Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
1983. ÁPRILIS 23. Irodalom* művészet Tetthely Kuruc vitéz felpörkölt faluban, a Balaton partján Huh István; Variáció a Carmina Buránára Iszik a kőműves Iszik az apu Iszik az ács Iszik az anyu iszik a földműves Iszik az utca Iszik a kovács Iszik, a falu Iszik a bakter Iszik a költő Iszik a portás Iszik az iró Iszik a sakter Iszik a vádlott Iszik a postás Iszik, a bíró Iszik a Józsi Iszik az após Iszik a Fercsi Iszik a veje Iszik a Tercsi Iszik a város Iszik a Rózsi Iszik a megye Iszik a sofőr Iszik, az őrnagy Iszik a zsonglőr Iszik a baka Iszik a lusta Iszik a nemzet Iszik a szorgos Iszik a haza Iszik a beteg Iszik, az angol Iszik az orvos Iszik a porosz Iszik a gulyás Iszik az USA Iszik a pásztor Iszik az orosz Iszik a csuhás Iszik a brazil Iszik a kántor Iszik a skót AT J K T LÁ T ÉRÁI A A V Ó NGE TSZ LP AL Tiszai Lajos: Tukuz Balázs dinnyéi Macin; éges-régen, amikor még legénykurjantásnyira voltak egymáshoz a tanyák, minden pusztán élt egy mesélő ember, aki a rőzseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámitgatta a szájtáti tanyasiakat. A nagymondó emberek maguk is hitték történeteiket, szemtanúskodtak: esküdöztek igazukra. Híres, tekintélyes emberek voltak a mesélők egytől-egyig. Megmentették Kossuth apánk életét, ismerték Szubuly Márit, pucolták a rettegett betyár, Guza Miska lovát, citeráztak a királynak, elcsábították a legszebb hercegnőt; hol a császári kapitányok barátai voltak, hol meg a kuruc generálisoké. A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a- legkülönb nagymondó. Erről már az első barát- kozásnál meggyőződhetett bárki, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett; Tukuz Balázs törpe- birtokos — dörögte, ha valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. Igaz, a „birtok” csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tízegynéhány nekirugaszkodással széltében-hosszában átugorhatta, dehát „van” volt ez mégis, és lehetett azzal is dicsekedni, hogy csak azért nem fizet százszámra arany- koronáadót a királynak , mert még azok eszén is túljárt. Téltől tavaszig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár aztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak ök- lömnyi ecetnekvalót termett a birtok. A tanyasiak mosolyogták, amúgy keservesen, de volt, aki megeresztette a kérdést: — Milyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés? — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron, és csak azután folytatta: — Hát az idén nem ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szorul. Víz volt elég a csordakútban, megfőtt a kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni: hús az is, jobb a semminél. A nyár mindig szép volt, mert igazi birtokosnak érezte magát, de amikor hóval szaladt az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszár- tanyát, a birtokot. Könnyen ment a hurcol'kodás: a gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a téli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával vagy venyigével és egy percre sem szüntette mondókáját. Ünnep volt az öreg a tanyán, mert amikor beszorult az ökröktől a szegény ember, nem tudott mást csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatósága bőven: négy asszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy fél tucatot: húszan-harmincan mindig csüngtünk az öregen. Évek évekre múltak. Születtünk, haltunk, és az öreg is olyan vén volt már, mint a Beke Pál halma, amikor egyszer azt újságolta, hogy üzent a fia Amerikából. Ezen mindenki eltátotta a száját, úgy tudtuk, magányos, mint kóró a pusztán. Hitetlenkedtünk, de ő csak erös- ködött, hogy majd meglátjuk, mi mindent küld neki egyszer a gyerek, és akkor majd nekünk is ad a sok jóból. Csak ki kell várni, amíg ideér a kocsi, mert az az ország jóval túl van még Szögeden is. Csak várjatok, pernahajderek, várjatok — mondogatta. Nyolcan- tízen mindig csörgő nyállal hallgattuk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt, meg az édeskörtéről, ami olyanforma, mint a szamárkenyér, csak sokkal finomabb. Egyszer, jó december derekán, egy havas reggel ökrösfogatok vitték a búzát a városba. Az öreg fel- kéredzkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Körülugráltuk, a vénember meg csak nevetett: — Bírjátok mán ki holnapig, a fene üssön meg benneteket. Akkor örüljetek . .. A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki sem tudta, hova tűnt. Közben megjött a hó, három napig dühöngött az idő, és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat, és csak annyit mondott: — Megjött a csomag! — ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyemcukor, medveszíj, lekvár, még narancs is. Egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg meg csak nevetett, sokat sejtetően, fölényesen: — Mit marakodtok lesz még több is, hozok még többet is, csak most nem bírtam. Nem bírta a göthös vállam. Habzsoltuk, majszoltuk a cukrot. Jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg respektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember csak bólogatott, magyarázott, hogy milyen a fia háza, mert látta róla a fotográfiát, meg hogy hány hold földje van a gyereknek, hány száz tehene, és milyen nagy görögdinnyék teremnek ott. Persze abból a magból, amit ő küldött a tengerentúlra! Hajnalnak indult a nap, amikor szétszéledt a bámész gyülekezet. Akkorra a zsák is kiürült, a négyeskonyha is kihűlt. Az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagykabátot, és olyan elégedettnek látszott, mintha megnőlek volna a dinnyéi a nyáron. Reggel valaki rugdosni kezdte a zsalut. Kicsődültünk a hideg kőre, ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak: — Na, szedje a motyóját, vén lókötő — mordultak rá Balázs bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját és oda- állt a puskások közé. — Mehetünk, törzsőrmester úr. Megindult a találgatás. Senki sem tudta, mit csinált. Voltak, akik azt mondták, a fia miatt vitték el, mert kém, mások viszont kétségbevonták. hogy amerikás gyereke lenne. Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, hogy csak tanúskodni vitték valamiért, megtette a vallomást, és hintón hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba, mert különben jobban is megütötte volna magát. Ennyit mondott, többet semmit. Pedig körülkaptuk, vártuk a cukrot, vagy hogy legalább mondja meg, mikor hozza a csomag másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette, mert csak végighordta rajtunk nagy szürke tekintetét és lefeküdt. Álmában jajgatott, nyöszörgött, segítségért kiabált, és éppen felakar- fuk költeni, hogy megkérdezzük, mi baja, amikor megint rugdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Ide figyeljenek, aki befogadja ezt a vén tolvajt a konyhájába, már hurcolkodhat is, ki a hóra! Ez a parancs! Értik?! Néhányan szép szóval szabadkoztak. hogy éjnek idején hová menne az öreg, megfagy odakint ... Balázs bácsi legyintett: — Ne ajnározzatok folyvást, ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Van nekem házam, lehetek ott. — Nincs takarója. Balázs sógor! Hogy marad meg a hóban? — Megfagy! — szánakoztak rajta az asz- szonyok. Az öreg huncutul nevetett: — Hál a csomag! Van abban lópokróc is, nem is egy! Ott van, otthon a házban. Azt már hazavittem. kukástanyán már megint hinni kezdték a gazdag gyereket, amikor másnap a kerülő újságolta. hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a birtokán, a szárkúpban. összeállította: Rékasy Ildikó Képeinket Román György müveiből válogattuk
