, azon túl, hogy hozzátartozik az életéhez: első férje elvesztése sorsfordulót jelentett. Ki kellett lépni a házból, hogy eltarthassa az ötéves lányát. Lehet, hogy később, másképp, kerülő nélkül is bekerült volna egy munkásközösségbe. Lehet, hogy akkor is beiratkozik a középiskola levelező tagozatára. csak az nem valószínű, hogy a zsákolástól kimerültén veszi kezébe esténként a tankönyvet. — „Nemcsak zsákoltam, havi 1800 forintért három évig mindent csináltam, amit rám bíztak a termelő- szövetkezetben. Rettenetesen belefáradtam. Könnyebb munka után néztem, és 30 évesen megint újból kezdtem. Betanított munkás lettem Jászberényben, a Hűtőgépgyárban egy szerelősornál. Hét esztendőn át álltam naponta nyolc órát a gép mellett. Fél évig Jászberényben, azután itthon, Jászárokszálláson, a Hűtőgépgyár új gyáregységében. Közben azért nem mindennapi dolog történt. Alig több mint egy éve volt gyári munkás, amikor képviselőnek választotta tíz jászsági község 35 ezer lakója. Rá jellemző módon nem saját érdemének, hanem csodának tartja. „Semmi különöset nem csináltam. Nem volt közéleti tisztségem, megbízatásom. Csak dolgoztam. A munkámat igyekeztem tőlem telhető legjobban elvégezni.” Már nyolc éve országgyűlési képviselő és ma sem szégyenli bevallani, hogy amikor megválasztották, fogalma sem volt, hogy mit kell majd tennie. Tele volt kétségekkel: hogyan lesz képes képviselni választóit, ha maga sincs tisztában sok mindennel? Nem ismeri az államapparátus felépítéséit, szervezetét, a döntéshozatal mechanizmusát. „A mély vízbe ugrottam, s tisztában voltam azzal, hogy nem tudok úszni, de meg kell tanulni. Nem magam miatt, hanem 35 ezer emberért, akiknek nem' mindegy, hogy képviselőjük tétován tapogatózva, vagy magabiztosan mozog a közéletben. Ami a magabiztosságot illeti, még mindig...” Jobb, ha nem fejezi be a mondatot. Túl sok szerénység szorult bele. Holott, már a választást követő évben határozott fellépésének köze volt ahhoz, hogy befejeződött a KPM megyei igazgatósága és a vizügyi igazgatóság esztendőkig tartó híd- vitája. És végre a keskeny, élesen kanyarodó, minden áradáskor víz alá kerülő Szarvágy-hidat . újjáépítették. Tavaly a képviselőnő kérésére a Posíta debreceni vezérigazgatója személyesen győződött meg arról, hogy valóban rozoga és majdnem életveszélyes a jászárokszállási posta épülete, hogy valóban elhamarkodott döntés volt. az 1978-ra tervezett újjáépítést, takarékossági megfontolásokból elhalasztani. Már lebontották a régit, alapozzák az újat. Képviselői tekintélyen múlott? Tiltakozott: „Ez így túlzás. De biztos vagyok abban, ha a képviselők a választóikhoz a jogos, megalapozott, reális kérését, igényeit tolmácsolják, ezek érdekében vállalják csak a közbenjárást, akkor az illetékesek — legyenek azok miniszteri, vezérigazgatói, vagy bármilyen felelősség- teljes poszton — nem utasítják vissza a meghívást, nem térnek ki a személyes találkozás elől. komolyan és érdemben keresik a tehetséges megoldásokat. Az ellenkezőjét ritkán tapasztaltam. Képviselői tekintélyről ilyen értelemben tehet beszélni. Előfordul, hogy olykor a választók is félreértik ezt a tekintélyt, s úgy gondolják. hogy a képviselő segítségével jogtalan előnyökhöz, protekcióhoz is juthatnak. Mi több, volt aki azt gondolta, hogy mivel hűtő- gépgyári dolgozó vagyok, még azt is el lehet várni tőlem, hogy küldjék egy hűtőgépet.” A képviselőnő szélsőséges esetet említett, amit azonban könnyelműség lenne teljesen figyelmen kívül hagyni. Nem több igaz, mint egy apró jelzés arra, hogy a választókkkal is sokkal gyakrabban szót kellene váltani arról, hogy az ország legfőbb, demokratikus törvényhozó testületébe választott képviselőjüktől mit várnak. mit várhatnak. — Igyekszem minden alkalmat felhasználni a találkozásra. Elmegyek évente a falugyűlésekre, és elmennék minden tanácsülésre, ha nem egy napon tartanák, egyszerire több helyen is. Tudják, hogy hol lakom, hol dolgozom, bármikor felkereshetnek, írhatnak, telefonálhatnak — sorolta a képviselőnő. Ennek ellenére azt hiszem nem tévedtem, amikor úgy éreztem, szívesen találkozom gyakrabban a 10 község lakóival. Kovács Katalin Faragott ivókürtöket és dísztülköket készít a Kunhegyesen élő Lengyel Andor. E szép mesterséget a hortobágyi pásztoroktól tanulta. A faragott kürtök alapanyagát adó szürkemagyar szarvasmarhából már kevés él hazánkban, így alapanyaghoz jutni nem könnyű. Talán ezért is művelik olyan kevesen ezt a nagy kézügyességet és képzelőerőt igénylő műfajt Tavaszi vizeken Tobzódik a tavasz a Tisza, a Körös, a Berettyó, a Zagyva s temérdek kisebb-na- gyobb holtáguk hullámterében. A gátak oldalára itt-ott kihelyezték kaptáraikat a legfrissebb méhészek": ,az ártéri fák barkáin, virágain dolgoznak a „mézelő respub- licanusok”, . ahogy a Tisza- roffon hosszabban időző, a XVIII—XIX. század fordulóján élt jeles költő, Vitko- vics Mihály, nevezte a méhe- ket. Vitkovics Mihállyal persze máris a roffi Tisza-par- ton vagyunk, amelyről kissé szentimentális regényében így írt a költő: „Itt láttuk, a Nap mint ereszkedik le pompa közt egünkről. Itt ért az estve, Leülénk a partjára. Az estvéli szél ránk hord- tg a réti s a szigeti szagot. Lábunk alatt kis habzással folyt a Tisza: túl ezen a nagy parti fákon zengett a madárszó. Istenem! Be szépek a te munkáid a természetben.” Vitkovics persze nemcsak a természet szépségét örökí- tefte meg: néprajzi pontossággal írta le a korabeli tiszai halászat szerszámait, fogásait; mellesleg két itce bort fizetett a halászlegényeknek, hogy öt is elvigyék halászni. Áradnak a folyók, a Tisza is hatalmas fatörzseket, ágakat, itt-ott egész, kis úszó szigeteket visz a hátán, s a szél korbácsolta víz hullámain a szálfák, a gally-szigetek veszedelmesen süllyednek, emelkednek — vágtatnak. Hinné az ember: nincs lélek, aki ilyen vízre kimerészkedne. Holott a Mahart szolnoki ügynökségének hajói járják a folyót Tiszalje- szitől Szentesig, és Tokajtól Szolnokig — hozzák a sódert, a követ a hatalmas uszályok. De a halászok sem töltik tétlenül a napokat. A füredi híd lábánál, a poroszlói oldalon utolsó napjait morzsolgatja a környék messze földön nevezetes j,csárdája”, a Fehér Amur. A Tisza II. duzzasztóművé nyomán tartósan megáradt víz kikezdte az öreg falakat; aggodalomra persze semmi dk, pár méterre a régi épülettől, biztonságos magaslaton épül az úi csárda, amelynek fogadószobái is lesznek. A füredi és a poroszlói halászok munkájúk végeztével azért egyelőre még a régi csárda csöndes öbleiben kötnek ki... A tiszafüredi Nagy testvérek élete egy darabja az ősi foglalkozás történetének. Apjuk, nagyapjuk s annak az apja is füredi halász volt; a leszármazott hét tesvérböl- hat fiú, s csak egy nem lett közülük halász. Nagy Zsig- mond és Nagy Imre (utóbbi nyugdíjas] már túl a napi varsaszedésen, rakáson, arról beszél a csárdaasztal mellett, hogy... — Megváltozott a világ ezen a környéken. Mert, nézze csak, hal ugye, van a vízben most is, egyik-másik fajta ugyan kevesebb, de van helyettük amur meg busa. De a duzzasztás óta újra kellett tanulni a Tiszát. Máshol vannak a gödrök, a pad- malyok, a szakadások — másképp viselkednek á-halak. Szóval, ezt ki kellett tanulni. A leckét „megcsinálták”'a füredi halászok: a zavaros, áradó folyóból is kiszedik a zsákmányt, öt mázsán felül van néha a napi „termés”. És ez mind — ma már szinte ritkaságszámba menő tiszta ízű — folyami halból. Dacára a szeszélyes vízjárásnak, a bomló-szakadó folyópartnak. A poroszlói halászok (akik ugyanahhoz a halászati szövetkezethez tartoznak, mint a fürediek) másképp vélekednek. Nekik a lakóhelyük alá ment a Tisza, némelyik halász — ezt persze a fürediek mondják — az udvarán lévő ganédomb tetejéről is látja, mi van a „versében”. Milyen hát ez a víz, a Tisza mostanában? Nagy Zsig- mond és Nagy Imre arról a negyven kilón felül; harcsáról beszél, amit hálóval fogtak egy pár évvel ezelőtt. „Megadta magát, lusta, öreg dög volt. A 10—15 kilósak, azok sokkal virgoncabbak.” Nagy Imre „legendáriumában” fölbukkan a mostanában sokat használt szó is: „vízszennyezés”. — Panaszkodni a hülyék szoktak, meg akiknek nincs munkájuk. Tízegynéhány évvel ezelőtt se adtam fel, amikor a Sajón, a Bodrogon jött az a sok mocsok. Képzelj,e csak el: tele voltak a versék hallal, éltek a halak mind, de már büdösek voltak A versékről is lógtak a mocskos kölöncök. Pár hét múlva meg akár mind a száz versét végigjárhattam; egy árva keszeg nem volt azokban. Látja; most pedig megint jóízű á tiszai hal. (Mindamellett az „élő” Tisza halászai évődve figyelmeztetnek — ne együnk a poroszlói „iszapbúvárok” zsákmányából/ Ezt persze viccnek szánják: ma már élő víz mossa Poroszló gátjait is.) Kisköre csendes. Duzzad a víz magától is — a zsilipek a legfelső állásban vannak. Az innen nyíló Nagykunsági főcsatorna gátján viszont hosszú sorban merengenek a horgászok; hol az eget, hol a szelet, hol a vizet kémlelve. Törpeharcsa még csak-csak akad, bár többnyire a pár centis példányokból, de a „nemes vad” elkerüli a horgokat. A Kisújszállásról idevonatozó, vakációzó diákgyerek, Nagy Róbert hatalmasan bevág az egyik bottal, majd miután „kifárasztja” arasznyi zsákmányát, rezig- náltan közli: — Ez is sügér; mégpedig a nemes, a védett fajtából való. Na, menj szépen visz- sza! Sebaj! Bár fúj a szél, a nap süt, a horgászok pedig ráérnek. Nagy Robinak is van ideje merengeni: — Édesapám csónakja van a tározótavon, tavaly nyáron azzal jártunk horgászni. Süllőt fogtunk, meg pontyot és 50—60 dekás dévéreket. Tavaly fogtam a rekordomat is: egy négy kilónál nehezebb pontyot. Nagy Robi segítségével nem nehéz nyári képeket álmodni. Az abádszalóki öböl vizét vitorlások, szélvitorlások hasítják, s a víz kékje a horizonttal ér véget. A halászokon, horgászokon, hajósokon kívül természetesen sok szakember is figyeli: ugyan mit lehet ebben az évben az öreg Tiszától várni. Kis András, a tiszafüredi Háziipari Szövetkezet elnökhelyettese is a gazdasági szakember szemüvegével nézi a vizet. — A vesszőfonó szakma a létét köszönheti a Tiszának. A mi szövetkezetünk fűzvesz- szőből készült bútorokat gyárt — tőkés exportra. A gyártáshoz szükséges vastagabb fűzbotokat mindig is a Tisza árteréről termeltük „le”. Jó órában legyen mondva, a vázhoz, lábhoz való „sticniki” bőséggel teremnek az ártéren. A szövetkezet bemutatótermében metamorfózis tanúja lehet a figyelmes látogató. Rögtön a bejárat mellett egy hántolatlan vesszőkből összerótt varsát állítottak fel — a terem, végén pedig a formatervezett fűzbútorokat lehet megcsodálni. Mindez persze már nem a Tisza „trükkje” — hanem a folyó mellett élő ember gondolkodását, ügyességét, tehetségét dicséri. Lehet, hogy a helyi legendákhoz tartozik: Tiszasülyön a kocsmáros nem szolgált ki egy embert, azért, mert csúnyán káromolta a folyót. Az viszont nem legenda, hogy a Szolnok megyében élő emberek, egyszersmind „vizesemberek” is. A hajdan vízjárta Jászság falvaiban (Jászárokszálláson, Jászfényszarun, stb.) homokbányákat, kavicsbányákat, válykosgödröket varázsolnak tóvá — rendszerint közfel-, kiáltással vállalják a munkát Cibakházán, amely a vízszabályozás után távol került az élő Tiszától, gondozzák, vigyázták a Holt- Tiszát; már a nyári idényre készülnek. Tiszaderzs és** Tiszaszőlős között, a cserőközi holtág vizén és rendkívüli szépségű partjain nyugodtan fészkelhetnek a ritka, védett madarak — a környékbeli gyerekek is tudják, hogy vigyázni kell rájuk. De ezek a vizek nemcsak jelenünket, hanem történelmünket is jelentik. Tudva, vagy öntudatlanul ezért szeretjük őket. Szolnok város létét, központi funkcióját köszönheti a Tiszának, a Zagyvának. (Más kérdés, hogy a megyeszékhely lakói látványosabban is kifejezésre juttathatnák tiszteletüket — a hétköznapokon is.) Ti- szavárkonyban, ha a vízre néz az ember, egyúttal megkoszorúzza Dózsa lázadóinak emlékét, s a tanárét, aki itt kelt át a folyón Nagykőrösre menvén, s akit úgy neveztek; Arany János. Sodorják a tavalyi nádat, kidőlt fát a folyók, s megpezsdültek az állóvizek: a kunkápolnási mocsarakban a fejesugrást próbálgatják a békák az avas gyékény szigeteiről elrugaszkodva, a tenyérnyi horgásztavak partján jó fogásra várnak a természet „csendes őrültjei”. Egyszóval; tavasz van a vizeken. .. Vágner János
