Szolnok Megyei Néplap, 1983. február (34. évfolyam, 26-45. szám)
1983-02-12 / 36. szám
1983. FEBRUAR 12. Irodalom» művészet 9 Gion Nándor: A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni 75 éve - 1908 február 10-én - született Kis Ferenc. Nyomdász- mesterséget' tanult, a felszabadulás után pártmunkás és könyvtáros volt. Munkásból lett igazi költővé. József Attila vonzásában a proletariátus élményeit szólaltatta meg tiszta, világos költeményeiben. Mély őszintesége segítette abban, hogy az ötvenes évek elején se nyelje cl verseit a sematizmus. Költészetének szépségét, derűs biztonságát Nagy László, Juhász Ferenc nemzedéke is nagyra becsülte. Életének, költői pályájának révbe jutása szinte történelmi példázat volt. Kis Ferenc: József Attila halálakor Ömlik a víz, a gőzölgő esővíz, keservesen és múlhatatlanul — a házőrző eb nézi, mintha ö is pusztítaná az otthont, amit őriz s a vackot, ahol diihödten lapul! Dühödten, árván, tehetetlen nézek. ablakon át a lucskos őszbe ki - a félhomályban úgy szorong a lélek rémülten, mintha benne születnének a közelgő tél farkaskölykei! Rendületlenül pislog néhány sárga gázláng az őszi rothadás felett - az Ország hull itt, részegül a sárba, magányos fények, hú tangók hiába vívódnak, mint a lelkiismeret! Hát meg kell halni mégis? tegnap Szárszón József Attilát nyelte el a sír — gyászszalag lett, ki csillag volt a Zászlón, a Mocsár felett, büszkén is meg fájón, örök vigasz volt, nyíló Gólyahír! Ömlik a víz, az ablaknál esetlen didergek, mint a kocsonyás falak - Zokognék, ó, de sírni sincs már kedvem, a házőrző eb vinnyog s tehetetlen dühében önnönmagába harap! Pekarek János: Messze még Ercsi Adonynál jött előre, karok alatt, vállak között átfurakodva. A busz zsúfolásig, talp talp mellett — hogy hogyan jutott mégis előbbre, rejtély. Az ötödik üléshez érve már fehérebb az arca, mint a füstverte hó kint a mezőn. — Engedjen előre — mondja. Azaz hörgi inkább, formátlanul, gurgulázva engedve ki a hangokat. Szeplős. Előttünk idős hölgy ül, prémkucsmát egyensúlyozva a fején gőgösen. Ezekre a bugyborékoló szavakra először feledkezik meg az ideális fejtartásról: hátrafordul. — Szóljanak a vezetőnek! — parancsol rögtön, de őszinte ijedelemmel —, hiszen ez rosszul van! „Ez” valóban szánalmasan csüng a kapaszkodón. Most jó, hogy sokan vagyunk, legalább támasztja a tömeg, de csak sápad egyre jobban, és zihál: — szívbeteg vagyok. — Mintha a szavak könnyíthetné- nek rajta. A kucsmás hölgy újra és újra kiált, míg a kormány mögül bosszús, basszus, dörmögi hátra: — Ugyan mit tehetnék érte, asz- szonyom? Ha Ercsibe érünk, majd ott... Éppencsak elhagytuk Adonyt. Huszonkét kilométer van még előttünk. Állunk tanácstalanul, míg egy szalmaszőke, harminckörüli férfi föltalálja magát: határozottan talpraszólítja az ötödik ülésen rejtvényfejtésbe feledkezett kamaszt, leülteti, megtámasztja, elrendezgeti ültében pihegő védencét. Ebben a műveletben egyöntetűen aggódó pillantásokkal segítjük. A fiú, aki fölállt, esetlenül szorongatja tovább kezében az újságot és ceruzát, próbál állva fejteni. A kucsmás nő egyszerűen félretolja. és ültéből hátrafordulva, szakértő pillantással végigméri a beteget. Most van idő megnézni. Kopott kis fiatal nő, inkább még lány, ma- dárcsontú kezét majd lehúzza az idomtalan, sokszor átfestett bőrtáska, amit retikül helyett szorít féltőn vedlő gallérú télikabátjához. Vékony, rikító selyemsál, kötött sapka, és az a rettenetesen fehér arc ... Szeme az ablaküvegre homályosul — ezt a határozott szőke óhajnak értelmezi, és rögtön intézkedik: « — Nyissák ki azt az ablakot! — hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett — mondta egy napon gonoszul vigyorogva a kis Burai J. — Most alágyújthatnánk egy csomó szalmával. Én éppen a hernyókat szedegettem le a ház faláról — rengeteg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eoerfákat, a gyümölcsfákat is letarolták, és az ősz beálltával csoportosan másztak a házak falán, hogy télire elrejtőzzenek és begubózzapak valahol a padlásokon —. de most mindjárt otthagytam őket és azt mondtam: i— Gyerünk, szerezzünk szalmát és gyufát. Régóta vártam erre. hónapokig terveztük Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk a postásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgozott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más ember, alig vettük észre: reggel elment széthordani a leveleket, délután hazajött, és a kertben dolgozott, vagy bent a házában, néha leállt beszélgetni az utcabeliekkel, szóval pontosan úgy viselkedett, mint akárki más. Azután változott meg. hogy nyugdíjazták. Inni kezdett, talán mert unatkozott, reggelenként eljárt a kocsmába, dél körül jött.haza tökrészegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött. bement az udvarába, rákönvökölt az alacsony deszkakerítésre, fejét kilógatta az utcára, egy ideig dühösen mered maga elé, aztán úgy állva elaludt. A délutánokat rendszeresen átaludta a kerítésre támaszkodva. Esténként néha-néha elment a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eperfának vetette, és állva aludt, az emberek meg ilyenkor kellemetlenül érezték magukat. Azt mondták, hogy a postásnak a sok italtól tönkrement a mája, a gyomra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben is beteg volt, mindenesetre éjszaka nem mert áevba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az asztal mellett ülve. az asztalra borulva bóbiskolta át az éjszakákat. Állítólag ezért volt mindig annyira álmos, hogy állva is tudott aludni napközben. Nagyon csúnva volt. ha így elaludt, különösen délutánonként. amikor a feiét részegen kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva, fulladozva kaoko- dott levegő után. Tényleg csúnya volt. és mi ezért határoztuk el Burai. J.-vel. hogy egyszer alágyújtunk. hátha akkor nem fog többet utcán lógó fejjel aludni Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte össze a kezét, és azt mondta: — Jót fogunk röhögni. A postás úgy fog táncolni, mintha megveszett volna. vezényel. Mindannyian hálásak vagyunk, hogy teszünk valamit. Most hát jön be a friss, hideg, tiszta levegő. Némán toporgunk a beteg körül. Szorongunk. Mást nemigen tehetünk, mint részvevőén nézzük, és hallgatjuk el elakadó szavait: éppen kórházba igyekszik, kivizsgálásra, de talán hosszabb gyógykezelés lesz belőle. Régi betegsége ez, eddig semmilyen gyógyszer nem segített. Talán majd most, Pesten . Pesten — ha odaér. Hisz még Ercsitől is milyen mesz- sze vagyunk! Szőke útitársunk már teljesen a helyzet urának érzi magát, örülünk neki. Felrakja az ütött-kopott táskaretikült a csomagtartóba. Más poggyász? Más poggyász nincs. És egyedül utazik. Erre a szőke kioldozza a selyemsálat, aztán végigkérdezi a közelbenlevőket: akad-e valakinél víz? Nem akad. Az első ülésről hátrafordul egy fiatal tűzoltó (térdét ookróc védi a hidegtől), víz helyett jó lesz-e egy alma? Kotor máris, bő szatyrából előkerít egy fonnyadt, piros almát, s nyújtja készségesen. Betegünk — szánakozó, jóságos és zavart pillantások kereszttüzében — beleharap. Inkább az alma hasad magától, mintsem a fogak tépnek ki belőle: bizonytalan szélű kráter támad a gyümölcsben, mint amikor gyerek vájja bele gyenge fogait. Ott is ma— Ha elkap bennünket, összetöri- a csontjainkat — mondtam. — Nem kap el bennünket — nyugtatott meg Burai J. —. olyan részeg, hogy alig tud lépni. Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott szétnéztünk, az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel, nyugodtan aludt, régi. piszkos levélhordósaokája egészen a szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leguggoltunk, és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a postás néha horkantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát. Hátraugrottunk, de nem futottunk el, vártuk, hogy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas lánggal égett a lába körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt, mint aki megveszett, nedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga deszkakerítésbe is, segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta a karomat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint eav szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta: — Tudok egy újjal fütyülni. Csodálkozva néztünk egymásra Burai J.-vel. ezen még röhögni sem lehetett. — Mi meg két ujjal tudunk fütyülni — mondta Burai J., és megpróbált vicsorogni. •— Két ujjal mindenki tud — mondta a postás. — De én egy ujjal tudok fügyülni. — Népi hiszem — mondta Burai J. A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett. Leforrázva oldalogtunk el onnan, visszamentünk a házunk elé, és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is fog sikerülni. így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket, Burai J. azonban továbbra is mutatóujját rágta. — Félreismertük eddig ezt a postást — mondta később. — Szerintem ő volt a legjobb postás a világon. — Akkor nem nyugdíjazták volna — mondtam. rád a falat rágatlanul a szájban, lenyelni már nincs erő. Messze még Ercsi. Görcsösen szorongatja a megkezdett almát. Feje jobbra-balra billen tehetetlenül, a szeme csukva, iszonyú csendben, magányban viszi a busz közöttünk, kínkeserves lassúsággal. Van időnk alaposan megszemlélni egy ■ mozdulatlanul gubbasztó varjút odakint, a zúz- marás ágak között: az előreszegzett csőrét, fényes farktollait, gö- csörtös lábát — mindenhova néznénk inkább, csak jobbról az ötödik ülésre nem. Ott nincs rendben valami, kínosan, kínlódva nincs rendben, a szíve szabálytalan dobogásába feledkezve nincs rendben, halkan, lihegve, jelentéktelenül: nagyon nincs rendben. A kanyar után Ercsi. Az erélyes szőke a sofőrrel tárgyal. Megállunk a falu szélén: hosszú betonkerítés, nagy vaskapu, mellette fabódé, emberek. A szőke és a sofőr leszáll. A mozgolódásra felélénkül kissé betegünk, tétován körülnéz. Még tanácstalanabbak vagyunk: most mi legyen? A szomszédjához fordul: — ne haragudjon, suttogja, nem hittem volna, hogy rosszul leszek. — A szomszédja, gömbölyded fiatalasszony, igyekszik megnvugtatóan mosolyogni: — hiszen nem is lehet azt kiszámítani, kedves. — A kedvességtől-e, — Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? — kérdezte ellenségesen Burai J. — Nem láttam. — Hát akkor ne beszélj — mondta. — Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni. ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni. Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai J. pedig utánozni próbálta, de még mindig nem sikerült neki egy ujjal fütyülni. — Megtanulom, ha beledöglök is — mondogatta dühösen. Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám. — Tennünk kell valamit — mondta. — A postás meg fog fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni. — Mit-tegyünk? — kérdeztem. — Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébresz- szem. — Tennünk kell valamit — hajtogatta kétségbeesetten Burai J. — Nem szabad hagyni, hogy elaludjon. — Az emberek között a sarkon is mindig elalszik — mondtam. Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötözte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csízek, cinkék és a megfagyott szalonnadarabot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt. postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt a kerítés mellett, de nem aludt el,, kimeresztett szemmel bámulta a . madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füty- tyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyö- gést. és nyugodtan csipkedték a szalonnadarabot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonként, fütyörészett a madaraknak, szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap. mert ő komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik is. ÖSJKeállította: Rékasy Ildikó* Oldalpárunk illusztrációit Bácskai Bér- tálán rajzaiból válogattuk vagy, hogy a faluban áll már g busz. kicsit erőre kap, föláll, az ajtóhoz igyekszik. Támogatjuk kéz- ről-kézre. Azt mormolja: — kibírom, csak víz legyen. — Megáll a lépcső tetején, az ajtó nyitva. Lengőkaros automata ajtó. A kucsmás nő kiált: — fogják meg kiesik! — Alig tudjuk elkapni. Előbb a sofőr jön, egy pohár vízzel. Nem adja senkinek, maga itatja meg a fehérnél is fehérebb lányt, aki végképp elkészült erejével. Az előlálló férfi félénken nyúl a pulzushoz. de megjön a szőke, és egyre erélyesebb: — Jöjjön, orvos várja! — Szinte leemeli a karjánál fogva, a másik oldalon a sofőr támogatja. Mindhárman eltűnnek a kerítés mögött. A kucsmás asszony diadalittasan, már-már önhitten körülnéz. A fiú, akit a szőke fölállított, suttyomban elrakja a keresztrejtvényt. Már hallatszik egy-két szó. amitől egyszeriben nagyon föltűnő lesz az eddigi csend. Várunk, kis megkönnyebbüléssel ugyan, de még mindig valami furcsa, kínos érzettel. Páran az óránkat nézzük. Üres a lány széke. Sokan és szorosan állunk, arra a szabad helyre mégsem akar leülni senki. * Jön a vezető és a szőke. Mikor a sofőr kinyitja az ajtót, a másik visszalép, és egy almát dob a járdaszéli szemétgyűjtőbe. Az almából csak egv harapás hiányzik.
