Szolnok Megyei Néplap, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

Irodalom* művészet 9 1983. ÁPRILIS 16. G. Szabó Lászió: Három haiku Esti szürkület Mint malom örli duruzsolva az alkony éjjé a napot Nagykörút Kék buszok úsznak cápák a város kénköves tengerében New Yorki anzix Szegyig a szemétben darvadozom itt fejbúbig az égben Veress Miklós: Madárhalál Vergődött még a tenyeremben, félig lehuny a kis szemét meg-megrámdult - hogy tehetetlen - a karmaiban még a lét élet és haléd közti görcsben aztán hirtelen elcsit/dt oly váratlan s annyira bölcsen mint aki érti mi a múlt és az a semmi is miért van : f tdilo kJ ás után nyugalom és hogy miért csak. belül sírtam annak okát én sem tudom csupán azt hogy a tenyeremben éppen a halált ringatom és azért csak hogy egyszer engem ringasson így a fájdalom Tandori Dezső: Folyóöböl Korán kiritkuló gesztenyefákra látni az ablakunkból, és a túlsó part szálloda ablaksor villogása jóvoltából a látvány nem utolsó, úgy gondoljuk mégis mindegyre: kár a korán tűnő lombért, s a hirtelen távlat nem kárpótol a megszokottabb várhatóságért, ami nincs velem elég időt, és képei kikopnak, őszt vernek át nyári bőségeken; persze, a váratlan fény hídja mintha vinné a szemlélőt valahova, ahogy próbára nem téve, az inda nem tanúsítja soha, micsoda teher bírására van alakítva: emlékszem az indákra a falon még egy-egy gyerekkori nyárilakból, augusztusi nyarakra, apadón, de már nem a szorongásokra akkor, azt a sok félelmet már nem tudom, csak szótári, könyvtári cím szerint, besoroltatnak, hogy foghíjtalan legyen, ami ritkulni kezd megint, és ha nézem, már nem egész-magam; s az intés önmagára rádegyint. Az a két ünnep közti éjszaka baljósán kez­dődött. Fényes nappal elszürkült az ég. köd szállott alá. Hamarabb bealkonyult. mint máskor. A facánkaka- sók már délután rikoltoztak az erdő felé való íuttukban. Volt okuk rá, hogy siessenek éji szál­lásukra. Lámpagyújtáskor a szél azonnal támadt, s viharos erővel. Keresztülhúzott a házon, és kísér­tetiesen himbálta a karácsonyfán árválkodó díszeket, cukrokat. Ta­nyám ablakának redőnyei az észa­ki oldalon' hideglelősen rázkódtak. Jól befütöttem alkonyaikor: a szárízik kévék parazsán egy rő- zseköteget is elégettem, de a bú­bos nem győzött annyi meleget adni, amennyit el ne itékozo|lt az ablak rései közt garázdálkodó szól. Én azelőtt sose féltem a halál­tól. Most jutott eszembe először, s tudatosult is elmémben azonnal, hogy mi, emberek halandók va­gyunk. Én is: bármikor, bármely pillanatban... E szorongásban hall­gatni a zörgést, a süvöltést, a szél tutulását a kéményben, na­gyon rossz érzés volt. Be akartam hívni a macskámat, de most nem topogott az ajtó elölt. Nyomát sem láttam a sekély porhóban. Hív­tam, nem jött. A kutyát is hív­tam, az sem jött hozzám közel, mint máskor, hogy egy jó csontért pilizzen. Orrát a vak éjszakába fúrva vonyítolt. Sohasem csinálta ezt azelőtt. Nagyra nőtt bennem az eliia- gyatotiság. A viharrá erősödött szélben cserepek zörögtek a fejem fölött. Hossz sejteseim elűzésére felhajtottam egy kisüstit: nem a paünkáspohárbol, hanem a boros- oot. De hetykesegemel, „sose volt meg úgy, hogy ne legyen vala­hogy", lepte, caíalolta az orkán, míg le nem bunkózolt az ital. Kel csuklás közt nagy erővel beleíúj- lam a lámpa rostélyába. Fejem el­nehezült. Végre újból a régi illú­zióban hintáztam, s ezúttal ágyas­tul: sosem volt még úgy, hogy valahogy ne legyen. * ♦ * Ebben a házban harmadéve meghalt egy hozzám hasonkorú öreglegény. Valaki álmában vágta el a torkát. Nemelyek szerint a pénzéért mások szerint azért, mert elszeretett egy asszonyt. De ez csak szóbeszed weit. A tanyaiak nem adtak támpontot a nyomo­zásnak. A vállukat vonogatták: ők, úgymond, nem tudnak semmit. A gyilkos személye ismeretlen ma­radt. Énrólam lerílt, hogy nincs kuporitott penzem. Vigyáztam ar­ra, hogy senki asszonyai el ne sze­ressem. Ezt tudták. És azt Is tud­ták, hogy éjjel-nappal nyitva az ajtóm. Ezért aztán majdnem meg­állóit bennem az ütő, amikor arra ebredtem, hogy valaki rázza a vál­tam és szemem vakítja elemes lámpájával. A hirtelen józanodás rettenetében ültem fel, arcomra terített kézzel. „Szerkesztő úr!”, hallottam egy ismerős női han­got. Aztán még egyszer: „Ébred­jen, szerkesztő úr!” A váratlan vendég volt a legközelebbi szom­szédom. Éppen egy kilométerre laktunk egymástól. Ez a szorgos­dolgos öreglány — inkább köze­lebb a hetvenhez, mint a hatvan­hoz — nem tudni miért, pártában maradt. Az idő elszállott fölötte, csak a fiatalkori becenevét hagy­ta meg. Ebbe is beletörődött. Ta­lán még rosszalta volna is, ha nem úgy szólítják, hogy Birike. Kikászolódtam az ágyból, lám­pát gyújtottam. Félhárom volt. Búikét meg sem kellett kérdez­nem, miért jött, mert belerogyott a székbe. Ez a lány-asszony, vagy asszony-lány tavasszal még úgy kapált a teesz szőlőjében, hogy a férfiak sem különbül. Most leló- got.t a karja. Kicsomóztam, s le­vettem fejkendőjét. Haja csapzot- tan lógott, összecsomózta valami hideg verejték, ami arcának árkai­ban is iénylétt. öklendezesbe me­nő köhögési rohamok rázták a testét. Ilyenkor a mellkasában is újra kezdődött valami szorítás fe­szítés, nyomás. Bal keze fájt. „Ez a reumától is lehet”, mondta, „a lenyelem meg olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák”. „Máskor is volt már ilyen?” „Nem, nem volt”. „Le kellene talán feküdnie”. „Ügy még rosszabb". De mikor a dívá­nyon takaróval, párnákkal megma- gasitol'tam a főaljat, segítségem­mel mégis átkuporodott. „Azonnal a kórházba viszem magát”. Meg­rázta a fejét. „Hát nem azért jött, hogy bevigyem?” Erre igent bó­lintott. „Hát akkor?” Eres kezét feltartotta, leengedte. „Tessék ki­nézni". Zám Tibor írása a Központi Sajtószol­gálat 1382. évi novella- és tárcapályá­zaton tárca kategóriában III. dijat nyert. Felrántottam a gumicsizmát, mentem. Az ég kitisztult, míg aludtam. A hideg szikrázású csil­lagok alatt egy tömbben állott a hideg: a kontinentális tél. Az ud­varon. a fasorban, ameddig eLlát- tam mindenütt összedermedt por­hó: buckásan, de inkább tarajo­sán. A harmadik lépés után szár­középig merültem benne. Tehetet­lenségemben szidtam, átkoztam, le is köptem ez.t a fogva tartó fehér­séget. Birike hol jobban lett. hol rosz- szabbul: izzadt és vacogott egy­szerre. Rátettem a dunnát, friss levegőt .engedtem be. de légszom­ja ettől sem szűnt. Kapkodta a le­vegőt, de közben köhögött is. „Szerkesztő úr. a létráról tán meg­látná, hogy jön-e Andriska?” „Hogy kerülne most ő ide?” „Ne­ki van kiadva a hóeke". Gyorsan elfordultam, hogy ne lássék rajtam, mennyire utálom Andriskát. Ez a fiú, isten tudja, hányadik gyermek volt egy olyan családban, ahol egyik szülő sem Zám Tibor: Hóban, hidegben volt ki négykerékre. Amikor már napszámba se kellettek sehova, meg a rendőrség .is nyaggatni kezdte őket tolvajlásaik miatt, va­lahova elhurcolkodtak. A legki­sebb fiú azonban itt felej'tődött. Birike találta meg a kicsi, maga­tehetetlen, csúszó-mászó ikorú fiúcskát. Etette, itatta, beszédre, ta­nította. iskolába járatta. Amikor a fiú traktoros lett a téeszben, összeszedte a cókmókját és elment. Azt se mondta, hogy papucs. Pe­dig Birike úgy szerette, mintha ö szülte volna. „Az én Andriskám így, az én Andriskám úgy...” A fiú egy idegen növel él együtt, akit Pestről toloncoltak ki. Facér férfiak, gyanús kupecfélék, kocs­matöltelékek járnak hozzá. Há­romszáz forint nála a taksa. And­riska örül neki, hogy a nője más­sal is. Ha van pénz, van dínom- dánom meg ihaj-csuhaj. Negyedszer kapaszkodtam fel a létrára. Már virradt, amikor vég­re meghallottam a traktor hang­ját: erőlködve, fel-felbődülve jött. A fényjeleimre fényszórója villog- tatásával válaszolt. „Jó hír — futottam be — jön. Jeleket is adott, erre tart!” Biri- kén nem Játszóit, hogy örül. Túl van a krízisen, gondoltam, mert nyugodtan feküdt. Egy pertlivel átkötött újságpapírba csomagolt valamit nyújtott felém: „Ez And­riskának az öröksége. Telik belőle egy taxira”. Ebben a világban kevés iskolát jártak az emberek: sokan csak a pénzt tudják megolvasni. A sze­mélyautót azonban így tisztelik: taxi. Tűnődve forgattam az impozáns csomagot. Elképzeltem Andriskát, hogyan feszít majd a „taxi”-ban, aminek ez az öregasszony gürcöl­te össze az árát... Átadjam, ne adjam, elküldjem egy árvaház­nak. szociális otthonnak, vagy le­tétbe helyezzem?... Arra lettem figyelmes, hogy Bi­liké nagyon haligát. Arca mész- fehér volt, szeme csukva, szája nyitva. Karját megemeltem. Élet­telenül hullott alá. Pulzusa nem volt. Hiába ráztam erősen, nem ébredt. A szája elé tartott tükröt nem párázta már be a lélek. Ak­kor átlósan összehajtott kendőjé­vel felkötöttem az állát. Kicsiny, munkától, kortól aszott testét tisz­ta lepedővel takartam le. A párol­gó dunnát és párnákat kiterítet­tem a tornácon. A hóeke széles sávban túrta szét a fasorban a havat, s az ud­varon is ment egy tiszteletkört, hogy kiáshassak a „taxi"-val, ha menni akarnék valahova. Andris­ka hanyag mozdulattal gyűrte zsbre a piros bankót: mintha öt- percenként kapna egyet. Indult volna is nyomban, mert — mint mondta — késésben van. Daj-daj volt náluk az este. s ő elszundí­tott egy kicsit Az elnök leharapja a fejét, ha megtudja... Felléptem hozzá, elfordítottam a slusszkul­csot. „Gyere be” — mondtam. „Muszáj?" „Érdekes, hogy be­gyere". A fiú lecövekelt a dívány előtt, húzódzkodott. Ö még sohase látott halottat. „Hát akkor most látsz”. Felhajtottam a lepedőt. „Nézd meg jól” — mondtam — ő csinált be­lőled embert. Nem rajta múlott, hogy csak... ilyennek sikerültél”. Visszahajtottam a -lepedőt. „Mi a szokás ilyenkor?” „Azt mástól kérdezd meg”. Nyújtottam a pertlivel átkötött csomagot. „Ve­gyél belőle egy taxit”. ­Amikor mohón tépni kezdte volna a papírt, megjegyeztem: „Neked most börtönszagod van, fiú”. Andriska meghúzta a derékszí­ját, a pénzt gondosan elrejtette a pufajkája alá. s kíváncsian né­zett rám. Igaz, hogy a múltkor megfogták a kukoricásban, de az rendezve van. Ö, mondta, most nem csinált semmit. „Tiszta sor...’ ,„Daj-dajoztál, késve indultál, cserben hagytad azokat, akiket rád bízott az elnök, és most itt van egy halott. A nevelő anyád. Tisz­ta sor. Ha ez nem minősül gon­datlanságból okozott emberüBés- nek. akkor te burokban születtél, Andriska”. ­a fiú topogott, töprengett, de nem sokáig. „Kinyírom, ha felje­lent” — mondta szenvtelenül Ez­után én kezdtem el töprengeni, to­pogni, le s fel sétálgatni. Tud­tam: Andriskától minden kitelik. Ezer és egy módon el tehet láb alól. Leüthet, leszúrhat, rám gyújthatja a tanyát. Vagy. hogy alibije legyen, társaságba megy, és egy másik akasztófaviaágot bérel fel a piszkos munkára. Nyom nem marad, tanú nem lesz. A becsületes tanyaiaknak jól fel­fogott érdekük, hogy tartsák a szájukat. És ha én hirtelen meg­halnék, ki nyerte azzal?... Az a harmadéve leszúrt öreglegény vagy Birike feltámadna talán?... Beleizzadtam a gondba. — Tízezer. — Nem vagyok kupec... And­riska. — Én meg nem Andriska va­gyok. És palimadár se vagyok. Mondja gyorsan, hogy mennyit akar... Szerkesztő úr. — Semennyit, András. — Kinyírom. — Az a fejedbe kerül. — Ne féltse maga az én feje­met. A sajátját inkább. — Ha áthozod a sublótot, a ká­védarálót, a sétáJós órát, meg a Házi áldásos fajvédőt... — ...meg a mozsarat, a csikó lábas tűzhelyet is hozom. A meny­asszonyom úgyis kidobná azt ások régi vacakot. — Hát akkor dűlőztünk, András. — Jó’ van. A motor felbőgött, meglódult. A hóeke, véletlenül, vagy a kor­mánynál ülő fenyegető szándékos­ságával, nem tudom: belekaszált portám díszébe, „ a fasor léckerí­tésébe. Andriska állotta a szavát, de nem okult. Részegen taxizgat a cafkájával, száguldo­zik, de hóeséskor mindig késésben van. Ezen a télen már a második fegyelmit akasztják a nyakába, de sokan reméljük itt, hogy a hurkot is a nyakába teszik mihamar. Bár tennék már, hogy ne gyötörne lelkifurdalás, amiért egy ilyen világszemetje tett laka­tot a számra, és ültetett félelmet a szívembe... Mert azóta hiába zárkózom be éjszakára, hiába ké­szítem kezem ügyébe a kisbaltát, félve alszom el, s mint barázdá­ban a nyúl: riadok minden nesze- zésre. Már a/, is többször eszem­be jutott, hogy egy vak éjszakán rálesek Andriskára és elrekken- tem. De lebeszélem magamat, mert hiába pusztítanám el a közjó ér­dekében, nem nyugodhatnék meg. Birike támadna fel a lelkem­ben és sírna, csak sírna szünte­len. Ügy sírna, hogy holtomig hallanám. összeállította: Kékasy Ildikó Olüalpárunkat Bácskai Bertalán grafi­káival illusztráltuk.

Next

/
Thumbnails
Contents